Öngyilkos DC – Suicide Squad-kritika

A Batman Superman ellen után semmiféle elvárás nem volt bennem, mikor beültem a Suicide Squad – Öngyilkos osztag sajtóvetítésére. A DC-univerzumot beindítani hívatott májusi film ugye megint totál komoly, de ezzel együtt totál zavaros lett, ahol se a motivációk, se a történet nem működött, hogy a színészi alakítások háromnegyedéről ne is beszéljünk. A Suicide Squad ezzel szemben sztárparádéval és egy humoros előzetessel igyekezett meghozni a kedvet, valamint a forgatásról szóló különböző őrültebbnél őrültebb hírekkel, amiből már le lehetett szűrni, hogy Jared Leto Jokere lesz a legerőltetettebb Joker valaha. (Az lett.)

A helyzet az, hogy a végeredmény nem lett egyértelműen rossz. A humor ugyan nem tapaszt be annyi lyukat, amennyit a rendezők és a forgatókönyvírók ütöttek ezen a történeten, de legalább valamennyit segít enyhíteni a kínokon. Harley Quinn király lett, Will Smith Deadshotja is jó, Joel Kinnaman itt is hozta a színvonalat, és voltak egészen jó pillanatok is, meg egy sor tényleg vicces momentum. A zenét rendesen megszervezték, Eminemtől a Queenig, bár talán már kezd kifáradni ez a Retródalokat a képregényfilmek alá! mozgalom.

Szóval rá tudok mutatni összesen mondjuk harminc percre elszórva a két órás filmben, amikor jól szórakoztam vagy éppen nevettem. Ez sem menti azonban azt, hogy a készítők egyrészről túl sokat akartak, másrészről elfelejtették rendesen megírni a filmet. Az alapszitu a következő: Amanda Waller valami kormányzati titkos fejes, aki kitalálta hogy a DC-univerzum bizonyos gonoszaiból egy ütőképes csapatot lehetne és kéne összerakni, amivel a természetfeletti (metahumán – jaj, de rossz szó) fenyegetéseket lehetne legyőzni.

A csapatot egy kommandós vezetné, Rick Flag (Joel Kinnaman), aki egyébként June Moone, azaz a boszorkány Enchantress emberi alakjának szeretője; aztán belekerül a mesterlövész Deadshot; Harley Quinn, aki ugye Joker barátnője; az ausztrál Bumeráng kapitány (hogy mi?); a tűzmágus mexikói Diablo; valamint Killer Croc, aki tulajdonképpen egy krokodilember, Batman ellenfele. Ja, és még két arc: Katana, aki a legsztereotípabb japán maszkos kardoslány, és nem is a rosszfiúk között játszik; valamint egy szegény indián csávó, akit elfelejtenek bemutatni a film elején – mint később kiderül: nem véletlenül.

Pedig az első fél órában három különböző alkalom is van, mikor megmutatják nekünk a hős gonoszokat, meg hogy kik ők, honnan jöttek, és hogy fogta el őket (egy részüket legalábbis) Batman. Ezek a szekvenciák már segítenek némileg felvázolni, hogy melyik karakternek mi a megoldásra váró nyűgje: ebből az egyetlen, ami igazán hatással van a történetre, az az, hogy Joker szeretné visszakapni Harley Quinnt. És hogy mi a nagy fenyegetés, amivel meg kell küzdenie ennek a piszkos akárhánynak a filmtörténelem legerőltetettebb Jokerén kívül?

Hát hogy Enchantresst valójában nem is irányítja annyira Amanda Waller, mint azt ő hiszi, így a boszorkány visszahozza az életbe bátyját, és együtt elkezdenek dolgozni egy fegyveren, amivel ki akarják pusztítani az emberiséget – mindeközben pedig rommá zúzzák Midway Cityt, polgárait pedig besorozzák a fura, idegen hadseregükbe. Ide küldik be az öngyilkos osztagot – na nem azért, hogy legyőzzék a fura maja varázslótesókat, hanem hogy kihozzanak valakit. Merül fel a kérdés: ki fogja legyőzni a gonoszokat? Mert a csapat végül csak nekimegy Enchantressnek, de eredetileg nem ez volt a terv, szóval az amerikai hadseregtől akár odaveszhetett volna a világ.

Nem csak ez a rész zavaros, valahogy az egész ritmika nincs rendben, az akciójelenetek pedig továbbviszik azt az irányt, amit a BvS elkezdett: állandóan sötét van, és egyébként úgy kapkodják a kamerát, mintha rohamot kapott volna az operatőr, meg a vágó is, és végül nem látunk az egészből semmit. A karakterek leginkább csak vázlatosan vannak kidolgozva, ebből a szempontból kicsit zsúfolt a film, szegény Killer Croc például alig kap valami szerepet; alakításával mélységet meg talán csak a Diablot játszó színész tudott adni a karakterének.

De mint mondtam, volt néhány jó pillanat, és végre nem vették halálosan komolyan ezt az egész képregényesdit a készítők. Jared Leto Jokere rossz, nem kis részben azért, mert kicsit sincs humora; Harley Quinn őrültsége viszont tényleg működőképes, ahogy a teljesen paraszt és részeg Bumeráng kapitány, vagy Deadshot egy-egy beszólása is nevetésre készteti a nézőt. Talán eredeti nyelven még jobb lehet a dolog, mert a szinkron pár karakternél nem tűnt igazán találónak. Mindenesetre a BvS-sel ellentétben itt alkalomadtán lehetett szórakozni.

Én nem várom el sem a DC, sem a Marvel filmjeitől, hogy hatalmas igazságokat adjanak át a világról, bár rendre megpróbálnak valami ilyesmit csinálni. Itt talán az az üzenet, hogy a gonoszokban is van némi jóság, csak erősen kutatni kell utána. Azt viszont elvárom, hogy amikor leül a kreatívcsapat, akkor alkossanak meg egy történetet, aminek van eleje, van közepe és van vége; vannak benne lélegző karakterek, akik kapcsán van miért izgulni; a bombasztikus megoldást pedig nem egy zacskó találomra elhajított C4 jelenti.

A humor egy pontig segít elfedni ezeknek a hiányát, a Marvel már-már mesteri szinten űzi ezt a saját univerzumában, a DC pedig belekóstolt ebbe ezzel a filmmel. Remélhetőleg a tanulság egy esetleges (nem túl valószínű) kasszasiker esetén nem az lesz, hogy még több humorral fedjük el a hiányosságokat; bukás esetén pedig nem az, hogy ez a humor-izé nem jött be, térjünk vissza a vigyázzban állós, sírós filmekhez. Hanem az, hogy itt lenne az ideje végre olyan filmet letenni az asztalra, ahol van egy működő történet, ami egyszerű és menő.

Frissítés

Teljesen plauzábilisnak tűnik a Hollywood Reporter cikke, amely szerint a stúdió eléggé betojt a BvS negatív fogadtatásától, mivel a Suicide Squadot is hasonlóan sötétebb tónusúra tervezte a rendező. A stúdió ezután vágatott a filmből egy az előzeteshez hasonló, vidámabb verziót, majd végül a kettőt egyesítették – ehhez kellett újraforgatni egy csomó jelenetet. Nos, ez az egész erősen meglátszik a fimen.