Rég látott krízis előtt állunk: a komplett világrend működőképessége a tét

Fűszer és selyem, gyöngy és ékkő, elefántcsont és arany minden mennyiségben – ezt látta Hormuzban Marco Polo, az egyik első európai utazó, aki egy életnyi vándorlással bejárta a Közel- és Távol-Keletet, s aztán beszámolt a látott csodákról. Mesélt a fullasztó melegről is, amely Hormuz fölött ült, és amely az itt megforduló kincsek élvezetének ellenére is elviselhetetlenné teszi az életet. Sok száz év telt el Marco Polo utazása óta, Hormuz városa ma egy porfészek a tengerszoros Iránhoz tartozó szigetén – a mai kor kincseit ugyanis nem rakodják ki errefelé, hanem tankereken szállítják tovább a világtengerek felé.

A Hormuzi-szoros a világkereskedelem egyik legfontosabb csomópontja, ahol nem „csak” a globális kereskedelem fenntartása, hanem

 Az olajban és földgázban rendkívül gazdag perzsa-öbölbeli államok – Szaúd-Arábia, Katar, Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek, Kuvait, Irak, no és a szintén top-olajnagyhatalom Irán – kitermelt energiakincsét az öbölből e szoroson keresztül szállítják ki a tankerek. E hatalmas, lomha teherhajók éppen olyanok, mint a régi idők karavánjai: kellően lassúak és védhetetlenek ahhoz, hogy ellenséges erők megtámadhassák őket. És ez történik most.

A legszűkebb pontján alig több mint 30 kilométeres Hormuzi-szoroson belül egy még szűkebb sáv az, ahol a tankerek a szigetek és zátonyok között manőverezhetnek. Itt halad el a világ olajszállítmányainak a 25 és lng-szállítmányainak a 20 százaléka. Különösen Európa és a Távol-Kelet, ezen belül Kína számára létfontosságú az itt átjutó energiaforrás: Európa az Oroszországra kivetett szankciók miatt van kitéve a közel-keleti energiahordozóknak, Kína pedig egymagában felvásárolja Irán olajexportjának a 90 százalékát. 2025-ben naponta 20 millió hordónyi olaj és cseppfolyós földgáz ment keresztül a Hormuzi-szoroson, ami évente mintegy 600 milliárd dollár értékű kereskedelmet jelent – ez a mai éves magyar bruttó hazai össztermék két és félszerese.

E szállítási útvonal biztonságát nullázta le az egy hónapja kitörő iráni háború. Az Egyesült Államok és Izrael hadserege az első perctől kezdve brutális légi fölényben volt: azóta is sorra támadják a különféle célpontokat és az ország vezetését. Irán egy ideig tehetetlenül nézte az őt érő csapásokat, majd ellentámadásokat indított. Előbb számos szomszédjának területe felé lőtte ki rakétáit és drónjait, majd a Hormuzi-szoros ellehetetlenítésére koncentrált. A sarokba szoruló teheráni vezetésnek már nincs vesztenivalója: évtizedek óta fenyegetőzött a szoros lezárásával, és most mindent megtesz a hajóforgalom megállításáért.

A Hormuzi-szoroson havonta mintegy háromezer hajó megy keresztül, ez a szám a háború kezdete óta a töredékére esett vissza. Eddig több mint húsz hajót ért találat, az incidensekben legalább nyolc ember meghalt.

Iránnak nem kell tankerek tömegét megtámadnia vagy fizikailag lezárnia a szorost ahhoz, hogy ellehetetlenítse a tengeri kereskedelmet. A háború kirobbanásával és a hajókat érő első csapásokkal az egekbe szökött a vízi szállítás biztosításának ára, az illetékesek pedig a hajók, az értékes rakományuk és az emberi életek védelme, plusz a biztosítási költségek megugrása miatt egyszerűen nem indítják útnak a járműveket. A szoros két oldalán rostokolnak a tankerek, a tengeri dugó hetek óta látszik a MarineTraffic oldal hajó­forgalmi térképén.

Teherán rakétákkal, légi és vízi drónokkal, robbanóanyaggal felszerelt motorcsónakokkal egyaránt támadja a tankereket. Ráadásul bevetette a régimódi, de ma is hatásos módszert, a rettegett elaknásítást. A hír egy újabb szög volt a szorosbeli hajóforgalom koporsójába.

De a világtengerek ura, az Egyesült Államok sem volt tétlen: Donald Trump elnök március közepén bejelentette, hogy az ország hadserege tizenhat iráni aknatelepítő hajót pusztított el.

Ahogy telnek a napok, a nagyhatalmak és a világcégek érdekei és nyomásgyakorlási kísérletei kezdenek célba érni: Irán előbb azt jelentette be, hogy fő vásárlója, Kína tankerei áthaladhatnak a Hormuzi-szoroson, később pedig azt közölte, hogy csak az Egyesült Államok, Izrael és nyugati szövetségeseik hajóit nem engedi át. A libériai lobogó alatt hajózó Pola tanker a jeladója kikapcsolásával, lopakodva sikerrel kelt át, majd egyre több nem nyugati zászló alatt hajózó járműről jött hír, hogy átengedték az irániak.

A bizonytalan környezet nem tesz jót a hajóforgalomnak és ezzel a globális energiakereskedelemnek. A hétvégén aztán jött a feketeleves: Donald Trump bejelentette, hogy negyvennyolc órát ad Iránnak a Hormuzi-szoros megnyitására, különben megkezdi az erőművek bombázását, „a legnagyobbal kezdve”. Válaszul Teherán az egész térség energia- és sólepárló-infrastruktúráját célzó támadásokat helyezett kilátásba. Izrael Natanz térségét lőtte, ahol Irán urándúsító üzeme működik, a gyanú szerint atombomba előállításának céljával. Válaszul a perzsák az izraeli Dimonát támadták rakétával, ahol a Közel-Kelet egyetlen nukleárisfegyver-arzenálja lehet – bár Izrael soha nem ismerte el, hogy atomfegyverei vannak.

A térség egy hónappal a háború kezdete után egy még kiterjedtebb és még veszélyesebb konfliktus peremén billeg, amelynek során az USA és Izrael fokozhatja Irán infrastruktúrájának pusztítását, a megrendült teheráni rezsim pedig önkorlátozás nélkül lőheti a Közel-Kelet és ezzel a világ legfontosabb energia-infrastruktúráját a környező, főleg arab államokban – amihez persze a perzsákkal többnyire konfliktusban álló araboknak is lesz majd néhány szavuk. Amíg ez a háború tart, bármikor bekövetkezhet egy ilyen eszkaláció.

Lapzártánkkor némi reménysugár is megjelent a horizonton: a háború kezdete óta a lehető legharciasabban nyilatkozó 

amelyek „az ellenségeskedés totális felhagyását” célozzák. Adja a keresztények, zsidók, szunniták és síiták Istene, hogy ez megtörténjen – mielőtt végképp felborul a világ rendje.

A nyitóképen békeidők emléke: iráni katonai motorcsónak a Hormuzi-szorosban 2019-ben
Fotó: AFP/ATTA KENARE