Amikor a pokol eljött Párizsért – tíz éve zúzták szét a franciák álmait a terroristák

2015. november 13-a porrá zúzta Franciaország biztonságérzetét, alaposan megrengette az egész kontinens önmagáról alkotott képét, és leszámolt azzal a tévképzettel is, hogy ha egy befogadó ország bőkezűen és befogadó módon viszonyul az újonnan érkezett csoportokhoz, azok majd feltétlen hálával és lojalitással viszonozzák a gesztust. Aznap este negyed tíz és éjfél között három, egymástól függetlenül mozgó terrorcsoport rontott rá a párizsi polgárokra. A Stade de France környékén három öngyilkos merénylő robbantott, a 10–11. kerületben kávézók és éttermek vendégeire nyitottak tüzet gépfegyveres terroristák, a Bataclanban pedig túszejtésbe torkolló mészárlás zajlott az Eagles of Death Metal koncertjén. A terrortámadás példátlan volt a francia főváros addigi életében. 

A támadások mérlege: 

• 130 halott, 
• közülük 90 a Bataclanban, 
• és legalább 416 sérült (közel százan súlyosan). 

„A terrortámadás híre hatalmas sokkként ért, és mindenkit vegyes érzelmek kerítettek hatalmába. Harag, sokk, félelem – nehéz volt értelmet adni mindannak, ami történt” – emlékszik vissza lapunk megkeresésére Hélène de Lauzun párizsi történész, a European Conservative rovatvezetője, aki, bár nem volt jelen a támadásoknál, – sokakhoz hasonlóan – képtelen elfelejteni azt a napot.

Terrortámadás és vértócsák a padlón

Szerencséje volt: ő otthon időzött a családjával, mert bár idegenkedett a metálzenétől, és így kicsi lett volna az esélye annak, hogy a Bataclan koncertteremben legyen, de gyakran járt ki esténként, és „könnyen előfordulhatott volna, hogy a Bastille-negyedben járok éppen, ahol a kávézók teraszain üldögélőkre csaptak le a terroristák”. Ahogy gyorsan végigpörgette a híreket, nem tudott nem gondolni a Bataclan-koncerten rekedt tömegre. „Imádkoztam minden szegény emberért, akik csapdába estek és meghaltak azon az éjszakán”. Baljós jelnek tekintette azt is, hogy a zenekar egyik száma így szólt, „ki fogja szeretni az ördögöt? Ki fogja szeretni a dalát?”.

A tizedik évfordulón nyilatkozott a Le Monde-nak Mathieu G. fotós, akinek ugyancsak vidáman indult az estéje a Bataclanban, ő a helyszín bejáratánál állt, egy kis emelvény mellett, a keverőpult közelében, amikor megnyílt a földi pokol, az estét betöltötte a fegyverropogás, a sikolyok, kiáltások, pánik, puskapor és vér szaga. A férfi a telefonján bámulta a gyerekeinek a fényképét, közben látta, hogy az egyik támadó alig két méterre állt tőle, amikor újratöltötte a fegyverét. A vakszerencsén múlt, hogy élve megúszta.

Voltak, akik a tetőn keresztül tudtak kimenekülni a koncertteremnek otthont adó épületből, és bejutni egy szomszédos épület lakásába. Másvalaki, aki éppen átkelt az úttesten, amikor a stadionnál lévő tömeg közepén az öngyilkos merénylő felrobbantotta magát, arról számolt be, hogy csodával határos módon a telefonja fogott fel egy repülő repeszdarabot.

A támadások híre futótűzként terjedt a médiában, jó szolgálatot tett a Facebook egyébként természeti katasztrófák esetére kitalált „biztonságban vagyok” funkciója, miközben az embereken természetesen úrrá lett a pánik. 

„Ami egyből eszembe jutott még, az a francia történelem egy drámai és véres epizódja volt: amikor a Nemzeti Felszabadítási Front (algériai nacionalista párt, egyik szárnya terrorista módszerekhez folyamodott a függetlenségi háború során – a szerk.) Algírban a bárok és kávézók teraszainál követett el merényleteket. Például a Place Bugeaud-n lévő tejbár ellen, ahová strandoló gyerekek jártak előszeretettel fagyizni, vagy a Rue Michelet-n lévő kávézó elleni támadás” – sorolja a történész.

„Ezek vaktában elkövetett gyilkosságok voltak, ártatlan áldozatok, néha nők és gyermekek lemészárlásával ahelyett, hogy bátran felvették volna a harcot a francia hadsereg katonáival” – teszi hozzá, kiemelve: a cél akkor is az volt, hogy rettegésbe taszítsák az európai lakosságot, és előzzék őket, ahogy mondták „bőrönddel vagy koporsóban” Algériából. Azonban, ahogy Lauzun fogalmaz, „történelmünk során mi, franciák, már megfizettük az iszlamista terror árát Algériában. Sajnos semmilyen tanulságot nem vontunk le belőle”.

Izmozás és felejtés

Először a támadások éjszakáján úgy tűnt, Párizs ezúttal keményen fellép. „Ez egy háborús cselekmény, amelyet egy terrorista hadsereg, a Daesh követett el” – jelentette ki François Hollande elnök a támadások éjszakáján. A valósággal való szembenézés helyett azonban a sajtót és az internetet elárasztotta a szentimentális „jóemberkedés”, például egy nyílt levél egy apától a terroristáknak, akinek ráadásul a kisfia halt meg Bataclannál, s aki arról írt, hogy a terroristák „sosem fogják megkapni a gyűlöletét” – mutat rá a történész, aki szerint hatásos szöveg volt, éppen csak a valósággal nem nézett szembe, vagyis az iszlamista támadással a keresztény Franciaország ellen.

A köztereken gyertyák tízezrei égtek, a Place de la République-nél emlékfal nőtt ki, a #PrayForParis hashtag megindult világ körüli útjára. A hatóságok igyekeztek visszaállítani az emberek biztonságérzetét: Hollande aznap éjjel rendkívüli állapotot hirdetett, amelyet többször meghosszabbítottak, és majdnem két évig, 2017. november 1-jéig volt érvényben; egyes elemei pedig beépültek az állandó jogrendbe is.

Mint Lauzun elmeséli, a támadások idején művészettörténetet tanított egy felsőoktatási intézményben, amely egy kőhajításnyira volt a megtámadott kávézóktól. „Néhány nappal később visszatértem ebédelni az egyik ilyen kis étterembe, a Café des Anges-ba, amelyet diákok és fiatal szakemberek egész serege látogatott. A légkör szorongással volt teli, a pincérek pedig kifejezéstelen arckifejezéssel, szótlanul mozogtak a kis faasztalok között. 

Időközben az elkövetőket lefülelték; a per 20 vádlottal 10 hónapig tartott; a fővádlott, Salah Abdeslam életfogytiglani szabadságvesztést kapott a francia igazságszolgáltatás történetének leghosszabb tárgyalássorozatán. A merényletsorozat rávilágított arra is, hogy milyen veszélyesek lehetnem a frusztrált, második generációs bevándorlók, hiszen Abdeslam már Courcouronnesban, Párizs elővárosában született marokkói szülőktől, csakúgy, mint az egyik bataclani főmészáros, Ismaël Omar Mostefaï. A főszervező Abdelhamid Abaaoud belga-marokkói volt, nála azt sem sikerült kiderítenie a titkosszolgálatnak, hogy egyébként korábban Szíriában harcolt az Iszlám Állam oldalán. 

A belbiztonsági jelenlét példátlanul megnőtt: a Sentinelle-hadművelet keretében 10 ezer katona járőrözött, a fokozott jelenlét 2016 után is tartósan megmaradt, csakúgy, mint a tömegrendezvényeken, amelyek nem csak Párizsban, de egész Nyugat-Európában is elképzelhetetlenek lennének katonai és rendőri jelenlét nélkül. Tehát amit „kaptunk” a párizsi terrortámadástól, az az, hogy az egyenruhások a nyugati városkép részeivé váltak (a későbbi támadássorozatok megmutatták: néha hiába). Hogy vajon a korlátlan migráció, az elégtelen integrációs módszerek, és a kontinens régi értékei rovására toleráns, erőltetett közfelfogás, valamint a terrortámadások közötti összefüggés valamelyest egyértelművé vált, az is mutatja, hogy az ezek elleni fellépést, legalábbis papíron, a centrista pártok sem ellenzik már.

– idézi fel a Hélène de Lauzun, emlékeztetve: a november 13-i támadások a mai napig Franciaország eddigi legsúlyosabb terrortámadásai, és a második legvéresebb merénylet Európában a 2004-es madridi robbantások után. Azonban, „miután a sokk elmúlt, a média habozott megnevezni a valódi felelősöket” – mutat rá. „Egyesek számára az „iszlamista terrorizmus” kifejezés nehezen volt elfogadható és kimondható”. 

Mindeközben, csak a miheztartás végett, érdemes megjegyezni, hogy a brutális mészárlások kiötlője, Abdelhamid Abaaoud az országot megvetően csak úgy emlegette, mint a „keresztes Franciaország” („Firansā aṣ-ṣalībīya”).

Nyitóképünkön a merényletsorozat egyik helyszíne, a Stade de France stadion a merénylet után közvetlenül. Forrás: Franck FIFE / AFP