Ezek a törekvések az évszázados háborúskodások után gazdaságilag és politikailag is magára találó ország lendületes modernizációs szándékait tükrözik. A beszélt nyelv rangján kezelt „nemzeti” zenét és táncot a kor társadalma nem etnikus fogalmakként kezelte, hanem nemzeti szintű „globalizációként” valósította meg, mint az egyes régiók egymástól eltérő hagyományai fölött álló közös nyelvezetet. A műsor ennek a folyamatnak, a nemzeti tánc kialakulásának, majd a szájhagyományban való továbbélésének állít emléket.
Az első részben azokat a régies táncokat villantjuá fel, amelyeket a romantikus mozgalom forrásul használhatott fel egységesítő munkája során. Az ugrós, vonulós páros táncok mellett legnagyobb benyomást az egykori katonatáncokból kialakult szóló férfitáncok tették a kortársakra. Ezért a reformkorban a katonai sorozás (a „verbuválás”) alkalmával használatos lassú, nemes veretű verbunktánc és zenéje vált a magyar karakter leghitelesebb kifejezésévé. Az ebből kialakult társastánc, a „palotás” (felsőbb körök társasági táncaként) jelenítette meg legsikeresebben a magyar öntudatot.