Románia azért kapta ajándékul Sztálintól Észak-Erdélyt, hogy lenyelje a kommunizmust – kérdés, hogy most „robban-e a puliszka?”

Nincs olyan világpolitikai helyzet és konfliktus, amelyben a románok ne tudnának fél másodperc alatt pozíciót vagy oldalt váltani, akár egy lezárult háborúba is beszállni, amikor már nincsenek aktív hadviselő felek. Nekünk a saját utunkat érdemes követnünk, nem pedig bárkit is másolni, de a tanulságokat érdemes levonni a történelemből. És nem úgy, ahogy a Nagykörúton belül teszik: az előző évek „bezzeg Románia!” kampányai életidegen marhaságok, 

Persze tény, hogy hatalmas fejlődésen mentek keresztül. Eltekintve attól, hogy Ó-Románia gyakorlatilag a Huntington-féle civilizációs térkép másik felén helyezkedik el, Brassó a mai napig jól láthatóan kulturális határa Európa magjának.

Ellenérvként persze felhozható: baj, hogy vita folyhat arról, hol tart Magyarország és Románia. Elvégre Trianon után hetven évvel Kis-Magyarország a gulyáskommunizmus erkölcsileg súlyosan rohasztó közegében és hitelből ugyan, sokkal magasabb életszínvonalat teremtett, mint a népek börtöne, kultúrák nagy temetője, az 1989-re harmadik világbeli állapotokig jutó szomszédja. Ezeknek a bezzegkampányoknak a budapesti visszhangkamráiban azonban egyáltalán nem ismerik a Bors és Vama Veche között 1920 után összetákolt világot.

Nem tudnak semmit arról az univerzumról, amelyben a misztikus világkép, az ördögűzés egyfajta zsibvásárként egyesül a balkáni ízű politikai piaccal; ahol a baksis az örök kenőanyag a társadalom működtetéséhez; ahol a titkosszolgálatok befolyása párját ritkítja; ahol a kitalált múltnál és a valós államegyháznál csak egy erősebb habarcs van a politikai felépítményben, az pedig a magyarellenes sovinizmus. Mert amíg „progresszív” oldalról delirál rendszeresen a pesti sajtó, az igazság az, hogy Bukarestben a „liberális” és a „szocdem” egyaránt nacionalista, a szélsőjobb pedig inkább vasgárdista, a korabeli magyar nyilasvilág ma élő rokona – ezt a jelentős súlyponti különbséget sokan már Magyarországon sem értik, nemhogy nyugaton.

A román politikában minden erő közös alapvetése a nacionalizmus. Ezt nem megérteni éppen olyan rövidlátó, közveszélyes ostobaság, mint ahogyan a Kádár-rendszer a „lenini nemzetiségi elvek” megvalósítását várta Ceaușescu rémuralmától. Később ugyanezen logika alapján gondolták a tudatlanok azt, hogy majd az Európai Unió megoldja a problémát.

De akkor nincs különbség az eddigi román politikai elit, valamint a neo­vasgárdista pártok és elnökjelölt között? Dehogy nincs. A finomkodóan szélsőjobbnak nevezett militáns pártok őszintébbek és radikálisabbak is a magyarellenességben. Megkérdőjelezik az őshonos magyarság földhöz, levegőhöz való jogát. Ilyen messze nem ment el a Budapesten legutóbb a hátát mutogató díszszász államelnök, aki a magyar nyelv kigúnyolásával „csak” a magyar közösséget alázta meg egy pártpolitikai vitájában. Kapott is egy rakás nyugati elismerést, még NATO-főtitkárnak is elfogadták volna, hiszen a Nyugaton nem számít az európai nemzeti kisebbségek sorsa. Az elnökválasztás első fordulójának nyertese nála ezoterikusabb színvonalat hozott, és nem is nyugatiérdek-barát, Ukrajna háborújának létjogosultságát például megkérdőjelezte. 

Ha az első forduló győztese nem lenne „oroszbarát”, nem szorgalmazná a háború befejezését, vajon akkor is érvénytelenné nyilvánítanák az eredményt? Evidens, hogy 1947-ben Románia azért kapta ajándékul Sztálintól Észak-Erdélyt, hogy lenyelje a kommunizmust. Most más érdekeket szolgálnak támaszpontjai, nyersanyagkészletei, Ukrajna melletti földrajzi fekvése. Mit ér meg a Nyugatnak Románia?  

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitókép: Névai Gábor