„A legmegkapóbb az, ahogy a forgatókönyv ügyesen kavarja egyszer apa/mentor, egyszer fiú/tanítvány szerepbe. Egyszer túl öreg és lerongyolódott ahhoz, hogy X-23, vagyis Laura óvóbácsija legyen, egyszer meg túl fiatal és cinikus ahhoz, hogy megértse Charlest, amikor az a nyugalomról és a felelősségvállalásról beszél. Látunk egy hősi (képregényszereplő) megközelítést, és egy brutális gyilkosra utaló húzást is. Ez az egy film magába sűríti mindazt, aminek ez a karakter tűnik, tűnhet, meg amilyen valójában. Bár nem most van a »karrierje« csúcsán, ennél árnyaltabban talán sosem volt még látható a vásznon.
A történet nagyjából az, amit a trailerek is elárultak. Ahhoz képest van még egy mélyebb sztori Laura körül, van egy rajongókat érzelmileg talán még mélyebben érintő dráma Charles körül, és bár előbbi adja a történet gerincét, a második tölti meg igazán lélekkel. Ami a mondanivalót illeti: elég explicit az „öregek leköszönnek, jöjjön az új generáció” üzenet – bár korábban elhangzik, nagyjából a háromnegyedétől fordul erre végleg a film, akkor enyhén meg is ül–, viszont sosem csap át giccsbe. Az érzelmeket szépen adagolja, nem teherautóval borítja a nézőre, hanem apránként dobálja felénk, hogy csak egy jobban belegondolás után érezzük csak igazán a lelki fröccsöt.”