„Nem barikádokból áll a világ” – Livius és Faszi a Mandinernek

Videó: Livius bemutatja a kukázott hangszereit

Végignézhettük önöket az összes fesztiválon nyáron. Mégis miért vegyünk most jegyet a koncertjükre jó pénzért?

Faszi: Nyilván azért, mert ekkora felszereléssel, ilyen látvánnyal sehol sem láthatták még a Quimbyt. Ez azért mégiscsak egy 25 éves, jubileumi koncert, nem a fesztiválprogam. Meg is adjuk a módját: lesz vendégzenész-gárda, füst, fények... 

Sztárparádé tehát? Mondjuk Lovasi énekli a Most múlik pontosant?

Livius: Na, ezt rögtön kihúztuk a lehetőségek közül, amint felvetődött. Mármint nem Lovasi vetődött fel, hanem a sztárparádé ötlete. Néhány másodpercet, ha élt. 

Mert?

Faszi: Mert nem túl izgalmas. Meg aztán: ez mégiscsak a mi szülinapunk, most mi vagyunk az ünnepeltek, legyen már nekünk is jó. Arra viszont kifejezetten rápörögtünk, hogy lehet hívni érdekes hangszereket, újra lehet fogalmazni a zenénket velük és általuk – ez persze melósabb, mint behívni duettezni néhány nagy nevet, viszont sokkal izgalmasabb is. Időnk meg volt: több mint egy éve elkezdtünk dolgozni ennek a szombati Aréna-bulinak az anyagán. 

Livius: Vibrafon, szájharmonika, hárfa, vonósok, ütősök és dj is lesz pluszban. Nem az van, hogy hívjunk valakit, aztán adjunk neki olyan feladatot, amit meg tud csinálni. Megálmodtuk, amit akarunk és akit elhívtunk, azért hívtuk, mert csak ő tudja azt jól megcsinálni. Egyébként direkt figyeltünk, hogy az is kapjon valamit, aki minden egyes koncertünkön ott volt. Ez persze elméleti ember, ilyen nem létezik, de a hang, a díszlet, a vetítés: minden új lesz. 

„Gyanútlanul tartottunk hazafele a busszal Tusnádról, ahogy pedig bootoltak fel a telefonok, töltődött be a net, rögtön értesülünk róla, hogy állást foglaltunk a Fidesz mellett, meg politikus-házibulin játszottunk.”

Néhány percre belepillantottunk a próbájukba és tényleg szinte rockoperai a műsor megtervezettsége. 

Faszi: Inkább azt mondanám, hogy a teátrum programunk tapasztalatait használjuk. A lényeg, hogy jelenjen meg minden marhaság, amit az elmúlt 25 év során kitaláltunk. A varázszenei rész mondjuk nem, mert az Arénában azért mégsem állunk neki improvizálni.

Ahhoz azért drága a jegy.

Faszi: Túl olcsó. A jó improvizációért fizetni kell ám. Persze elsülhet rosszul is, de Jan Garbarek esetében sincs ez másként. Csak rá nem fogja azt mondani senki, hogy ez most nem volt jó. Főleg, ha jó sokat fizetett az illető a jegyért – magát senki sem szereti lehülyézni.

Önökről mondanak még rosszat, vagy mindegy, mit csinálnak, a rajongók kitartanak?

Faszi: Mondanak, csak nem jelenik meg sehol. Se a jó, se a rossz. Egyetlen épkézláb koncertkritikát nem olvasni rólunk. Nem érdekes ez már.

A koncertkritikák általában?

Faszi: Dehogy. Mi nem vagyunk már érdekesek. A koncertkritikák íróinak.

Livius: Tényleg nem. Legfeljebb magánblogokon vannak beszámolók. Ott azért jön hideg-meleg. 

Nyáron is kaptak hideget-meleget: amiért játszottak Tusnádon. Megtudhatták, milyen is fideszfasisztának lenni...

Faszi: Sok mindent megtudtunk ott. Vannak a zenekarból, akik szerint hasznos az a tapasztalat, de szerintem a világon semmi jó nem volt benne. Mi jó van abban mégis, hogy megtudtam: ebben az országban mindenki, akármit is gondoltunk róla eddig, ugyanolyan rosszindulatú tapló? Erre nekem tényleg nem volt semmi szükségem. Pláne nem olyanoktól, akiket 20-25 éve ismerek, akár barátaimnak is tekintek. 

Tisztán látni azért jó, nem?

Nem. Legalább a hitedet ne vegyék el! A hitedet abban, hogy vannak normális emberek. Na most, ez számomra ott megszűnt. Jobb, bal, közép... Mindegy. A nyomdafestékre tekintettel nem akarom pontosan idézni magamat, de annyi volt a véleményem a dologról, hogy „Magyarok, a kutyám farkáig nem értek föl.”

A kutya ez esetben nem Livius, akinek ez a beceneve, ugye?

Nem hát. Livius nagykutya. Aki a farkáig felér, az is valamekkora azért. A valódi kiskutyámra gondoltam. 

Pszichológusként Ön mit szűrt le az esetből néplélektanilag?

Livius: Hazafelé, a buszon értesültünk róla, hogy micsoda fideszesek vagyunk, mert játszottunk Tusnádon. Én idén nyáron konkrétan hatodszor játszottam ott. Negyedszer a Quimbyvel, de voltunk nagyszínpadon néhány éve A kutya vacsorájával is – mindketten, hiszen abban is Faszi dobol. Gyanútlanul tartottunk a mostani Quimby-buli után hazafele a busszal, ahogy pedig bootoltak fel a telefonok, töltődött be a net, rögtön értesülünk róla, hogy állást foglaltunk a Fidesz mellett, meg politikus-házibulin játszottunk. 

Faszi: Udvari zenészek is lettünk. Meg persze hazaárulók.

Livius: Ha erre válaszolsz, nem tudsz jól kijönni belőle. Persze akkor sem, ha nem válaszolsz. Az pillanatnyi gyengeséget sugallhat. Azt is sugallt, úgyhogy ugrottak ránk aztán már azok is, akik addig nem. Végre, itt a makula! Nevet lehetett szerezni ezen a „Ki tud nagyobbat rúgni a Quimbybe?”-versenyen. A Quimby-fórum több százezres látogatottságú, ott egy frappáns mondattal észrevehetővé teheti magát, aki mással egyébként nem tudja. Ezek aztán később – sokkal halkabban – kisomfordáltak a véleményük mögül, meg aztán szemtől szembe jópofizni is jöttek közülük, de hát ez már... 

Ennek az élménynek van köze ahhoz, hogy Micsodaország lett a szombati koncert címe?

Faszi: Nincs, az már megvolt, ez csak alátámasztotta, hogy igen, ez az, ez lesz a jó cím. Érdekes volt egyébként, hogy épp nálunk hördültek föl a hördülők, nem bármelyik másik, Tusnádon szintén játszó zenekaron. 

Mi lehet az oka ennek?

Valószínűleg ennyire szelídnek látszunk. Olyan kis kedvesnek, aki úgysem üt vissza. Akinek nyugodtan lehet huzibálni a kabátszárát, bokán lehet rúgni, fel lehet gyújtani brahiból a zakója szélét. Akkor izéljük már őket! Előző héten pont Esterházy miatt kaptuk meg, hogy hazaárulók vagyunk. Csak akkor meg jobbról. Hogy jövünk már ahhoz, hogy elismerjük egy ember munkásságát, akit tisztelünk egyébként évtizedek óta?

Livius: Jön ez jobbról-balról. Mintha azt akarnák, hogy hagyjuk el a szakmánkat, ami ugyebár zenész, és formáljunk véleményt pártpolitikában. Ebben az igen ocsmány posványban, amelyben nem véletlenül nem játszunk. 

Dehogynem!

Livius: Pártpolitikában nem játszunk.

Tudatosan lehet, hogy nem, de dalokkal azért eléggé, csak éppen hogy nem kormánynyalogatós oldalon. Forradalom, Kivándorló blues...

Faszi: Ne már! Ha azt írom meg, hogy drága a párizsi, az is pártpolitika?

Ebben a közegben akként fog lecsapódni, főleg, ha az ellenzék is pont azzal jön nap mint nap, hogy drága a párizsi...

Faszi: Ezért szar ez a közeg, amelyben a politika irreális mértékben van jelen az emberek életében. Ha mi arról énekelünk, amit tapasztalunk, az máris politikailag értelmeződik. Holott annyira kellene, hogy érdekelje az embereket ez a politikai cirkusz, mint mondjuk egy focimeccs. 

Azért ha Csodaország után most Micsodaország című koncerttel jelentkeznek, abból olyan nagyon nem nehéz kiolvasni a közéleti utalást.

Faszi: Ha az ország szóba kerül, mindenképpen felhördül valaki, persze. 

Livius: Mindkét szélsőség politikai aktivistái szeretnének behúzni ezzel valami csőbe. Csakhogy ha belemennék, nem tudnék reggeltől estig dúdolni és verset írni. Márpedig én azt akarok. Ha az országról szólunk, azt sem szabad szűken értelmezni. Európáról, az emberiségről is szólsz általa. Nem barikádokból áll a világ, az a lényeg. 

Hát miből?

Elektronnál is kisebb hullámtengerből. Vagy ha úgy tetszik, a nagy lélekből, amely mindnyájunkba belelóg kicsit. 

„Klasszikus istenkereső vagyok. Esküvős katolikus ráadásul. Elvégeztem a jegyesoktatást, földobtak rám vagy négy szentséget fél óra leforgása alatt – addig ért rá a püspök.”

Tibivel tavaly beszéltünk, akkor durrant a migrációs kampány. Nyomta azért a hippilibi szöveget, hogy mindenki bevándorló, mindenkit szeretni kell.

Faszi: Miért, nem az? Nem bevándorló? 

Nem származási volt a kérdés, hanem hogy betódulhasson-e mindenki Európába, aki valamiért nem maradna otthon.

Faszi: Persze, ez nagyon összetett kérdés ez, csakhogy általában az emberek a tüneti kezeléseket szeretik, ezért kapkodnak be annyi pirulát is. Itt is mindegy, a barikád melyik oldalát vizslatjuk. Vagy túl pozitívan állnak hozzá – mindenki welcome –, mintha ezzel megoldódna az alapprobléma, vagy kerítést húznak: mintha azzal megoldódna. Pedig nem. 

A mindenkibe belelógó lélek elhangzott itt Liviustól. Öltözék alapján önt is valami keleti tanos gurunak hinnénk... 

Faszi: Pedig anarchista vagyok. De ugyanoda jutok, ahová Livius, akit a vallások nagyon mélyen érdekelnek. Meg minden olyan ember, aki pozitívan áll a dolgokhoz. Akit nem a félelem irányít minden döntésében. Minden vallás a félelemből alakult ki szerintem. Az ismeretlentől, a haláltól és a felelősségtől. Keresünk mást, akire rá lehet fogni. De ilyen nincs. A lényeg, hogy az ember sokkal többre képes, mint amennyit ma kihoz magából.

Livius: Én meg klasszikus istenkereső vagyok. Esküvős katolikus ráadásul. Elvégeztem a jegyesoktatást, földobtak rám vagy négy szentséget fél óra leforgása alatt – addig ért rá a püspök. De érdekelt ez a belső világ. Imádom a tanfolyamokat és a szakirodalmat, úgyhogy utóbbit kétszer is elolvastam.

A Bibliát?

Igen, de a Koránon is túl vagyok és a Bhagavad-gítát is befejezem mindjárt. A filozófia oldaláról közelítem a vallást, ami keleten nem furcsa. A dogmák világánál én mondjuk megtorpanok, horgonyok az istenkeresésben, de értem, hogy miért van rájuk szükség. 

A hétköznapokban is lecsapódik ebből valami?

Böjtölök például. Most is. Csak teát iszom. Rendszeres böjtökkel és sajátos meditációkkal is próbálok nyitottabbá válni a transzcendensre. Jó ez arra is, hogy egy kusza időszakot tisztává tegyél. Amikor sok a nehézség, az emberek elkezdenek cigizni, többet isznak. Én is, de amikor előjön valami igazán nehéz, már behúzom a féket. Komoly hét vár ránk, szeretnék a lehető legtisztább lenni. 

„Sehol sincs megírva ugyanis, hogy Erdélyben minden magyarnak fideszesnek kell lennie.” 

A zene is transzcendens-keresés?

Faszi: Hogy lenne köze a zenének a transzcendenshez?

A sámánoknál például volt.

Faszi: Ja, persze. Nekem is van sámándobom lóbőrből. A humbug része nem izgat, de ha képességed van hozzá, tényleg elő lehet vele állítani a transzállapotot. Magadban és másokban is.

Koncerten is előjön még ez az állapot a profizmussal, iparszerűséggel együtt?

Livius: De hogy! Nagy koncerten is megélem, amit egy kicsin, ha jó a koncert. Nem attól függ, mekkora a világítás. A nagy felhajtás kényelmesebbé teszi. Magabiztosságot hoz. Nagyobb autóban haladsz. Ha nem működik a transz, az nem a körítés miatt nem fog, hanem a tagok miatt, mert mondjuk nincsenek jóban egymással. Nálunk ilyen gond nincs. Máig ünnep minden egyes koncert.

A rajongóknak ki fontosabb? Önök, vagy a politikai párt, amelyet követnek?

Faszi: Mi. 

Livius: Nem szűkíteném ezt a Quimbyre. A költészet és a zene tudat alatt is hat, mégpedig azonnal. Ha van, aki eltalálja új szavakkal, új harmóniákkal, ami benned már amúgy is rezeg, az betalál és igazán hat. Nem könnyen törölhető ki. A politikai szlogenek viszont elszállnak a széllel, főleg, ha az, aki mondja őket, fél év múlva már az ellenkezőjét fújja. Viszont tudatosan tud behergelni. Ez a borzasztó. Amikor összekeverik Kossuth-ot a vasúttal. Ilyen az is, amikor szélsőséges művészfélék és aktivisták állásfoglalásként értelmezik, hogy koncertezel Tusnádon. 

Kik?

Olyanok mondjuk, akik művészként indultak, aztán politikai megmondó tótumfaktumok lettek. Vagy olyanok, akik a másik kurzussal jóban voltak, akkor kaptak támogatást a művészetükhöz, most meg nem kapnak, ezért bekiabálhatják, hogy pénzt kaptunk a tusnádi koncertért. Miközben mi nem kaptunk támogatást semelyik kurzustól. A mostanitól sem. Koncertekért kapunk gázsit, azért, mert van közönségünk. Legtöbbször maga a közönség fizet egyébként, ennek formáját úgy hívják, hogy belépőjegy. A rakendroll ugyanis képes eltartani magát, nem kell kuncsorognia, hogy valaki állja már a nagy művészetünk cechét, legyen kedves. Mi legalábbis tíz éve meg tudunk élni belőle. És amikor nem tudtunk, akkor dolgoztunk mást – azért dolgoztunk, hogy zenélhessünk. És nem kiabáltunk senkinek, hogy virítsa a lóvét, mert az nekünk jár. 

Faszi: Ehhez képest mi kapjuk meg, hogy csak a pénzért csináljuk, meg elkurvultunk... Miközben tényleg nem gondoljuk, hogy nekünk járna bármi. Sokan meg igen. Például a zene. Az is jár. Letölti, nem fizet érte, aztán letörli, tölt le másikat. 

Livius: Ez már a rokokósan elkorcsosult, fogyasztó lelkek világa. Eldobható pohár, cserélhető dolgok, már nem is tudok olyat venni, ami sokáig tart. Összegyűrhetem, eldobhatom. Összetörhetem a lelkét is, mert majd odamegyek megölelni aztán. Kivághatom a fát, majd kinő egy másik. Csakhogy bizonyos dolgok egy idő után nem újulnak meg. Keményre taposod az utat és csak a parlag marad, nem lesz ott már virágzó arborétum. 

Faszi: Most hirtelen egyébként eszembe jutott valami jó is a tusnádos élményből.

Nocsak!

Olvasgattam a gyalázásunkat egy darabig. Találtam egy érdekes beszélgetést. Egy erdélyi lány reálisan írta meg a véleményét. Elmondta, hogy napközben van politizálás, esténként meg nincs, vázolta, hogy tízezer helyi fiatalnak mit jelent ez a fesztivál. Az ilyet azonnal leugatják, elküldik a francba, ő viszont kiválóan viselte, kulturált, értelmes maradt. Úgy mondta el, hogy milyen jó lenne, ha befejeznék a bunkó erdélyizést. Ha másért nem, hát azért, mert ellenállást szül. Ha esetleg nem ütnék őket azért, mert van szavazati joguk és állampolgárságuk, akár még össze is foghatnának egyszer. Sehol sincs megírva ugyanis, hogy Erdélyben minden magyarnak fideszesnek kell lennie. 

„Egyszerű proligyerekként igazán nem tudok hozzászólni a princípiumok kérdésköréhez.” 

Visszakanyarodva határon belülre: ha támogatást nem kapnak, szponzorok azért kellenek a nagy koncertekhez, ugye? 

Nos, akkor el is érkeztünk a tusnádnál is kínosabb kérdéshez...

A szombati nagy Aréna-bulinak nincs nagy szponzora?

Faszi: A közönség. 

Livius: Öt éve is megcsináltuk így.

Ez valami elv, hogy nem kérnek a szponzorpénzből?

Dehogy elv! Hogyne szeretnénk, hogy szponzoráljanak minket is. Abszolút felnézünk Lukács Laciékra, amiért olyan remekül menedzselik magukat és szereznek szponzort. 

Akkor viszont nyugodtan nyilatkozhatnak őszintéket, ellentétben Kovács Ákossal! Legalább nincs, aki vissza tudja mondani a szerződést az Aréna-buli előtt egy nappal.

Faszi: Kell nekünk ilyen marhaságokról beszélnünk?

Érdekes, hogy számít-e, mit mond egy popzenész a női princípiumokról. Kell-e azon hörögni vagy sem... 

Egyszerű proligyerekként igazán nem tudok hozzászólni a princípiumok kérdésköréhez. 

Önök proligyerekek?

Liviust nem tartom annak. Csak magamat. 

Livius inkább úgy néz ki, mint valami szélsőpolgári high-end művész. 

Mert imádja a sálakat? Már ruhaszponzorunk sincs, úgyhogy mindenki úgy öltözik, ahogy akar. 

Dunaújváros miatt kérdezzük. Proligyerekek voltak ott kiskorukban, mielőtt Tibivel megalapították a Quimbyt?

Livius: Ha Dunaújvárosról az jut eszébe bárkinek, hogy proli, az nem túl hízelgő, de az igaz, hogy nagyon nagy becsülete volt a kétkezi munkának. Ha valaki kikiabált az ablakon, hogy itt éjszakások alszanak, akkor gyerekként befogtuk a szánkat és odébbálltunk, szó nélkül. Mindenkinek volt a családjában, baráti körében olyan, aki a vasgyárban dolgozott és éjszakázott. Én mondjuk pedagógusszülők gyereke vagyok, de a baráti körünkben nekünk is. A jó szakembernek becsülete volt. 

Miért lett mégis diplomás, pszichológus? Szülői elvárásra? Netán valami lelki gondja volt, amit meg akart érteni? 

Az egyetemen elsőben majd' minden tanár felállította a diákokat és megkérdezte, miért jelentkeztek pszichológiára. Aki azt mondta, hogy valami személyes problémát akar megoldani, annak azt mondták: ti válasszatok más szakmát. A saját gondodat nem fogod tudni megoldani, de utadban lehet ahhoz, hogy másokét megoldd. Harmadévre meg, amikorra már kiszórták azokat, akik nem voltak odavalók, olyan viccek mentek persze a tanárok között, hogy: tudod, ki egészséges lelkileg? Akit még nem vizsgáltunk meg. Nekem a szüleim első generációs értelmiségiek, az egész családjuk azt sugallta: tanulj, tanulj, akkor többre viszed. Ők ezt meg is csinálták, egyikük Baranyában, másikuk Palócföldön, aztán Dunaújvárosban találkoztak. Ők lettek mindkét család büszkeségei. Szabó, zsellér, erőművi munkás volt a többi családtag, ők meg tanárok lettek. Úgyhogy amikor azt mondtam, szakács leszek, az volt a válasz: remek, de előbb azért egy egyetemet végezzek el. Már ment a zenészkedés, úgyhogy gondoltam, hátha egy művészi diploma megteszi, de nem vettek fel sehova. Úgyhogy harmadmagammal kimentem Amerikába szerencsét próbálni. 

Akkor, amikor Kiss Tibi is kint volt önnel?

Nem, az jóval később volt és sokkal rövidebb ideig. Amikor először mentem, elhatároztuk, hogy utcazenélni fogunk. Ezt meg is tettük. Pénzt nem kerestünk vele, de ott szerettem bele a konga hangjába. Amikor aztán hazajöttem, hoztam magammal egy párt és mondtam Tibinek, hogy ideje dobos után néznünk, merthogy én perkázni fogok. Azt mondta, jól van. Akkor aztán nézegetni kezdtem a felvételi tájékoztatót is. Láttam, hogy öt könyv a felvételi anyaga pszchichológiából. Totál beszívott már az első. Aztán a többi is. Pszichológus így lettem.

Kellett használnia a tudását az elmúlt 25 évben, hogy együtt maradjanak? 

Dehogy! Normális emberek kellenek ahhoz, semmi más. Nincs az a pszichológus, aki bárkin segíteni tud, aki magán nem akar. A Quimby nekem ráadásul tagsági csoportom – hogy szakmázzak egy kicsit. Márpedig még vonatkoztatási csoportot sem lehet könnyen terapizálni, egy másik zenekart mondjuk. A tagságit lehetetlen, ahogy az ember a saját anyját, testvérét sem terapizálhatja. Ezt a zenekart ma is pont ugyanaz tartja össze...

Csak a pénz, ugye...

Az, ami a kezdetekkor. Hogy muzsikálni jó. Volt persze egy vágyunk, hogy milyen jó lenne csak ebből megélni, jó lenne, ha nem kellene mellette telefoncenterben, vagy csaposként ügyködni. Nem mintha az rossz lett volna, amikor egy albérletben laktunk mind és melóztunk. Akkor is zenészként tekintettünk magunkra, csak most még jobb, amikor már kizárólag ezzel foglalkozhatunk. Van egy csomó hangszerem, például. Külön egy szett a próbaterembe, egy másik meg koncertre. Még hulladékból is eszkábáltam egyet, azon is játszom majd a koncerten. Na, ezek örömök.

Amikor a diplomája meglett, még akkor sem pszichológusként helyezkedett el – visszament csaposnak. Miért?

Mert éppen befulladt a zenekar és hirtelen kellett valami. A csaposságban volt gyakorlatom, bármikor be lehet állni, bármikor abba lehet hagyni. A szakvizsgázgatásra meg a pacientúra építésre éppen nem volt időm, a sárga csekkek nem várnak, ugye.

Hogy oldották meg, hogy nem utálták meg Kiss Tibit? Már egy évtizedük benne volt a zenélésben, amikor a fő frontembernek elvonóra kellett mennie másfél évre, a zenekarnak meg vége lett... Akkor még nem is tudták, hogy újraindul-e valaha. 

Faszi: Azt azért nem mondanánk, hogy Tibi akkor a szívünk csücske volt.

Livius: Hát nem. Számtalanszor megutáltam, aztán mindig újra megszerettem. Ilyen ez. Nincs olyan kapcsolat, zenekar, házasság, ahol mindig minden idilli és nagy a szeretet 25 éven át. 

Meg aztán amúgy is kell a sikerhez egy jóképű énekes-frontember, nemde? 

Faszi: Ez még nem magyarázna semmit, hiszen mind a hatan a nők bálványai vagyunk. Ez a siker kulcsa.

Livius: A mi koncertjeinket egyik ámulatból a másikba eshet az óvatlan fehérnép! 

Nosztalgiáznak, ráérzékenyülnek ilyen évfordulón a saját közös múltjukra?

Livius: Semmi időnk nem volt nosztalgiázni idén. Próba, alkotás, felvétel, koncertezés, klipforgatás... Minden volt, ami része a szakmának. Nyaralás meg nem volt. 

Ez a próbaterem tehát nyolctól-négyig munkahely?

Heti negyven óra mindenkinek benne van, az biztos, és a rendszere is nagyon feszes. Tehát olyan, mint egy munkahely, igen. 

Faszi: Csak nem bánjuk, mert jó. A legkreatívabb évünk volt ez a 2016-os. Alkalmanként vissza-visszagondolunk azért a múltra. Én legalábbis.

Livius: Jó, én is. Akkor mondjuk, amikor ránézek a Facebookra, látom, hogy Tibi kitett valamit és valami irgalmatlan nagy lájktömeg van alatta... Olyankor eszembe jut hogy honnan is indultunk és hogy milyen jó is ez az egész, ami ma van.

Nyilvánvaló sármjukon kívül a Csík zenekar Most múlik-feldolgozása kellett még a nagy sikerhez?

Livius: Sokkal többen attól nem jöttek a koncertjeinkre. 

Faszi: Egyáltalán nem. Még mindig vannak, akik nemrég ismertek meg minket. A legtöbben 2010 után. 

„Ha meg akarod nevettetni az Istent, csak mesélj neki a terveidről!”

Mi a következő lépés? Klasszicizálódás, óriásnövés, valódi Quimby-rockopera?

Faszi: A teátrum programunkkal már elkezdtük ezt a vonalat és igen, érdekel minket ez a színházi dolog, de sok más ötletünk is van.

Livius: Ha meg akarod nevettetni az Istent, csak mesélj neki a terveidről! Majd a pihenőidőszakban kitaláljuk, hogyan tovább. 

Mennyit pihennek?

Faszi: Most majd jó sokat. Januárban és februárban végig, de egyébként egészen április végéig nem leszünk közönség előtt. Szóval, hogy az eredeti kérdésre új megvilágításból is választ adjunk: már csak ezért is vegyen jegyet mindenki szombatra!

***

Fotók és videó: Földházi Árpád