Van egy régi, jól bevált brüsszeli recept. Vegyünk egy valódi problémát, keverjük össze egy másik valódi problémával, öntsünk rá néhány liter ideológiát, majd tálaljuk úgy, mintha zseniális, sőt humanitárius megoldást találtunk volna.
A migrációnál ez így hangzik: az európai hadseregek üresek, a migránsok viszont itt vannak, vagyis csatornázzuk be az utóbbiakat az előbbibe, és mindenki jól jár. A Foreign Policy nemrég erről írt, Írország is bejelentette, hogy gyorsított honosítással csábítaná a migránsokat a seregbe, Németország szintén nyíltan gondolkodik rajta.
A felvetés brüsszelien logikus. Pontosan addig, amíg nem gondolunk bele.
Kezdjük a számokkal. A Gallup International 2023-as felmérése szerint az EU-polgárok mindössze 32 százaléka lenne hajlandó harcolni a saját hazájáért, ha háború törne ki. Olaszországban ez 22 százalék. Németországban szintén 22. Hollandiában 16. A nyugat-európai átlag a maga 25 százalékával a világ legalacsonyabb értéke. A kontinens, ami néhány éve hirtelen felfedezte, hogy vannak országhatárok és tankok léphetik át azokat, egy évtized alatt tíz százalékpontot csúszott lefelé a harci kedvben.
Közben a betöltetlen katonai pozíciók aránya az európai hadseregekben meghaladja a húsz százalékot. A Bundeswehr folyamatosan alulteljesíti a toborzási céljait. A brit hadseregből többen lépnek ki, mint ahányan belépnek. Franciaország, Olaszország, Hollandia ugyanez.
Az európai polgár nem akar harcolni. Nem akar katonáskodni. Nem akarja megvédeni azt, amit az apja és a nagyapja felépített. És mit tesz ilyenkor a nyugati gondolkodás? Kiszervezi a haza védelmét.
A „szolgálatért állampolgárság” ötlete nem új. Az amerikaiak Lincoln óta alkalmazzák: a polgárháborúban törvénybe iktatták, hogy a nem állampolgár egy év szolgálat után honosítható. Azóta több mint nyolcszázezer ember kapott állampolgárságot ezen az úton. A francia Idegenlégió 1831 óta működik. A spanyolok a latin-amerikai származásúakat fogadják be, a britek a Nemzetközösség tagjait.
Csakhogy ezek a modellek lényegileg különböznek attól, amit most Brüsszel és a think-tankek vizionálnak.
Lincoln idején a bevándorló ugyanolyan civilizációs kódok mentén élt, és a hazává vágyott ország védelmét vállalta. A légionárius tudja, hová megy, és miért. Sok pénzt kap érte. Ami most a brüsszeli tervezőasztalon fekszik, az valami egészen más: egy olyan konstrukció, amelyben az illegálisan vagy kvázi-legálisan érkező, státuszra váró migráns számára a hadsereg a honosítás eszköze lesz. Nem azért fog szolgálni, mert hazájának tekinti Európát, hanem mert a papírt akarja.
Álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig, mit is jelent ez a gyakorlatban.
Van egy huszonéves fiatalember, legyen akár szír, afgán vagy szomáliai. Átjött a Földközi-tengeren vagy a balkáni útvonalon. Nem beszéli a nyelvet, nem ismeri a kultúrát, nem érti a jogrendet. Nincs semmije, csak az, amit remél, és talán az, amitől menekül. Nem tudjuk, ki ő, mit csinált azelőtt, mielőtt hozzánk érkezett volna. Most ezt az embert felvennék a hadseregbe, kiképeznék,
és cserébe állampolgárságot kapna.
A kérdés kézenfekvő: ennek az embernek miért kellene meghalni Európáért?
Nem itt nőtt fel. Nem itt járt iskolába. Nem ez a hazája. Nem ennek az országnak a dalait énekli, és nem ennek a földnek a halottait gyászolja. Semmilyen szerves kötődése nincs ahhoz a politikai közösséghez, amelyet most fegyverrel kellene védenie. Ami van, az egy ajánlat: te felkínálod az életedet, és ha túléled, kapsz egy papírt.
Nem zsoldosokat akarunk, hanem ágyútöltelékeket.
De van itt valami keserűbb is. Ez a javaslat nemcsak a migránsokról szól, hanem rólunk. Pontosabban: a nyugat-európai társadalmak önfeladásáról.
Gondoljuk végig a logikát. Az európai fiatal nem akar katonáskodni. A sorozás visszahozása politikai öngyilkosság lenne – bár Litvánia, Svédország, Lettország, Horvátország, sőt Dánia és Németország is elindult ebbe az irányba. Az önkéntes toborzás nem eredményez elég embert. A megoldás tehát: importáljunk katonát.
Ezt hívják kapitulációnak. A római birodalom nem akkor omlott össze, amikor a barbárok áttörték a limest, hanem akkor, amikor a limest már barbárok védték.
Először elküldtük a fegyvereinket Ukrajnába. A maradékot most odaadnánk az illegális migránsoknak. Ahogy a művelt pesti mondaná: ezt így hogy?!
Ez a javaslat ugyanakkor a cinizmus akadémiai foka. Európa – pontosabban Nyugat-Európa – évtizedeken át azt hirdette, hogy a migránsok menekülők, akiket meg kell védenünk. Áldozatok, akik a háború elől futnak. Emberek, akiknek joguk van a biztonsághoz. Ez volt a morális alap, amelyre a nyitott határok politikája épült.
Most pedig az derül ki, hogy ezeknek az áldozatoknak egy részét szívesen visszaküldenénk az emberdarálóba. Csak éppen a mi háborúnkba, amelyet nem vagyunk hajlandók megvívni.
Mindezt persze nem így fogalmazzák meg. Az „integráció” szót használják, és a „lehetőséget”. A „méltóságot” és a „közösséghez tartozást”. Ahogy a gyarmatosítók is civilizációs küldetésről beszéltek, miközben erőforrásokat zsákmányoltak. A séma ugyanaz: az alávetett fél érdekében történik, ami valójában a fölötte álló fél kényelméért van.
A szír agysebész, aki 2015-ben a Willkommenskultur jelszavával érkezett, most kaphat egy gépfegyvert és egy menetparancsot keletre. A háború elől menekült, de ha szolgál néhány évet, kap egy útlevelet. A posztmodern Európa humanizmusa ebben áll: a kiszolgáltatott embert nem a tengeren hagyja meghalni, hanem a csatatéren.
A Foreign Policy és társai természetesen mindent megoldanak papíron. A követelményrendszer a szokásos semmitmondás: rigorózus átvilágítás, NATO-hírszerzési együttműködés, biometrikus adatbázisok. De az egyiktől felvontam a szemöldököm, így hangzik: „demokratikus értékek iránti elkötelezettség demonstrálása.” Ezt hogy bizonyítják? Esküt kell tenni a szivárványos zászlóra?
Mi, közép-európaiak mindezt egy kicsit másképp látjuk. Nekünk a haza nem absztrakció. A haza az anyaföld, ahol nagyszüleid sírján gyertyát gyújtasz. A katona nem egy funkció, hanem egy ember, akit valami nagyobbnak kell mozgatnia, mint a papír ígérete. Az ötletgazdák nem vesznek tudomást arról, hogy a harctéren nem a logisztikai beosztás számít, hanem hogy bízol-e abban, aki melletted fekszik a lövészárokban. Egy hadsereg nem HR-projekt. Közösség, amelyet a közös nyelv, a közös emlékezet és a közös önkéntes életáldozat tart össze.
Ezért is nézzük döbbenten, ahogy Nyugat-Európa, miután évtizedekig lebontotta a nemzetállamot, a hadsereget, a hazafias nevelést és a közös identitást, most azon töri a fejét, hogyan pótolhatná mindezt import munkaerővel. Nem fog menni.
A hadsereg nem a társadalom szervizdoboza, ahova be lehet tenni bármit, ami máshol nem fér el. A honvédség az utolsó hely, ahova egy közösség a legszemélyesebb üzenetét küldi: „ezért vagyunk hajlandók meghalni”. Ha ezt az üzenetet úgy fogalmazzuk át, hogy „keressünk valakit, aki helyettünk hal meg” – akkor az üzenet arról szól, hogy a feladó már nem létezik.
Ezt is ajánljuk a témában
A kontinens egyszerre küzd katonahiánnyal és migrációs nyomással. Egyes „szakértők” szerint a két válság valójában ugyanannak a megoldásnak a két oldala.
Fotó: Tetiana DZHAFAROVA / AFP
Sorsdöntő hónapok jönnek a német politikában.
A Politico szerint olyan szereplők gyűltek össze a hétvégén, akiket korábban több európai jobboldali párt is túl radikálisnak vélt.
Az Ukrajna EU-csatlakozással és a migrációs paktummal kapcsolatos vétó fenntartása az EU-s támogatások sorsára is hatással lehet.
Jelenleg mintegy 1,3 millió ukrán menekült él Németországban, és sokaknak eszük ágában sincs távozni.
Csak a szerencsének köszönhető, hogy nem volt még ártatlan áldozata a bűnbandák egyre gátlástalanabb háborújának a német fővárosban.
Heves tiltakozás bontakozott ki a főváros szívében.
Egyre több holland településen nő a feszültség az ideiglenes szálláshelyek kialakítása miatt, a helyiek több városban is utcára vonultak.
A magyar válogatott játékosokat foglalkoztató német Melsungen legyőzte az Imre Bencével felálló THW Kiel gárdáját a férfi kézilabda Európa-liga fináléjában.
Több rekord is megdőlt az álomgyárban.
