Kultúrharc után, kultúrharc előtt

„Még boldogult ifjúkoromban, újdondász szegedi újságíróskodásom évei alatt volt egy jópofa jogász cimborám, Pali. Járt be hozzám a szerkesztőségbe, jártunk be vele a kellő alkoholfogyasztásra a különféle szórakoztatóipari egységekbe, rengeteg jóízű, kitűnő beszélgetés kíséretében. Tisztafejű, nagylelkű, talpig becsületes, eszméktől fűtött, haza- és szabadságszerető, a Kádár-rendszer álszentségeit és a szovjet hódoltság egész valóságát hajszálpontosan, nagyszerűen látni és értelmezni képes fiú volt. 

Egy, egyetlenegy bibi volt csak vele. Amint bölcsész lelkemmel bármiféle szép, nagy, emelkedett, költői-irodalmi-művészi magasságot (idézetet, utalást, példázatot stb.) hoztam elő, a teljes és tökéletes értetlenség és leginkább: iszonyúan feltűnő és lebírhatatlan érzéketlenség sugárzott róla vissza rám, kitartóan és magabiztosan. Körülbelül annyi affinitása volt a kultúrához, a művészet, az emberi szellem magasabbrendű darabjaihoz, mint nekem mondjuk a különben nagyra becsült kazánkovács szakma vagy éppen a biokémia vagy a kvantummechanika rejtelmeihez.

Az analógia, sajna, több mint beszédes.

Az elmúlt másfél évtizedben – a mindenkori kivételek előtt bár tisztelegve – kormányzati szinten ilyen drága Palikkal voltunk kultúraügyekben körül véve. Alighanem a kelleténél jóval nagyobb számban. Nem, nem vettek ők palira bennünket, eszük ágában sem volt ilyesmi, csak éppen a tizenhat év összességében kifejezetten gyenge kulturális politikájának mélyebb rétegeiben – igen helyesen mondta a napokban egyik kiváló, ragyogóan nemzeti szellemű értelmiségi harcostársunk – az húzódik meg, hogy a kultúra igazi, komolyabb-elmélyültebb értelmét, értékét nem értették meg a döntéshozók.

(...)

Kultúrharc után és kultúrharc előtt vagyunk. Mert – még egyszer Csurkára utalva – miként eddig, ezután is minden a kultúrán múlik. Akár felismeri ezt a politika, akár nem: mi tudjuk.” 

Nyitókép: ATTILA KISBENEDEK / AFP