Richard Morgan: A fekete férfi

„A legjobb lesz, ha nem kertelek, és azonnal leszögezem: ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik nem bánják, ha a hangsúly a kemény öklökön és a szövevényes, gyakran nem annyira izgalmas nyomozói munkán van, nem pedig a grandiózus sci-fi ötleteken. Morgan kötete sci-fi thrillernek kiváló: felvonultatja azt, amiért lehet szeretni ezt a stílust. Marsalis igazi hallgatag profi, aki már rég hozzászokott, hogy a civilizáció árnyékvidékén él, és csak az ENSZ jó szándékának köszönheti, hogy nem toloncolták ki végleg a Marsra. Az ő karakterén keresztül bepillantást nyerhetünk a „normális”, „átlagos” emberek és a különféle variánsok közötti viszonyba – mert nemcsak tizenhármasok léteznek, de ők azok, akiket a leginkább kivet magából az emberek világa, lévén génjeikből adódóan agresszívek, öntörvényűek és alkalmazkodásra képtelenek.

A szerző a tizenhármasokon keresztül lényegében becsempészte a nyomozós thrillerbe a társadalomkritikát is, hiszen elgondolkodhatunk arról, mit is jelent kívülállónak lenni, hogyan működhet egy társadalom, mennyire képes és mennyire szükséges minden tagot integrálni, hogyan lehetséges megtalálni az egyének helyét a rendszerben. Éppen ezért lesz szinte minden szereplőnek valamilyen személyes kapcsolata a tizenhármasokkal (vagy más variánsokkal), hogy Morgan sokkal közelebbről tudja megvizsgálni ezeket a kérdéseket. Ettől kissé talán szájbarágósnak és itt-ott erőltetettnek tűnik a mondandója, de ezt a cél érdekében meg lehet neki bocsátani.

Amit már kevésbé, az az, hogy a könyv jóval hosszabb, mint kellene. A maga hatszáz oldalával bizony sokszor fut üresjáratba, és amennyire erőteljes a felütése és érdekes lenne egy-egy részlete, annyira képes leülni. A nyomozás még hagyján, hogy sokszor hosszú ideig tart egy-egy nyom ide-oda tologatása, ezzel nincs akkora baj, hisz a valóságban is ilyen lehet ez, de amikor a szereplők csak újra és újra ugyanazokat a köröket futják egymással, vagy részletes leírásokat kapunk ahelyett, hogy haladnának előre az események, akkor kissé bele lehet unni a könyvbe. Mentségére legyen mondva, hogy a világ bemutatása során legalább érdekesen rajzolja meg a XXII. század elejét (ami ugyanakkor néha nekem még mindig kevéssé volt futurisztikus, de ez legyen az én bajom). Morganen látszik, hogy a kisujjában van minden, amit a cyberpunkról és a közeljövős sci-fikről tudni kell, így aztán játszi könnyedséggel mutatja be, milyen a széthullott USA szabadállamokkal és a bigott keresztény Déllel – vagy hogyan nézhetnek ki a harmadik világ olyan, a hipermodern és az atavisztikus sajátságos elegyét képviselő helyei, mint Törökország vagy Peru. El lehet merülni ebben a sokrétű jövőben, és össze lehet rakni, mi is történt az alatt a száz év alatt, ami a jelenünket elválasztja a szerző víziójától.”