Európa megbillent – és nagyon úgy tűnik, hogy a régi világ már nem tud visszajönni

A szememmel láttam. A bőrömön éreztem. Ebben éltem a nap huszonnégy órájában hetekig. Nem is feledem soha. Éppen tíz éve, 2015 nyárutóján és őszelőjén vésődött be minden magyar – és a legtöbb európai – fejébe a fogalom: migráció. Alig egy évvel korábban még mellékesnek látszó szakpolitikai téma volt mind a legális, mind az illegális bevándorlás Magyarországra, a néhány hazai menekültszállás körül nem voltak nagyobb botrányok – az egész téma nem volt a levegőben. 

Nem csodálom, ha valakinek az eltelt tíz év hírfogyasztása során migrénje lett a migrációs hírektől, amelyek néha kitöltötték a híradókat; de attól még a jelenség nem volt súlytalan, és nem is ért véget. Már soha nem fog véget érni. Európa megváltozott, és többé nem lesz olyan, mint amilyen volt. 

Persze mindennek voltak előzményei: Nyugat-Európa nagyhatalmai az ötvenes-hatvanas évektől, a világháború utáni újjáépítés miatti gazdasági csoda idején tömegével kezdték beengedni a munkavállalókat az egykori gyarmatbirodalmakból, Európa közeli szomszédságából – ahogy a kelet-európai kommunizmus elől menekülőket is befogadták. Később aztán törvényszerűen eljött a családegyesítések ideje is, hiszen a társadalmi nyomás és a demográfiai folyamatok efelé terelték a rendszereket.

A még tovább lazuló bevándorlási szabályozások miatt a kétezres évekre minden addiginál nagyobb tömegben érkeztek a bevándorlók – és a korábbi rend és életvilág különösen a nyugati nagyvárosokban kezdett megbillenni. 

Ebben a megbillenésben él azóta Európa, és ha valami kataklizma nem történik – amitől Isten óvjon mindannyiunkat –, a legtöbb országban a régi világ már nem tud visszajönni.

Pedig a legalapvetőbb történelmi leckék egyike: az állam mint olyan egykor azért jött létre, hogy egy közösség külső határait megvédje, a belső rendjét pedig fenntartsa. Ha egy ország – vagy komplett országcsoport – képtelen a külső határainak az ellenőrzésére és a belső rendnek a fehér foltok, no-go zónák nélküli fenntartására, az az államrend kudarcos, elbukott. Hát még ha a Felhőkakukkvárban szőtt, szépelgő ideológiát is gyártanak hozzá. 

Most tíz éve ilyenkor mi, magyarok a lehető legtöményebben megtapasztaltuk a határvédelem és a belső rend megingását néhány forró nap erejéig. A budapesti Keleti pályaudvarnál felgyülemlő és letáborozó, illegálisan itt tartózkodó migránstömegek látványa a retinánkba égett. Mi, újságírók, szerkesztők hajnaltól késő estig írtuk a fejleményekről a híreket, a világsajtó műholdantennás furgonjai sorban parkoltak a pesti flaszteron, a nagyvilág és a magyar nép egyre feszültebben figyelte, mi fog ebből kisülni. E sorok írója a családjával akkoriban a Keletinél lakott: reggel felkelt, megnézte az első híreket a migránsválságról, kisétált a kapualjában táborozó afgánok között a buszhoz, bement a szerkesztőségbe migránsválságos híreket szerkeszteni, majd hazament a migránsválságba, és este még megnézte a CNN élő közvetítését, háttérben a házzal, amelynek ablakai mögött éppen ült és nézte, mi történik kint. Az Örkény vagy Beckett tollára való abszurd helyzet napokig, hetekig tartott, és nem tudtuk, mi lesz a vége.

A globális demográfiai helyzet, Afrika túlnépesedése, kontinensünk gyászos születési mutatói, a klíma változása és a világrend erőegyensúlyának drámai átalakulása megoldhatatlan problémahalmazt vetít előre. Pontosabban már benne is élünk. 

Ha az államrend fentebb kifejtett két legalapvetőbb feladatát Európa újra el tudja végezni, s a jövőre nézve még enyhíthetünk a következményeken, akkor is nemzedéknyi feladatok várnak ránk civilizációnk megőrzésében és átörökítésében.

– de már minden égtáj felé.

***

(Nyitókép: MTI / Sóki Tamás)