L. Simon László: Angela Merkelt láthatólag nem zavarja, hogy a helyzet elharapódzásának éppen az ő elhibázott politikája az oka

Bő két hét múlva szövetségi parlamenti választás lesz Németországban. Az odavezető utat, a jelző­lámpa-koalíció bukását már sokan elemezték, sok szót nem érdemes pazarolni rá. Érdemes viszont a német fővárosra tekinteni, megnézni, hogy mit lát az utca embere. Németországnak és benne Berlinnek immár nagyon sok arca van. Az odalátogató hazánkfia megtapasztalhatja, hogy a tömegközlekedési eszközökön alig hallani német szót, s hogy már a legfontosabb múzeumokban is arabul és még ki tudja milyen nyelveken beszélget egymással a személyzet, de az biztos, hogy nem németül. A külvárosok jó része teljesen török vagy arab hátterű, s mikor végre aranyos németnek hitt fiatalokat látunk a metrón vagy az utcán, esetleg egy kávézóban, jó eséllyel oroszul, esetleg lengyelül szólnak egymáshoz. Az éttermekben már húsz éve is többségében törökök szolgáltak fel, mára ez úgy alakult, hogy a pakisztánitól a macedónig mindenféle ember keresi a boldogulását, és váltja ki a drágább német munkaerőt.

Az előre hozott választás előtt a Keresztény­demokrata Unió (CDU) kancellárjelöltje két olyan előterjesztéssel is élt a jogalkotásban, amely a migrációs helyzet normalizálását tűzte ki célul, de mivel a szélsőjobbosnak titulált Alternatíva Németországért (AfD) szavazataira is szüksége lett volna az elfogadásukhoz, „Bundesmutti” azonnal reaktiválta magát, s mutatóujját felemelve figyelmeztette a kancellár­jelölt Friedrich Merzet, ne engedje ki a szélsőjobb szellemét a palackból. 

Valójában ez is csupán nyelvi háború, az a kérdés, ki mit ért a normalitáson, azaz ki tudja bebizonyítani a németek többségének, hogy amit ő képvisel, az a normális. Ennek a küzdelemnek az AfD szélsőségesnek titulálása jól kimunkált része, pedig Alice Weidel mozgalmának törekvései semmiben nem folytatói az egyébként jól dokumentált német náci politizálásnak. A CDU és az AfD lehetséges közeledésének ellenzői viszont képesek jól mozgósítani az embereket, a múlt hét végén tüntetések sorát szervezték meg, vasárnap Berlinben is hatalmas tömeg gyűlt össze a Brandenburgi kapunál azt követelve, hogy a CDU-vezér hallgasson a „Muttira”, nem mintha nem lett volna tragédia Merkel politikája – lásd a Willkommenskulturt.

Ám az élet vasárnap is a maga „normális” menetrendje szerint alakult, én például ahelyett, hogy az egyébként jelentékeny tömeget megmozgató tüntetésen bámészkodtam volna, beültem a Staatsoperbe. Ott olyan érzésem volt, mintha az utóbbi évtizedekben semmi nem változott volna a németeknél, legfeljebb a dresszkód lett lazább. A tisztes és művelt német (nem török, afgán, szír nemzetiségű) polgárok felállva tapsolták meg Kurtág György A játszma vége című darabját, amely valóban fantasztikus előadás volt. A szállásomra indulva elhaladtunk a tüntetés helyszíne mellett, a demokrácia működik, gondoltam, az emberek szép rendben mennek hazafelé, engem pedig joggal tölt el a csökönyös büszkeség: egyszerre lehet magyarként örülni Kurtág sikerének, és döbbenten nézni, ahogy a demokrácia védelme nevében továbbra sem szigorítják érdemben a migrációra vonatkozó szabályokat.

Pedig a téma a kampányban is megkerülhetetlen. A főváros tele van plakátokkal, közülük többet megrongáltak. A Szabad Demokrata Párt (FDP) „Migráció: még a jó akaratnak is határokat kell szabni” feliratú hirdetéseit rendre leszaggatják, a bürokráciaellenes szlogennel ellátott plakátokat nem bántják. Az AfD-t sem kímélik, egyetlen olyan Alice Weidel-portrét nem láttam óriásplakáton, amit ne gyaláztak volna meg. Az AfD ezeket felül is ragasztotta az alábbi felirattal: „Akinek nincsenek érvei, az plakátokat rongál.” Az anarchisták a felülragasztásokat sem kímélték, s a keine szót felülírták a gute szóval, az új jelentés: „Akinek jó érve van, az plakátokat rombol.” Meglátjuk, hogyan alakul a meccs, egy biztos: jóval többről van szó, mint Németország jövőjéről. 

A szerző író, kultúrpolitikus

Nyitókép:ROBERTO PFEIL / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP)