Harry Potter és az elátkozott gyermek

„És működött. Beszippantott a varázslat, ahogy kell. Visszareppentem az időben kamaszéveim kellős közepébe, amikor először fogtam kézbe az első négy részt, hogy aztán remegve várjam a filmeket és már jó hónapokkal a bemutató előtt minden mozilátogatás alkalmával csuriba tett ujjakkal drukkoljak, hogy tegyék be a Bölcsek köve reklámját, és láthassam Hedviget meg hallhassam Vernon bácsi morcos »varázslat pedig nem létezik« kiabálását (hja kérem, ez még nem a huszonnégy órás youtube-elérések korszaka volt…). Adja magát, hogy időnyerőhöz hasonlítsam magát a könyvecskét is, de megtették már helyettem mások, szóval maradjunk annyiban: működik. Egy ráérős délután alatt befalható, nosztalgikus, bűbájos élmény, ami után az ember óhatatlanul elgondolkodik azon, hogy le kéne venni a kedvenc köteteket, meg kéne nézni a filmeket, vagy legalább betenni a lejátszóba John Williams csodásan csilingelő filmzenéjét. Nehéz nem a hatása alá kerülni.

Pedig messze nem hibátlan, sőt! A történet a cukiságfaktoron kívül nemigen ad mást. Az apjával minimum problémás viszonyt ápoló Albus Potter hihetetlennél hihetetlenebb kalandokba keveredik nagyon nem jó szemmel nézett legjobb barátja, Scorpius Malfoy oldalán, mely kalandok során többször megváltoztatják a múltat, megkeverik a jelent és halálos veszedelembe keverik magukat no meg másokat, mégis – valahogy tét nélkül marad az egész. Óh persze rendkívül hatásos (színpadon nyilván még sokkal hatásosabb) az alternatív múltak egyike, és lehet borzongani, meg lehet szörnyülködni, de egyszer sem sikerül elhitetni velünk, hogy itt most tényleg fennáll a legkisebb lehetősége is annak, hogy nem rendeződik megnyugtatóan a helyzet. Rowling könyveiről sok rosszat el lehet mondani (ha túllát az ember a rajongásán), de az elvitathatatlan, hogy nemegyszer valóban volt miért izgulni.

Kicsit az volt az érzésem, mintha fanfictiont olvasnék – de lehet csupán azért, mert a kétezres évek elején túl sok időt toltam el az akkori Merengő oldalon, és túl sok rajongói történetet izgultam végig lélegzetvisszafojtva, mintha lenne bármi tétje a dolognak. (És elárulom, szigorúan a történetet tekintve olvastam jobb fanfictiont mint ez a könyv – persze ennek már jó tíz éve és bár most gyorsan megnéztem, az oldal még létezik, fogalmam sincs, mostanában milyen a színvonal.) A történet komolyan vehetetlenségéért jócskán kárpótol a hangulat, ami az első oldaltól az utolsóig hozza ugyanazt, amit megszoktunk (igen, leírások nélkül is); a már megkedvelt szereplők és az ő változásaik (hisz csak eltelt húsz év, felnőttek, gyermekeik születtek, karriert építenek, vívják a saját harcaikat); a köztük lévő dinamika (imádtam azt a néhány kiszólást, ahol felnőtt fejjel tekintettek vissza saját gyermekkori ostobaságukra); és persze az új gyerekszereplők. Akik, meg kell mondjam, sokkal gyorsabban belopták magukat a szívembe mint anno Harry és társai. Albus és Scorpius imádnivaló zsiványok, és még úgy is nagyon szórakoztató módon keverednek folyton bajba, hogy a motivációik finoman szólva nincsenek kidolgozva. Sebaj, ebben a korban, valljuk be, Harry és Ron is hajlamosak voltak totál indokolatlanul életveszélybe sodorni magukat.”