A szegedi '56-os római leányszöktetése

„Kilenc nap hajóút után Québec városában szálltunk ki. Mindenki kapott öt dollárt. A kikötőben felfedeztünk egy Coca-Cola-masinát! Hát, mi a Coca-Coláról azt hallottuk, hogy hordák fetrengenek részegen tőle az utcákon! Egyikünk azt mondta: én megpróbálom! Bedobta a pénzt, kijött az üveg Coca-Cola. Körülálltuk, hogy lássuk, mi lesz, kinyitotta, megkóstolta, s azt mondta: semmi, nem is olyan jó ízű! Erre mindenki vett egy üveg Coca-Colát, és mindannyian megállapítottuk, hogy ez nem is olyan jó ízű!” – meséli brentwoodi otthonában Lakatos István nyugalmazott egyetemi tanár, geológus, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc után menekült el Szegedről.

A szabadságharcost hárman hallgatjuk Nagy Ildikó, a New York-i Magyar Ház igazgatója és Bánhalmi Norbert fotográfus társaságában. Korán reggel indultunk New Yorkból, hogy délelőtt 11-re becsöngethessünk a Long Island-i kisvároska egyik házacskájába.  A forgalom megint megviccel minket, épphogy befutunk némi késéssel. Lakatos úr öltönyben nyit ajtót, bemutat feleségének, Magdinak, akinek könyve is jelent meg az életükről, tízóraival kínál minket, s körbevezet a házban. 

Lakatos Istvánt az ötvenhatos életútinterjú-sorozatunk állomásaként keressük fel. A fotókból és interjúkból a Magyar Ház és Bánhalmi Norbert a New York-i Magyar Főkonzulátus támogatásával közösen rendez kiállítást Mérföldkövek címmel, amit október 22-én nyitnak meg ünnepélyesen a Magyar Házban; ezt követően pedig interjúkötet és dokumentumfilm készül belőlük. Néhány beszélgetést itt, a Mandineren is közreadunk a forradalom évfordulója körül.

Lakatos István Szegeden született 1933-ban, de mivel édesapját Dunapatajra helyezték tanítani, ezért élete első hat évét ott töltötte, majd Monorra kerültek. Egyik korai emléke a holokauszttal kapcsolatos: 1944 egy napján megjelentek a németek motorbiciklivel, s elkezdték összeszedni a zsidóságot. Egy Monor melletti agyagbányához terelték az embereket, és napokig ott tartották őket.  

„A szüleim bátorítottak, hogy vigyek vizet nekik, de csak akkor lehetett odamenni, ha a helyi rendőrség kísérte őket, mert ők ismertek minket; amikor a német katonák jöttek, akkor nem mehettünk. Marhavagonokba nyomták be szerencsétlen embereket, előttem van a kép, ahogy a kezek nyúlnak ki a rácsokon. Úgy hallottuk, hogy áttelepítik őket Lengyelország felé. Ekkor már közeledett a háború vége. Apámat pedig megválasztották a község légoltalmi felügyelőjének.”

Ostrom, davaj, csaszi

Nem sokkal később a család Pestre költözött, de ez végül a bekövetkező ostrom miatt nem bizonyult jó ötletnek. Kilencen szorongtak egy kis lakásban. A nehéz körülmények között pedig nemsokára meghalt a nagymama: „Nagyanyám holttestét négykerekű kocsin toltuk ki, hogy eltemessük valahol. Kiindultunk, de úgy lőttek a saroknál, hogy visszafordultunk”. Később az édesapa mégis eltemette a nagymamát. Mikor azonban hazaért, elzöldült és hányni kezdett: „később tudtuk meg, hogy látta, hogy a Duna túloldalán vezénylik ki a zsidókat, levettetik a cipőjüket és lövik bele őket a Dunába.”

Mindezzel nem volt vége a traumatikus ostromélményeknek: egyszer két szovjet katona állított be a légoltalmi pincébe részegen: „Davaj, csaszi, ezt kérdezték, apám fejéhez tette a pisztolyt, s végül én odaadtam a karórámat nekik, hogy ne öljék meg az apámat. Aztán kinéztek két nőt, megerőszakolták őket mindenki szeme láttára, nagyon megrázó volt, azt sem tudtam, hogyan születik a gyerek, mindenkire fogták rá a géppisztolyt, hogy ne tudjunk semmit se csinálni. De ezután jött a még nagyobb sokk: egy vén banya elkezdett rikácsolni, hogy kurvák, többen kiközösítették a lányokat, pedig segítségre lett volna szükségük, hiszen áldozatok voltak, ráadásul megmentettek minket. A két lány sírdogált, aztán összedugták a fejüket és elmentek, pedig kint mindenhol lőttek, azóta sem láttuk őket.”

A család végül az ostrom után visszament Monorra, de a házukat szétlőve, kisemmizve találták, a beszállásolt oroszok elégették a bútorzatot. „Apám kalapja a kút vizén úszott, édesanyám nagyot nevetett.” Egy ismerősnél húzták meg magukat három hétre, vízben főtt sós krumplit, majd sárgaborsót ettek. Majd kaptak egy lakást, de nem tartott sokáig a nyugalom: egy igazolóbizottság úgy találta, az édesapa nemkívánatos személy Monoron, mivel légoltalmi megbízott volt, tehát a régi rendszer embere. „Apám zseniális ötlete volt, hogy akkor Szegedre toloncoljanak ki minket.”

Antikommunistaként Szegeden

Szegeden Lakatos édesapja történelmet tanított, hiszen végzettsége szerint történelem-magyar szakos tanár volt. De idővel az iskolaigazgató megijedt, mivel „apám igazi antikommunista volt”, és ezért inkább tornatanárnak tette meg. A család névtelen csomagokat is kapott, utólagos találgatásuk szerint valamilyen zsidó szervezet küldhette.

Megismerték a csengőfrászt is: házukból két embert is elvitt az ÁVÓ nagy, fekete autója, akiket sosem láttak többet. A szülők „rettenetesen féltek”, „mindenhol állandó megfigyelés és félelem” volt, és ott volt a háztömbbizalmi; „Ez a legrosszabb, a szabadság hiánya; és meg volt pontosan mondva, hogy most ide felvonulunk, most oda felvonulunk, állandóan kellett valamit csinálni.”

„Apámnak egy elég nagy könyvtára volt”, sokan tudták, hogy tanárember, és hozták is neki a könyveket. Sok volt a polcokon a kommunistaellenes kötet is. Egyszer kaptak egy fülest, hogy könyvrazzia lesz, és a könyvek egy részét levitték a pincébe, néhányat meg a matrac alá rejtettek. De az ellenőr rögtön a matracot nyitotta fel. „Elvett egy könyvet és nem szólt semmit, látta, hogy apám tanárember.” Az ellenőr távozott. „Akkor azt mondta az apám: »fiam, ahol könyveket égetnek, ott diktatúra lesz«.”

Ideológiailag nem elég képzett

Akármennyire is tombolt a diktatúra, eljött az idő, hogy István egyetemre menjen. Először fuvola szakra szeretett volna menni a Zeneakadémiára, „de apám ellenezte, hogy pikuláns legyek”, majd szóba került a történelem-magyar is, de csak történelem-oroszra vették volna fel, azt meg ő nem akarta. Viszont ekkor indult a földrajz-geológia szak Szegeden, hogy kielégítsék az iskolák tanárigényét, mivel épp akkor vezették be a földtan tárgyát. Ez pedig olyannyira jól ment neki, hogy pár év múlva tanársegéd lett a szegedi egyetemen.

1956 tavaszán elkezdték agitálni, hogy lépjen be a pártba: „Lakatos elvtárs, te fiatal tanársegéd vagy, felnéznek rád a diákok, itt az ideje, hogy belépj a pártba. Megjátszottam magamat, hogy nekem filozófiai problémáim vannak marxizmussal, leninizmussal, mindennel; nagyon benne voltam a filozófiában, sokat olvastam ilyesmit. Próbáltam naivan nézni, mondtam, hogy még nem vagyok kész, őszintén szeretnék majd belépni. De amikor harmadszor találkoztunk, azt mondták, Lakatos elvtárs, most már ideje, hogy meggyőződjél, mert nem vagyunk benne biztosak, hogy itt maradhatsz tanársegédnek. Megkérdeztem az intézetvezetőt, aki párttag volt, s ő azt mondta, hogy a karrierem érdekében érdemes belépni, nem kell csinálni semmit, ülök a pártgyűlésen. De én addigra már elhatároztam, hogy nem lépek be, és készen voltam rá, hogy kitesznek.”

Egyelőre azonban csak egy furcsa megkeresés érkezett: Észak-Vietnámtól jött egy kérés, hogy szükségük van egy geológuscsoportra feltérképezni egy grafittelepet. Ebben benne lett volna István is, aki fel is ment Budapestre, hogy megfelelő csizmát csináljanak neki. „Úgy volt, '56 december elején indulunk ki hat hónapra Vietnamba.”

A forradalom Szegeden kezdődött!

„Milyen véletlenül kezdődött a forradalom! Egyikünk sem gondolta, hogy forradalom és szabadságharc lesz! Olyan hatalmas volt az elnyomás, állandó fenyegetés, félelem; éjszakánként apámmal bekapcsoltuk az Európa hangját, miután elaludtak a kicsik, nehogy ők is hallják és elfecsegjék valahol” – meséli Lakatos István.

A szegedi egyetemisták azonban elégedetlenkedtek: egyre többször gyűltek össze, és először a diákélettel kapcsolatos követeléseket fogalmaztak meg, például hogy ne legyen kötelező az orosz, a lányoknak a katonai kiképzés, és jobb legyen a kiszolgálás a menzán. De végül a gyűlések oda vezettek, hogy megalakult a MEFESZ, azaz a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége. Az addigi egyetlen, hivatalos szervezet, a DISZ, azaz a Dolgozó Ifjúság Szövetsége megpróbálta átvenni a vezetést, de „nem is tudták, mit csináljanak a DISZ-esek, mert ilyen eshetőségre nem tanították őket Moszkvában, a kommunista paradicsomban ilyen nem történhet”.

Október 20-án viszont elfogadták a politikai követeléseket tartalmazó 16 pontot, amit 22-én éjszaka öntöttek végleges formája a Műegyetem és más felsőoktatási intézmények küldöttjeivel közösen. Lakatos hangsúlyozza: „Szegeden indult el a forradalom a MEFESZ megalakításával, és a hangsúly 23-án helyeződött át Budapestre”. A gyűléseken jelen volt Lakatos barátnője, Magdi is.

Szegeden Lakatos elmondása szerint felvonulást rendeztek a pártház előtt. Egy fiút, aki az első sorban vitte a zászló, eltalált egy golyó és meghalt. A hivatalos álláspont szerint figyelmeztető lövés volt, ami gellert kapott; de Lakatos elmondása szerint ő úgy látta, a tüzelő tiszt a puskát társásra tartotta, aki a zászlót vitte. Lakatos is az első sorban vonult. Az egyetemi kollégiumban végigverték az ávósok az egyetemistákat azzal a felkiáltással, hogy fasiszták.

Válaszul nemzetőrséget szerveztek a felkelők, amihez 125-en csatlakoztak. Megalakult a diákzászlóalj és a munkászászlóalj, valamint egy harminc fős gyorshadtest, amiben Lakatos lett a parancsnok-helyettes. Most jól jött, hogy a kommunisták az egyetemen megtanították nekik a fegyverhasználatot és a katonai szervezést.

Szereztek pisztolyokat és kézigránátot, de szükségük volt még fegyverre. Kimentek az öthalomi ávós laktanyához: „Tüzelőállást foglaltuk az ávós laktanyával szemben, a parancsnokot kiküldtük az őrhöz, hogy itt vagyunk, a nemzetőrség tagjai, és a parancsnokkal akarunk beszélni. Ő azt mondta, ez katonai laktanya, ide nem lehet csak úgy bejönni. A parancsnokunk, Kendi Jóska birkózó volt, megfogta, elvette tőle a géppisztolyt, s mondta, hogy te most felszaladsz, és megmondod, hogy jövünk fel, de már ment is utána. Szerencsénk volt, mert több mint száz ávós lakott ott, de éppen kivonulóban voltak onnan. Csomó fegyverhez jutottunk, nem akartak verekedést, mi mondtuk ugyan, hogy lövünk, de ők fölényben voltak, ki tudtak volna minket irtani.”

Aztán volt, hogy a hírek szerint ávós osztag közeledett Szeged felé. „Egész éjjel tüzelőállásban feküdtünk az utcán, de nem jöttek. Vacogott az ember foga, nem gyerekjáték volt az. Egy másik csoport próbált a katonai laktanyától fegyvert szerezni. Száz puskát adtak nekik. De kisült, hogy a rendőrség összejátszott a katonákkal, és nem lehetett őket elsütni. Erre nagyon begerjedtünk, és végül lett rendes puska!”

Menekülés a déli határ felé

„November 4-én elküldött bennünket a főparancsnok, hogy nézzük meg a román határ felé, jönnek-e orosz csapatok. Harminc kilométerrel odébb az orosz teherkocsik, ágyúk, tankok végtelen sorát találtuk” – meséli Lakatos.

Végül a szegedi hídnál tüzelőállásban várták egy darabig az orosz hadsereget. Voltak, akik azt javasolták, robbantsák fel a hidat, de „nem létezik, hogy mi a saját hidunkat felrobbantsuk”, az oroszok pedig úgyis gyorsan pontonhidat építettek volna. Végül rájöttek, hogy puskákkal nem érdemes tankokra várni. A parancsnok feloszlatta a nemzetőrséget. Felmerült, hogy a Bakonyban folytatják a harcot, de olyan hírek jöttek, hogy az oroszok elállták a bajai hidat. 

„Akkor úgy határoztuk, hogy megpróbálunk átmenni Jugoszláviába és politikai menedékjogot kérni. Nem tudtam senkinek szólni, elköszönni senkitől. Elindultunk Röszke felé, a határállomásnál kiugrottunk az autóból és tüzelőállást foglaltunk a határállomással szemben. Kiküldtünk egy embert, hogy beszéljen a határőrséggel. Azt mondtuk, hogy vagy átengednek, vagy keresztülharcoljuk magunkat a határon. Ezek nem akartak mártírok lenni, telefonáltak és azt mondták, átmehetünk. De tudni akartuk, befogadnak-e minket a jugoszlávok, s nem dobnak-e vissza minket a magyar hatóságoknak. Telefonáltak Szabadkára, Belgrádába, mindenhova, órákat vártunk, mire visszajött az üzenet, hogy befogadnak.” 

Lakatos hozzáteszi: ugyan végül nem lőtt senkire, de a tapasztalat, hogy tud emberre fegyvert fogni, megnyugtató volt a számára; ugyanis így biztos volt benne, hogy később a családját is meg fogja tudni védeni.

Jugó vendégszeretet

A jugoszláv ÁVÓ, az UTBA autója jött értük, és Palicsra vitte őket, onnan pedig messzire, a Dinári-hegységbe, egy kis faluba, egy újra megnyitott koncentrációs táborba, ami most menekülttáborként szolgált. Öt és fél hónapot ott húztak le. A jugoszlávok „egyáltalán nem voltak barátságosak, sőt, nagyon ellenségesek voltak”. Megesett viszont, hogy megengedték, „hogy karácsony előtt kimehetünk a községbe és vehetünk egy kis ennivalót, de megtiltották a szeszes italt. Én azért vettem pár üveg Slivovicát, betettük a kabát bélésébe, úgyhogy kellemes karácsonyunk lett.” 

Hírt nem tudtak adni magukról. Nem engedték, hogy bárkivel is beszéljenek. Egyik társuk azonban hazament, mivel otthon maradt a családja, később börtönbe is került. Ő felkereste Lakatos István édesanyját és barátnőjét, Magdit, tőle tudták meg, mi van vele. De neki sem mert levelet adni Lakatos, csak szóban mesélt az otthon maradottaknak a hazatérő bajtárs.

Végül tavasszal jelezték nekik: továbbmehetnek nyugatra. Elsőnek Kanada jelentkezett, hogy fogad menekülteket, így feliratkoztak hárman, jó barátok Kanadába. „Rendesek voltak, az Adriai-tenger partján béreltek egy nyaralót, ott szállásoltak el bennünket tíz napra, hogy rendbe jöjjünk, mert rossz állapotban voltunk, lesoványodtunk. Úgy kezeltek minket, mint a fizetővendégeket, hoztál a borokat, ételeket, de nem bírtunk enni, össze volt szűkülve a gyomrunk, majszoltunk, majd elsírtuk magunkat.”

Ezután vonatra szálltak, a tengerparton pedig hajóra, és következett a hajóút, aminek a végén Kanadában kötöttek ki és kipróbálták a Coca-Colát.

Újrakezdés Kanadában

„Ezután Montréalba vittek minket egy menekülttáborba, a kanadai állam pedig mindenkinek garantált egy állást! Mi együtt szerettünk volna maradni hárman, jó barátok, és Calgary környékére küldtek volna minket farmmunkára. Úgy voltunk vele, hogy ha muszáj, akkor csináljuk, de próbálunk keresni valami jobbat. Valahogy bejutottunk Montréal központjába, pedig nem volt buszjegyünk sem, s a központban találkoztunk két magyar sráccal, akik elmondták, hogy a börtönbe is lehet menni, ott is vannak magyar menekültek, szállás, kaja. Ott is maradtunk. Jöttek jótékony úrihölgyek, egyiküknek tábornok volt a férje, és kertészt kerestek. Az öcsém kertésztechnikusit végzett Magyarországon. Mindjárt fogták, elvitték, koszt, lakás, fizetés járt neki.”

Lakatos több helyen dolgozott, többek közt a montréali Volkswagen-gyárban, aztán egy elegáns görög étteremben, mosogatóként. Végül egy autószerelőnél, ahol plusz egy dollárt kapott azért, hogy a főnök kocsiját lemosta szombat délelőttönként, amikor csak ez volt a dolga. Majd egyetemre került, s egyszer csak kapott egy furcsa telefont: egy professzor kereste, aki nemrég Szegeden járt, és Lakatosék szülei beszéltek vele. Odaadták neki a diplomáikat, kaptak ajánlólevelet – de a professzort Londonban kirabolták, így elvesztek az értékes dokumentumok. Azonban beajánlotta őket a dékánságon, így felvették őket, később pedig István a québeci kormánynál kapott geológus kutatói állást.

Már csak egyvalami, pontosabban valaki volt hátra: Magdi.

Római leányszöktetés

Magdit Lakatos István édesanyja leányaként kezelte. A lány először az osztrák határnál talált állást, majd visszament Szegedre tanítani, végül egy elegáns pesti iskolában kötött ki, ahová kommunista fejesek gyerekei is jártak. Egyszer csak jött a hír: jelentkezni lehet a római olimpiára való látogatásra. Magdi jelentkezett, és pár hét múlva értesítették: mehet.

István kapott egy kódolt üzenetet édesanyjától, hogy Magdi kint lesz az olimpián. „Akcióba léptem, de mit csináljak egy milliós városban, ahol ráadásul még lesz másfél millió turista is?”

Mindenekelőtt a montréáli magyar katolikus paptól megkérdezte, hogy kihez fordulhat Rómában. „Kérdezte, hogy milyen ügyben fiam? Leányszöktetési ügyben, atyám, válaszoltam.” Egy irányba vett jegyet, nem tudta, hogy fognak visszajönni, mellette ült egy olasz család, hét órán át olaszul tanult tőlük. Mikor leszállt, beugrott egy taxiba, és jobb híján a Szent Péter térre hajtatott. Ment körbe a Szent Péter téren, látott egy hatalmas tölgyfa ajtót, egy szerzetesnek mondta, hogy ezzel és ezzel a monsignore-ral szeretne beszélni, de azt mondta, hogy az illetőt a pápa Ausztráliába küldte három hétre, majd becsukta az ablakot. Bekopogott megint, mondta, hogy magyar pappal kell beszélnie. „Egyszer csak kijön egy cédulával, van rajta egy magyar katolikus pap és egy cím. Beültem a taxiba, odamentem a címre, mondtam, hogy az olimpiára jöttem, nincs hol aludni, azt válaszolták, hogy ha nem találok semmit, jöjjek vissza estére. Van itt katolikus pap? – kérdeztem. Akkor már nem voltak barátságosak, és elküldtek az épület másik oldalába. Utána tudtam meg, hogy a Pápai Magyar Intézet volt az, amit a háború után két részre osztottak, és a Vatikánban véletlenül a kommunista oldalának adták meg a címét.”

A pap, Ottó eleinte bizalmatlan volt, de kiderült, hogy szegedi ő is, van közös barátjuk is Szegeden, s összeölelkeztek. Ő azt a tanácsot adta: a római egyetemeken tanulnak magyar diákok, akik tudhatják, hogy vannak itt magyar turisták: „Tőlük kérdezgettük, hogy milyen szállókon vannak magyarok, és én azokon a helyeken kerestem Magdit. Megjátszottam, hogy kanadai turista vagyok, aki találkoztam ezzel a fiatal leánykával, és szeretném folytatni a kapcsolatot. Sosem ejtettem ki a nevét. A pap barátom még felvitt Róma rendőrparancsnokához is, aki azt mondta, hivatalosan nem tud mit tenni, mert nincs bűntény, de megkérdezi, hogy az utazók listáján rajta volt-e. És fel is hívtak azzal, hogy Magdi leszállt és itt van Rómában.”

Lakatos már negyedik napja volt Rómában. S eljött az ötödik nap reggele is. „Utólag tudtam meg, hogy hatodik nap reggel indultak volna haza Magdiék. Ötödik nap reggel bementem egy szállóba, és mutatom a portásnak Magdi képét. Azt mondja, itt van, de elmentek Nápolyba kirándulni. A szállodával szemben volt egy kisvendéglő, kiültem a járdán lévő asztalokhoz, rendeltem egy korsó sört. Mit ad Isten, tényleg begördült a turistabusz, és az elsők között szállt le róla Magdi. És a tekintetünk találkozott. Elfordítottam a tekintetemet, jelezve, hogy én ennyit tudtam tenni, most neked kell csinálni valamit. Aztán Magdi észbe kapott, odaadta egy társának a táskáját, hogy vigye fel a szobájába, és azt mondta, vesz egy kis gyümölcsöt a szomszéd zöldségesnél. Felálltam, párhuzamosan mentünk az utca két oldalán. Magdi visszanézett a sarkon, az emberek sóbálvánnyá merevedve nézték, hogy mi történik. Fel se fogták az egészet. Rohanni kezdtünk, egyik sarok erre, másik sarok arra. Aztán beugrottunk egy taxiba.” 

Ottó addigra elintézte, hogy Magdi, ha megkerül, pár napra szállást kapjon egy apácakolostorban. „Odaértünk, nyílik az ajtó, mosolygós apácák fogadnak minket, ó, a magyar leányka, tessék csak! Lépek be, de megállítanak: a meghívás csak a leánykának szól. És becsukták az ajtót. Négy év után 15 percig láttam Magdit! Otthon azzal álltak bosszút Magdin, hogy nem adták vissza a csomagját, hanem elárverezték. Aztán az anyját behívták és letolták, hogyan nevelte a lányát, hogy ilyesmit csináljon, dezertálni a kommunista paradicsomból! Az apácák egyébként rendesek voltak, egy szép fehér kosztümöt csináltak Magdinak, abban volt az esküvőn.”

Ezután egy kis hotelban laktak, akkori erkölcsök szerint még külön szobában. A pár szeretett volna összeházasodni, már csak azért is, mert ha házasok, Magdi azonnal mehetett volna Kanadába, ha nem, akkor viszont egy évig is várni kellett volna, míg a kvótákkal bejut. „Ottó rohant fel a Vatikánba, találkozott egy monsignore-ral, aki nagyon odavolt, fiatalok, menekültek, szerelmesek, hogyne, összeadja őket, de hozzák be a keresztlevelüket. Na puff, honnan lenne nekünk meg a keresztlevelünk? De a monsignore azt mondta: ha nincs keresztlevél, nincs házasság. Mondtam Ottónak: mond meg, hogy mi négy évig el voltunk szakítva, ha nem adnak minket össze, bűnben fogunk együtt élni! A monsignore megkérdezte, hogy honnan jöttünk és milyen plébánián voltunk. Nem tudtuk, azt válaszoltuk, hogy Szegedről, egyikünk alsóvárosi, másikunk felsővárosi.”

A portás a szállodában úgyszintén segíteni akart a fiatal, szerelmes menekülteknek, és azt ajánlotta, menjenek fel San Marinóba, ott polgárilag összeadják őket, az elég Kanadába. „Hú! Mentünk a vonattal, aztán taxival felmentünk a városházára. Az őr azt mondta, jó helyre jöttünk, csak az ország egyetlen közjegyzője szabadságon van, jöjjünk vissza három hét múlva. Teljesen elkeseredtünk, bementünk egy vendéglőbe, én félig berúgtam, szomorúan hazavonatoztunk és visszamentünk a szállodába.”

És akkor megjelent Ottó, felkiáltva: „Gyerekek, van Isten az égben! Azért egy paptól ezt hallani… Képzeljétek el, megjött a keresztlevelünk másolata Magyarországról a Vatikánba! Sose mondta meg a Vatikán, hogy miként, mivel diplomáciai kapcsolat sem volt, de megszerezték a papírokat. Úgy tudjuk, a svéd követségen keresztül intézték az ügyet. Találtunk két tanút, egy orvostanhallgatót és a legöregebb római magyart. Amikor kimentünk a szertartás után a Szent Anna-kápolnából, ott álltak riporterek kamerával, és lehozta az újság a történetünket, de nem tudjuk, honnan értesültek róla.”

Az izgalmaknak így sem lett vége, még a repülőtéren is kijutott belőle: „Na, végre a repülőtéren van Magdi két hét után, búcsúzkodik, már zúg a propeller, amikor azt mondják neki: magának egy oltása hiányzik. A stewardess-szel rohant egy ottani orvosi rendelőbe, beadták az oltást, bezárták az ajtót a repülőn, felhívták a pilótát, hogy várjon, s megvárták; amikor kinyitották az ajtót, óriási tapssal fogadták az utasok Magdit. Nyolc óra múlva leszállt Magdi a montréáli repülőtéren.”

Kanadában aztán mindketten találtak állást, de később az Egyesült Államokba költöztek. Az izgalmakból nem volt elég: nem sokkal később fél éves dél-amerikai túrára indultak egy dzsippel. De ez már egy másik történet. Lakatos István végül a City University geológia professzora lett, s több ezer diák került ki a kezei alól. Magdi könyvet írt kalandos életükről Az árnyak elmaradnak címmel (angolul: The Road Taken); s azóta Long Islanden élnek tisztes megbecsültségben.

Fotók: Bánhalmi Norbert, Nagy Ildikó és Szilvay Gergely.

A kiállítás létrejöttét támogatja a Hungary Initiatives Foundation.

A cikk nem született volna meg a Kőrösi Csoma Sándor program nélkül.

A Mérföldkövek-projekt médiapartnere a Mandiner.

Az amerikai '56-osokról szóló portrésorozatunk eddigi cikkei:

'56-ból az új Kánaánba - Papp László forradalmár-építészmérnök portréja

Ávósokra lőtt, letépte a komcsi zászlót: Lovas György 1956-ról