A szuverenitását minden tagállam véd a maga módján, a privatizáció pedig „gazdasági kis-Trianon”, erről beszélgettek Lánczi Tamás, Palócz André és Sebestyén Géza az MCC-ben. A szuverenitás ugyanis nem csak elfont fogalom, hanem forintban, napi szinten mérhető érték – tudósításunk!
A beszélgetésen Lánczi Tamás, a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke, Palóc André, a Nemzetgazdasági Minisztérium szóvivője, továbbá Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője próbálta megfejteni, mit is jelent a szuverenitás a gyakorlatban; elvont fogalom helyett mozgástér, befektetőriogató különutaskodás helyett partneri tárgyalások, jóemberkedés helyett pragmatizmus.
Hogy mi is a szuverenitás, azt könnyedén és gyorsan definiálták:
Lánczi Tamás szerint az államnak az a képessége, hogy az önérdekét kövesse
Hozzátéve: mindig a kisebb országok szuverenitása sérülékenyebb a nagyobbakéval szemben.
Palócz André gazdasági fókuszt vett fel, eszerint a szuverenitás az a kérdés, hogy „miénk-e a döntés a tekintetben, hogy melyik utat szeretnénk járni, vagy ezt ránk erőltetik”.
Lánczi kiemelte, az EU nem a földi paradicsom, ahol „együtt legel farkas és bárány”, és meg kell nézni, hogy az unió valóban a közös érdekérvényesítésnek az eszköze, illetve annak az eszköze, hogy az Európai Unió keretein belül folytassák le a nemzetállamok a vitát szabályozott mederbe terelve – szerinte nem, mert Brüsszel nem ismeri fel a valós veszélyeket, és a szabályalapúság is megszűnőben, hiszen a saját szabályait sem tartja be,
mint egy drogra, rákaptak arra, hogy a kisebb tagállamokat csuklóztatják”,
amivel éppen az elmúlt 70 évben felépített rendszerüket verik szét, s ez a dezintegráció már 2016-ban elkezdődött.
„Ez a közösség itt szét fogja verni magát. Úgyhogy nemhogy nem egy hajóban evezünk, hanem gyakorlatilag elsüllyesztjük ezt a hajót”
– fogalmazott.
Palócz a háborús infláció problémáján keresztül mutatta be, hogy mennyire nem hasonló kihívásokkal szembesülnek egyes államok – mivel nem egyformán van eladósodva Németország és Olaszország, pláne Görögország, így az érdekeik is mások.
Lánczi szerint éppen ezért sok, „az elmúlt tizenöt-húsz év elrontott politikái egyszerre érnek be. Tehát egyszerre küzdünk demográfiai válsággal, bevándorlási válsággal, biztonságpolitikai válsággal, gazdasági válsággal”, de az EU nem hajlandó tudomásul venni a változásokat, és ragaszkodik a maga által egyébként korábban hibásan kialakított szakpolitikákhoz. „Egyszerre nem lehet fegyverkezni és zöldíteni” – mutatott rá. Palócz ezzel vitába szállt: szerinte bizonyos gazdaságpolitikákban meg kimondottan gyenge volt az EU, mint például az autóiparnál, ahol éppen a megfelelő akarat hiányzott.
Lánczi Európa demográfiai problémáira is rámutatott, illetve a háborús készülődés kapcsán a sorkötelezettség visszavezetésének hiányából levezette: „egyszerre akarnak az európaiak mindent, és ebből lesz a semmi”, és ezt erőlteti rá egy-egy tagállamra, amelyik meg tudná, mi a jó neki, azt ütik-vágják.
„Ez Magyarország”.
Az a kérdés, mennyire szorosan kell együtt haladnunk – fejtette ki Sebestyén, aki szerint ha jó felé menne az EU, mindenki örülne, hogy szorosabbra fűztük a szálakat, ezt vártuk a csatlakozástól, jó gazdaságot, jólétet, jó keresetet, ami meg is volt, mert racionális döntések születtek, jobbak, mint amiket a mi blokkunkban hoztak, de most ennek az ellenkezőjét csinálják, „nem a béke felé hanem a háború felé megyünk, a no-go zónák felé, a rossz iparpolitika felé”, ilyenkor racionális döntés lenne kicsit szuverénebbnek lenni és kicsit nagyobb távolságot tartani. Miközben az EU vezetése hatalommániával megtámogatva egyre több kompetenciát akar magához vonni
Húsz éve az EU a világgazdaság 25 százalékát adta, ma a 17 százalékát, a legmodernebb technológiákból kiszorult – műhold, IT, AI –, iszonyatos a lemaradás – fogalmazott Lánczi.
A moderátor kitért arra is, hogy kicsi, exportfüggő országként mekkora a reális esélye a szuverenitásnak, s a jólét meg a szuverenitás nem egymás ellenében jelennek-e meg itt – ezt Palócz le is csapta, mondván, éppen együtt tudnak ezek megvalósulni, szuverenitás, önálló politikai döntés nélkül nincs fellendülés és jólét sem, Lánczi kiemelte, „történetileg Magyarországnak mindig akkor ment a legjobban, amikor a szuverenitását növelni tudta”, ez „vastörvénye a magyar történelemnek”, amiért mindenkinek egyéni és közösségi vagy éppen vállalati, szektorális szinten küzdenie kell és érdemes.
Palócz erre reagálva érintette az energiafüggetlenség kérdését is, mondván, „nem mi döntöttünk úgy, hogy nem lesz tengerünk”, s így nincs opciónk túl sok helyről energiahordozókat vásárolni.
Sebestyén pedig arról beszélt, hogyan magyarázta el középiskolásoknak, miért is jó a beáramló működőtőke és technológia a magyar KKV-knak, és arról, hogyan oszlatta el a tévhitet az ideérkező uniós forrásokról, amelyek nagyrészt szintén magországok vállalataihoz folyt be, csak éppen magyar telephellyel – ezt a pénzt lenne fontos helyben hasznosítani. Palócz rámutatott: pont erről szólt 2010 óta a Budapest-Brüsszel vita.
Lánczi szerint ugyanakkor várható, hogy egyre komolyabban központi kézbe vonják össze az uniós pénzek kiosztását, később el is törölhetik a tagállami kiosztásokat. Brüsszel nyomást gyakorol ebbe az irányba, hogy aztán mondhassa, hogy a tagállamok nem jól bánnak a forrásokkal, ezért központi osztás lesz. „Ezzel pont a szubszidiaritás elvét, ami az Európai Uniónak az alapelve, és megvalósítják azt a teljesen torz birodalmat, amelyről az elmúlt 20 évben folyamatosan fantáziálnak”.
Palócz kitért rá: a multik, például a külföldi tulajdonú bankok különadója is szuverenitási kérdés – s rámutatott, a bankadó kapcsán a Tisza párt is elítéli a magyar kormányt, hogy a bankok szabadon nyerészkedhessenek; vagyis forintra lefordítható kérdések ezek, akármilyen stílusú is az aktuálpolitikai vita.
Hogy a különadót a fogyasztóra terhelik a bankok, annak ellenpéldájaként a telekom-szektort hozta Palócz, amely az elengedett különadó ellenére brutálisan emelték az áraikat – hiszen profitért dolgoznak, ilyen a természetük. „Ilyen szuverenitási kérdések már nagyon a havi csekken megmutatkoznak, hogy egy kormány közbe tud-e lépni”.
Sebestyén erre rácsatlakozva mutatott rá, hogy ugyanígy a nagyvállalatokhoz hasonlóan kezdi saját érdekeit követni az EU, mint másik nagy szervezet, ami, ha nincsen fék, az a fogyasztónak, állampolgárnak nem lesz jó hír.
Nem mondtunk le a szuverenitásunkról, a magyar jogalkotónak volt ennyi józansága a csatlakozásnál, józan ember ilyet nem tehet – hanem közösen gyakorolja, ez az EU, „szuverenitási küzdelmek azért vannak, mert újra egy már ismert szituációban a birodalmi présben találták magukat az elmúlt tíz-tizenöt évben” – fogalmazott Lánczi, aki szerint a magyarhoz hasonló szuverenitási törvény több országban is megszületett, ha halkabban is: Szlovákiában, Franciaországban, de egyébként az Egyesült Államokban is, amely 1938-ban meghozta a külföldi ügynökökről szóló FARA-törvényt, ami „drákói szigorral sújt le”, börtönbüntetést is kiszabhat az amerikai érdekeket külföldi érdekeknek kiszolgáltatókra, regisztrálva pedig „külföldi ügynök” megnevezést kap, a nemzetbiztonság figyeli, hivatalosan is – mutatott rá, hozzátéve: veszélyes időket élünk,
„ha nem figyelünk oda, akkor a szuverenitásunkat elveszik”.
Sebestyén szerint mindig az aktuális helyzet dönti el, mekkora ára van a szuverenitás elvesztésének – „és most nagy ára van, mert az egész világ az nagyon nagy káoszban van”, beleértve az EU-t is, s most ez különösen igaz.
Ez utóbbit Lánczi úgy fogalmazta meg: „az Európai Unió az elmúlt néhány évben háborút kezdett a saját beszállítóival”, amihez hasonló volt már a történelemben, „csak még soha senki nem tudta megnyerni ezt a háborút” – vagyis a nyersanyagbeszállító Oroszországgal és a szintén kiemelt fontosságú Kínával. Németország ugyanezt már a két világháborúban megpróbálta, nem sikerült.
Most reméljük, hogy a fegyveres konfliktust el fogjuk kerülni, „de látszik, hogy óriási erők mozognak” ebbe az irányba. Közben a szuverenitás kulcskérdése a háború elindításának és a békekötésnek a joga, és ezt is óriási kihívás éri most, „életveszélyes helyzetben vagyunk”.
Ahogy szuverenitási kérdés a migrációs politika, az, hogy a saját nemzetünkbe fektetünk családpolitikán keresztül, amit az IMF augusztus végi jelentésében kritizált, majd „copy-paste” Brüsszel pár nappal később, majd a tiszás Kármán András, „aki még megtoldotta egy kicsit a társasági adó megemelésével” – sorolta Palócz, kiemelve: ezek is mind szuverenitási kérdések, hogy egy nemzetnek az életéről hogyan dönt, rámutatva: ez belső szuverenitás kérdése is, hiszen ha a németeknél a saját országukban a lakosságcserét lenyomták a németek torkán. valóban, pár nyugat-európai állam már lemondott az erőszakmonolóliumáról, például a no-go zónákban, példálózott Lánczi; aki szerint a migrációs őrületről nem tudni, belső meggyőződés volt-e, vagy „egy külső szereplő által gerjesztett véleményklíma volt, amelynek tulajdonképpen beadta a derekát az akkori német megvezetés”, de amikor most emiatt Magyarországot vegzálják, és próbálják mindezt ráerőltetni, ezt egy dolog mozgatja,
Ezt is ajánljuk a témában
2015 nyárutóján egész Európát megdöbbentette és megbénította a dél felől érkező migránstömeg. A helyzet történelmi és mentális fordulóponttá vált, átszabta a kontinens politikáját is.
rontsátok e az életeteket, tegyétek tönkre az országotokat, ne legyetek versenyképesek a jó közbiztonságotokkal, vagy hogy nem vagytok zsarolhatóak, ne legyetek jobbak”,
ez már csak erről szól – vélte.
Palócz külön kitért a kormánykritikus sajtó furcsa szóhasználatára gazdasági és energiaügyi kérdések kapcsán, mint hogy „elfordultunk, elfordultak tőlünk, egyedül maradtunk ilyen és ehhez hasonló”, holott az energiapiacon nem barátok vannak, hanem partnerek és érdekek, ezért mindig gyanús, aki össze akar veszíteni más partnerekkel anélkül, hogy ő maga bármit adna cserébe ígéreteken kívül, egyfajta jóemberkedős mázzal leöntve, ahogy a migráció kérdése is így működött 2015-ben, moralizálások közepette.
Ahogy mindenki a saját érdekeit követi, fejtegette Sebestyén: Donald Trump barátian fogalmaz, de ő az amerikait követi, például a védővámokkal, mi a magyart, amit a nagyhatalmi harcok közepette nem könnyű szuverén módon. S jó kérdés, hogy ami most Európában zajlik, mennyire Európa érdeke és mennyire másoké – s
az EU mintha nem a saját érdekét követné, Ukrajna esetében is a jóemberkedés dominál – tette le a garast.
A nemzetállamok kora lejárt, a nemzeti érdekérvényesítés avítt dolog, ezt hallgattam kamaszkoromban, mutatott rá Lánczi – most mégis ugyanezek kitörő örömmel fogadják az ukrán nacionalisták térnyerését, hirtelen a nemzeti érzés, a szuverenitás védelme magasba emelkedik – miközben a mienket semmibe veszik. „A mi szuverenitásunk az rossz, az ukránoké, az meg mindenek fölött való. A mi határainkat nem kell megvédeni az ukrán határ mindenáron meg kell védeni” – s ezt „egyszerre akarják nekünk eladni”.
A beszélgetésen szó esett még a magyar élelmiszeripar védelméről például az Alföldi Tej Kft. görög felvásárlásának állami megvétózása kapcsán – példa, amikor az államnak közbe kell lépnie egy stratégiai ágazat védelmében a pénz érdekeivel szemben; amire például a 2010 előtti kormányok részéről nemigen volt példa. Innen aztán átkanyarodtak a Horn-kormány energiaszektor-kiárusítására és a rendszerváltás utáni vadprivatizációra is, amit „kis-Trianonnak” neveztek, ami azzal a jelszóval futott, hogy „az állam rossz gazda”; ám ez ebben a formában nem mindig igaz.
Nyitókép: Csecsemővel tüntetők a Keleti pályaudvarnál 2015. augusztus 30-án
Fotó: AFP/Besenyei Gergely
Mint két tojás: Zelenszkij és Tusk szerint egész Európának be kellene szállnia a háborúba. „Mi minden orosz drónt le tudunk szedni” – állította az ukrán elnök.
Most már csak a szokásos módszerhez folyamodhatnak, így ezúttal Szlovákiát fenyegették meg.
Már a lengyel miniszterelnök is úgy fogalmaz, hogy az orosz–ukrán háború Európa konfliktusa.
Boris Pistorius az európai polgárokra tolná a háború következményeit.
„Volt már valaha is véleményünk az Ukrajna energiaellátásával kapcsolatos döntéseidről? Neked sem szabad beavatkoznod a mi szuverén ügyeinkbe!” – fogalmazott Szijjártó.
Már a keddi Bajnokok Ligája-mérkőzés előtti éjszakán is izzott a hangulat Isztambulban.
Az ukránok állítják, a dél-amerikai országból toborzott katonákat tudtukon kívül, átveréssel vitték a frontra.
A hívő ember számára a szentség a Teremtő megnyilvánulása, a teremtő istenség jelenlétének a megérzése, átélése. Ehhez elegendő lehet egy darab kő a jeruzsálemi Golgotáról, egy durván összetákolt fakereszt.
