A feladó nem létezik

A migrációnál ez így hangzik: az európai hadseregek üresek, a migránsok viszont itt vannak, vagyis csatornázzuk be az utóbbiakat az előbbibe, és mindenki jól jár. A Foreign Policy nemrég erről írt, Írország is bejelentette, hogy gyorsított honosítással csábítaná a migránsokat a seregbe, Németország szintén nyíltan gondolkodik rajta.

A felvetés brüsszelien logikus. Pontosan addig, amíg nem gondolunk bele.

Kezdjük a számokkal. A Gallup International 2023-as felmérése szerint az EU-polgárok mindössze 32 százaléka lenne hajlandó harcolni a saját hazájáért, ha háború törne ki. Olaszországban ez 22 százalék. Németországban szintén 22. Hollandiában 16. A nyugat-európai átlag a maga 25 százalékával a világ legalacsonyabb értéke. A kontinens, ami néhány éve hirtelen felfedezte, hogy vannak országhatárok és tankok léphetik át azokat, egy évtized alatt tíz százalékpontot csúszott lefelé a harci kedvben.

Közben a betöltetlen katonai pozíciók aránya az európai hadseregekben meghaladja a húsz százalékot. A Bundeswehr folyamatosan alulteljesíti a toborzási céljait. A brit hadseregből többen lépnek ki, mint ahányan belépnek. Franciaország, Olaszország, Hollandia ugyanez.

A „szolgálatért állampolgárság” ötlete nem új. Az amerikaiak Lincoln óta alkalmazzák: a polgárháborúban törvénybe iktatták, hogy a nem állampolgár egy év szolgálat után honosítható. Azóta több mint nyolcszázezer ember kapott állampolgárságot ezen az úton. A francia Idegenlégió 1831 óta működik. A spanyolok a latin-amerikai származásúakat fogadják be, a britek a Nemzetközösség tagjait.

Lincoln idején a bevándorló ugyanolyan civilizációs kódok mentén élt, és a hazává vágyott ország védelmét vállalta. A légionárius tudja, hová megy, és miért. Sok pénzt kap érte. Ami most a brüsszeli tervezőasztalon fekszik, az valami egészen más: egy olyan konstrukció, amelyben az illegálisan vagy kvázi-legálisan érkező, státuszra váró migráns számára a hadsereg a honosítás eszköze lesz. Nem azért fog szolgálni, mert hazájának tekinti Európát, hanem mert a papírt akarja.

Álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig, mit is jelent ez a gyakorlatban.

Van egy huszonéves fiatalember, legyen akár szír, afgán vagy szomáliai. Átjött a Földközi-tengeren vagy a balkáni útvonalon. Nem beszéli a nyelvet, nem ismeri a kultúrát, nem érti a jogrendet. Nincs semmije, csak az, amit remél, és talán az, amitől menekül. Nem tudjuk, ki ő, mit csinált azelőtt, mielőtt hozzánk érkezett volna. Most ezt az embert felvennék a hadseregbe, kiképeznék,
és cserébe állampolgárságot kapna.

Nem itt nőtt fel. Nem itt járt iskolába. Nem ez a hazája. Nem ennek az országnak a dalait énekli, és nem ennek a földnek a halottait gyászolja. Semmilyen szerves kötődése nincs ahhoz a politikai közösséghez, amelyet most fegyverrel kellene védenie. Ami van, az egy ajánlat: te felkínálod az életedet, és ha túléled, kapsz egy papírt.

Nem zsoldosokat akarunk, hanem ágyútöltelékeket.

De van itt valami keserűbb is. Ez a javaslat nemcsak a migránsokról szól, hanem rólunk. Pontosabban: a nyugat-európai társadalmak önfeladásáról.

Gondoljuk végig a logikát. Az európai fiatal nem akar katonáskodni. A sorozás visszahozása politikai öngyilkosság lenne – bár Litvánia, Svédország, Lettország, Horvátország, sőt Dánia és Németország is elindult ebbe az irányba. Az önkéntes toborzás nem eredményez elég embert. A megoldás tehát: importáljunk katonát.

Ezt hívják kapitulációnak. A római birodalom nem akkor omlott össze, amikor a barbárok áttörték a limest, hanem akkor, amikor a limest már barbárok védték.

Ez a javaslat ugyanakkor a cinizmus akadémiai foka. Európa – pontosabban Nyugat-Európa – évtizedeken át azt hirdette, hogy a migránsok menekülők, akiket meg kell védenünk. Áldozatok, akik a háború elől futnak. Emberek, akiknek joguk van a biztonsághoz. Ez volt a morális alap, amelyre a nyitott határok politikája épült.

Most pedig az derül ki, hogy ezeknek az áldozatoknak egy részét szívesen visszaküldenénk az emberdarálóba. Csak éppen a mi háborúnkba, amelyet nem vagyunk hajlandók megvívni.

Mindezt persze nem így fogalmazzák meg. Az „integráció” szót használják, és a „lehetőséget”. A „méltóságot” és a „közösséghez tartozást”. Ahogy a gyarmatosítók is civilizációs küldetésről beszéltek, miközben erőforrásokat zsákmányoltak. A séma ugyanaz: az alávetett fél érdekében történik, ami valójában a fölötte álló fél kényelméért van.

A szír agysebész, aki 2015-ben a Willkommenskultur jelszavával érkezett, most kaphat egy gépfegyvert és egy menetparancsot keletre. A háború elől menekült, de ha szolgál néhány évet, kap egy útlevelet. A posztmodern Európa humanizmusa ebben áll: a kiszolgáltatott embert nem a tengeren hagyja meghalni, hanem a csatatéren.

A Foreign Policy és társai természetesen mindent megoldanak papíron. A követelményrendszer a szokásos semmitmondás: rigorózus átvilágítás, NATO-hírszerzési együttműködés, biometrikus adatbázisok. De az egyiktől felvontam a szemöldököm, így hangzik: „demokratikus értékek iránti elkötelezettség demonstrálása.” Ezt hogy bizonyítják? Esküt kell tenni a szivárványos zászlóra?

Mi, közép-európaiak mindezt egy kicsit másképp látjuk. Nekünk a haza nem absztrakció. A haza az anyaföld, ahol nagyszüleid sírján gyertyát gyújtasz. A katona nem egy funkció, hanem egy ember, akit valami nagyobbnak kell mozgatnia, mint a papír ígérete. Az ötletgazdák nem vesznek tudomást arról, hogy a harctéren nem a logisztikai beosztás számít, hanem hogy bízol-e abban, aki melletted fekszik a lövészárokban. Egy hadsereg nem HR-projekt. Közösség, amelyet a közös nyelv, a közös emlékezet és a közös önkéntes életáldozat tart össze.

Ezért is nézzük döbbenten, ahogy Nyugat-Európa, miután évtizedekig lebontotta a nemzetállamot, a hadsereget, a hazafias nevelést és a közös identitást, most azon töri a fejét, hogyan pótolhatná mindezt import munkaerővel. Nem fog menni.

A hadsereg nem a társadalom szervizdoboza, ahova be lehet tenni bármit, ami máshol nem fér el. A honvédség az utolsó hely, ahova egy közösség a legszemélyesebb üzenetét küldi: „ezért vagyunk hajlandók meghalni”. Ha ezt az üzenetet úgy fogalmazzuk át, hogy „keressünk valakit, aki helyettünk hal meg” – akkor az üzenet arról szól, hogy a feladó már nem létezik.

Fotó: Tetiana DZHAFAROVA / AFP