Mezítláb a Katlanban

A pécsi vasútállomásról ingyenes katlanbusszal lehet eljutni az Ördögkatlan Fesztivál helyszíneire, amin a népsűrűség majdnem olyan kellemes, mint a reggeli csúcsidős piros hetesen, a hangulat viszont máris emelkedett. A fesztiválközpont a Villány melletti Nagyharsány, de az eddigi évekhez képest mind több programot szerveznek Kisharsányba és Palkonyára is. Szerdán a hagyományokhoz híven a Quimby koncertjével kezdődött a fesztivál, bár akik már nem bírtak a kultúrszomjukkal, előtte még beülhettek a Ferenczi György által megzenésített A helység kalapácsa-előadásra, amelyben Petőfi szövege és Ferenczi zenéje természetesen remek volt, de a kaposvári Csiky Gergely Színház előadása még ilyen – elronthatatlannak tűnő – alapanyagokból is meglehetősen középszerűre sikerült. Talán ennek is köszönhető az előadás egyik (vagy egyetlen?) vitathatatlan előnye: nem kellett rá sorszám.

Sorszám: a Katlanban ez az egyik legcsúnyább szitokszó. A színházi előadásokra ugyanis a nagy érdeklődésre és a szűkös tornatermi, kultúrházi helyszínekre való tekintettel csak e szám birtokában lehet bejutni, amiket az előadás napján reggel kezdenek osztogatni a faluközpontokban. Magyarán az internet korában online helyfoglalás helyett mindenki keljen fel hajnalban, ha szeretne előadást nézni, és hősiesen állja végig a sort negyven fokban, ha meg az orra előtt fogynak el a sorszámok, akkor így járt – amellett, hogy kipengette a hetijegy árát. Persze tízezer forintért más helyeken még napijegyet se adnak, a Katlan ettől mezítlábas, de az már mégis csak elvi kérdés, hogy ha az ember vesz egy hetijegyet, akkor nem akar még külön órákat sorbanállni, hogy esetleg, ha Isten is úgy akarja, megnézhessen egy előadást.

Az előadások viszont tényleg kárpótolnak a sorbanállásért. Csütörtök délután a vakok beszámolói alapján Scherer Péter által rendezett Vakság című darab nyomasztotta a nézőket Palkonyán, fröccsszünet és a szomszéd faluba átstoppolás után pedig az áthallásoktól sem mentes Kaisers, TV Ungarn-on nevethettünk Pintér Béla társulata előadásán, melyben Petőfiék a Landerer nyomda helyett egy tévéstúdiót foglalnak el, ahol aztán a személyzeti struktúra és a „közszolgálati műsorfolyam” is pálforduláson megy át: ahogy az ilyenkor ugye lenni szokott...

A csütörtök estét, azt hittem, hogy a Besh O Drom koncertje fogja megkoronázni, mert akkor még nem hallottam a Wombo-ról. Besh O Dromon a közönség fáradhatatlanul ropta mezítláb az aszfaltos focipályán, úgyhogy nem én voltam az egyetlen, aki péntekre le is sántult átmenetileg, és ekkor még nem volt vége.  A fesztivál egyik vendége a francia Wombo Orchestra utcazenész rezesbanda, akik időnként váratlanul felbukkantak, hogy elfújják a nótánkat: például csütörtök éjjel a focipálya szélén, színpad, körítés, hangosítás nélkül a hét egyik legnagyobb buliját csapták össze a táncolásba éppen belejött közönségnek.

Színházi téren jóval komorabb hangulatot hozott a péntek: a szintén Pintér Béla-féle Szutyok egy meddő anya szomorú örökbefogadási történetét meséli el, ugyancsak nem mulasztva el a kortárs magyar társadalomra vonatkozó reflexiót. A megrázó darab után nem könnyű az embernek belevetnie magát a koncertek forgatagába, így végül a zzaj.H jazz trió meglehetősen experimentális koncertjén kötöttem ki egy varázslatos hangulatú kisharsányi udvarház teraszán. Leesett az állam, de az ilyesfajta zene hosszú távon akkor is hallgathatatlan, így nem bántam meg, hogy még átnéztem a Wombo Orchestra búcsúkoncertjére: ezúttal színpadon, hangosítással, rendesen, ahogy kell. Azt ugyan nem tudom, az énekesnő tisztában volt-e vele, mit vállal, amikor a közönség közé dobta a bugyiját, de miután kapásból visszadobták neki, kénytelen volt vele szembesülni, hogy bármennyire is menő lehet ezzel Franciaországban, a magyar közönség ehhez bizony kissé konzervatív.

Ha az ember napközben nem tudja, mit csináljon sorbanállás helyett, akad néhány civil sátor alternatív programokkal: tegnap nemeztulipánt készítettem, miközben pedig ezt írom, az épület előtti hangszerkészítős-örömzenélős sátorból szűrődnek be a jammelés hangjai, de a fesztivál hetére jó néhány kiállítás is kitelepült a falvakba. Az egyik kedvenc helyszínem egyfajta csereturkáló, ahol bármivel lehet fizetni, csak pénzzel nem: tegnap vettem egy könyvet tíz darab ragtapaszért. A szervezők arról is gondoskodtak, hogy a fesztiválozók a helyszínek közti utazás során se unatkozzanak. Az óránként járó katlanbuszra időnként felszállnak színészek, hogy interaktív színjátszó akciókba vonják be a mit sem sejtő utasokat, de mivel a busz elég ritkán jár, maga az utazás is egy akció: leginkább bevált módja a stop, vagy lehet biciklit is kölcsönözni, de én a minap kilencedmagammal egy utánfutón utaztam, az volt csak az igazi.

Szombatra szintén ígérkeznek érdekes színházi darabok, Pintér Béla után a hazai alternatív színház másik sarokköve, a Bárka Színház jóvoltából. Előbb a West Balkán-tragédia által inspirált East Balkán lesz látható, majd a tavalyi Katlanon nagy sikert befutott Mulatság című darabot mutatják be még egyszer – sokadszor.

Az Ördögkatlan nem csak összművészetiségében különleges, hanem abban is, hogy a szerdától vasárnapig nem azt jelenti, hogy vasárnap reggel magadhoz térsz és kirugdosnak a biztonságiak, hanem vasárnap este lesz csak az igazi buli: hol a Kiscsillag, hol a Ferenczi György és a Rackajam zárókoncertjével - akinek nem kell dolgoznia hétfőn, ne hagyja ki!