Józan döntés vagy az erősödő európai antiszemitizmus újabb mérföldköve? – Kitiltották az Aston Villa stadionjából a Maccabi Tel Aviv szurkolóit

„A 2025. november 6-án rendezendő  Aston Villa–Maccabi Tel-Aviv Európa-liga-mérkőzésre a birminghami rendőrség döntése értelmében nem engedik be az izraeli vendégszurkolókat. 

A biztonsági kockázatok ilyetén kezelése sokakban keltett visszatetszést, hiszen a bűnösök megfékezése helyett az áldozatok jogfosztásával próbálja megoldani a problémát. Bár a döntés ellen sokan felemelték a szavukat az európai zsidók aggódnak, hogy ha a hatóságok nem képesek megvédeni őket, milyen korlátozásokra kell még számítaniuk?

A városvezetés akkor »antiszemitizmus, huliganizmus és közel-keleti indulatok« veszélyes elegyéről beszélt, ez viszont mostanra oda vezetett, hogy a biztonságért felelős hatóságok a zsidó szurkolók kizárását látják a probléma megoldásának. A brit kormány is érzi a döntés abszurditását: maga Keir Starmer, a brit miniszterelnök nevezte »rossz döntésnek« az izraeli szurkolók kitiltását, mégsem történt változás. A felelősség tologatása látványos. A West Midlands Police a »kockázati értékelésre« hivatkozik, a helyi Safety Advisory Group szerint ez szakmai döntés volt, az Aston Villa pedig csak végrehajtotta, amit előírtak neki. A »biztonságtechnikai pingpong« jól ismert forgatókönyv: az állam a helyi hatóságokra, a hatóságok a klubra, a klub a rendőrségre mutogat, és végül senki sem vállal tényleges felelősséget. A végeredmény pedig a legkényelmesebb, de leggyávább megoldás: nincs vendégszektor – amit tehát nem tudnak vagy nem mernek megvédeni, azt inkább betiltják.

Amszterdam valóban súlyos precedenst teremtett. A Guardian beszámolója szerint a mérkőzést megelőző és követő napokban célzott, »hit-and-run« jellegű támadások érték a Maccabi Tel-Aviv szurkolóit: maszkos csoportok vertek meg és aláztak meg embereket a város utcáin, miközben a hatóságok több tucat elkövetőt vettek őrizetbe. A város hivatalos jelentése sem finomkodott: »pogrom-emlékeket idéző«, antiszemita indulatokkal fűtött erőszakhullámról beszélt. Csakhogy ez a tragikus előzmény nem szolgálhat jogalapul arra, hogy kollektív büntetés sújtson minden izraeli szurkolót: a jogállami elvei szerint: a rendbontókat, az erőszak gócpontjait, a konkrét szerveződéseket kell azonosítani és kezelni, nem pedig az áldozatok egész, túlnyomórészt békés közösségét kell kizárni a nyilvános térből. 

A közrend fenntartását célzó intézkedés a legkönnyebb ponton avatkozik be: nem az elkövetőket választja le, hanem a jogkövetők jelenlétét szünteti meg. Ez rövid távon csökkenti a kockázatot a szervező szemszögéből, hosszú távon viszont kettős kárt okoz. Egyrészt morális értelemben: az áldozatot bünteti, nem az agresszort, amely közvetve legitimizálja az elkövetők tetteit. Másrészt közösségi szinten: a futballt – amelynek terepe a sokféleség együttélésének iskolája lehetne – fokozatosan depolitizáló karanténná alakítja, amelybe csak a »kockázatmentes« csoportok léphetnek be.

A birminghami ügy másik kulcstényezője az átláthatóság, vagyis inkább annak hiánya. A rendőrség »intelligence-alapú« megfontolásokról beszél, amelyeket – természetüknél fogva – nem bont ki részletesen a nyilvánosság előtt. Ezt a homályt viszont nem lehet a kollektív tiltás igazolásaként elfogadni. Vannak kipróbált, működő eszközök: elkülönített gyülekezési pontok, dedikált szurkolói útvonalak, idősávos be- és kiengedés, fokozott ellenőrzés a beléptetésnél, jegyhozzárendelés személyazonossághoz, következetes, gyors rendőri fellépés a valós jogsértők ellen, vagy akár csökkentett, de nem nullára vett vendégkontingens. Ezek munka- és erőforrásigényesek, de ez a jogállam-kompatibilis közrend ára. 

Itt érdemes felidézni a magyar példát, mert a hazai gyakorlat nem szavakban, hanem működésben mond ellent a kollektív tiltás logikájának. 2024 novemberében a Beşiktaş–Maccabi Tel-Aviv Európa-liga csoportmérkőzést – miután a török hatóságok biztonsági okokból nem vállalták a rendezést – Debrecenben tartották meg, a Nagyerdei Stadionban, zárt kapuk mögött, a magyar hatóságok döntése alapján. Ez a megoldás a minimális, de célzott és igazságos kockázatkezelés iskolapéldája volt: a meccset biztonságosan lejátszották, rendbontás nem történt, a közbiztonsági kitettséget pedig ideiglenesen nullára csökkentették. Fontos különbség, hogy az intézkedés nem volt egyoldalúan korlátozó – nem az izraeli szurkolókat bélyegezte meg, hanem minden résztvevőre egyformán vonatkozott. Nem megbélyegzésről, hanem fegyelmezett, arányos és ideiglenes korlátozásról volt szó – egy olyan megoldásról, amelyet a körülmények javulásával vissza lehetett vonni.

A következő évben, 2025-ben, amikor a kockázati besorolás már ezt lehetővé tette, Izrael válogatottja ismét Debrecenben játszott, immár nézők előtt. A világbajnoki selejtezők – például a március 22-i mérkőzés Észtország ellen – zavartalanul, incidens nélkül zajlottak le. Ez a gyakorlat világosan mutatja a magyar modell lényegét: nem a tiltás állandósítását, hanem a fokozatos nyitást építi be a biztonsági protokollba. Ha kell, lezár, ha lehet, megnyit – mindig az aktuális kockázathoz igazodva, és mindig egyenlő mércével. Ez a különbség a »biztos, ami biztos« nyugati reflex és a magyar, rendpárti, mégis vendégbarát megközelítés között.

Mindez nem kommunikációs fogás, hanem valódi rendészeti és szervezési teljesítmény. A pálya Magyarországon játéktér, nem politikai ütközőzóna, a szurkolók pedig állampolgárok, akiket meg kell védeni, nem kizárni. Ez a hozzáállás a gyakorlatban annyit jelent, hogy nem alkalmazunk szelektív büntetést: az izraeli drukkert ugyanaz a szabályrendszer és ugyanaz a védelem illeti meg, mint bármely más nemzet szurkolóját. A »célzott, arányos, igazságos« hármas itt nem jelszó, hanem működési alapelv. Aki jogsértő, azt szankcionáljuk – de mindig a tette, és soha nem a hovatartozása alapján. Nyugat-Európában ugyanakkor egyre több példa mutatja a fordított utat. A központi üzenet rendre az, hogy »a helyi hatóságok felelősek«, az UEFA pedig megerősíti: a biztonsági döntések a területileg illetékes szereplőknél vannak. Formailag korrekt ez az elhatárolás, tartalmilag viszont azt eredményezi, hogy a politikai feszültség növekedésével a legigazságtalanabb megoldás kerekedik felül: a tiltás. Az állam ahelyett, hogy érvényesítené a saját rendfenntartó kapacitását, inkább kivonja a közönséget a térből – és ezzel együtt kivonul saját normáinak érvényesítéséből is.

Az amszterdami erőszakra hivatkozó, birminghami tiltás tehát nem a rendpártiság diadala, hanem a rendpártiság feladása. Nem azt üzeni, hogy megvédjük a törvénytisztelő embereket, hanem azt, hogy a kockázathoz kötött szabadságukat elvesszük. Az áldozatot – mert Amszterdamban tényleges áldozatok voltak – kollektív kockázatként kezelni morális és logikai bukfenc. Ha egyszer el is fogadjuk, hogy rendkívüli helyzetben átmeneti korlátozások szükségesek, akkor is tartanunk kell az arányosságot és az igazságtalanság útvonalát. 

Vagy adminisztratív kockázatkezelési projekt lesz, ahol a legelnyomhatóbb csoportokat a kapun kívül tartják, hogy ne legyen baj? Az első út munkaigényes és felelősségteljes; a második gyors és bürokratikus. Az első a jogállami arányosságot és az egyenlő bánásmódot komolyan veszi; a második a biztonság nyelvét használja az igazságtalanság leplezésére. Amszterdam után természetes az óvatosság – de nem természetes az, hogy az áldozatot büntetjük. Ha Európa a második utat választja, akkor a saját elveit üresíti ki.”

Nyitókép: Faktum

***