Szövetségi rendszerünk lassan ráébred arra, hogy Ukrajna-politikája egyenesen a kénköves semmibe tart

I dolse veka dlitszja gyeny, az évszázadnál hosszabb ez a nap. 2024 első Mandinerének előhangján morfondírozva Csingiz Ajtmatov regényének címe lebeg a szemem előtt. Szeptemberben láttam; aranysárga festett napfelkeltére volt kamukézírva a csillódzó kirgiz Balaton, az Iszik-köl északi partján álló skanzenben. A kirgizek nagy írójának emlékházát díszíti.

2018-ban ott készült az emlékház előtt a csoportkép a Türk Tanács csúcstalálkozóján; ez volt az első csúcs, amelyen Magyarország már megfigyelő tagként vett részt. Előttem van a fotó. Nem túl jók a fények, állnak hunyorogva a türk elnökök és Orbán Viktor, i dolse veka dlitszja gyeny. Ez volt Magyarország utóbbi két éve.

Egy évszázadnál hosszabb nap virradt ránk 2022. február 24-én, teli európai küzdelmekkel, gazdasági kínokkal, brüsszeli kiéheztetési kísérletekkel, a „nem igazunk van, hanem igazunk lesz” első félmondatának minden izolált fájdalmával.

De alkonyodik ennek az évszázadnál hosszabb napnak, és elérkezik a második félmondat enyhén fémízű boldogsága. A recessziónak vége, a magyar gazdaság újra előremenetbe kapcsolt. Ránk zúdul végre uniós pénzeink első harmada, az ország fejlesztése két év takaréklángon pöszörgés után ismét teljes gőzzel folytatódhat. A tanárok megkapják végre az értelmiségi élethez méltó fizetést, és kilátás van arra, hogy az új teljesítménybérezési rendszernek köszönhetően az oktatási rendszer kimeneti mutatói is úgy fognak kinézni, mintha írástudók dolgoznának benne. És ami talán mindennél fontosabb: szövetségi rendszerünk lassan ráébred arra, hogy Ukrajna-politikája egyenesen a kénköves semmibe tart.

Vérmes reményeket nem kell táplálni persze. Kilenc­éves lesz idén a nagy európai migránsválság, a holland választás eredménye, illetve a német és osztrák közvélemény-kutatások világosan mutatják, hogyan fullad bele Európa a saját elhibázott döntéseinek testté lett eredményébe – és a kerítés­építés még mindig nem számít az új migrációs paktum alatt elszámolható határvédelmi képességfejlesztésnek. Nem lesz ez Ukrajna-ügyben sem másképp, Európa nagy hajója kín­zóan lassan fordul majd egészen keveset.

halkan, kis léptekkel hátrálnak majd valamicskét az eddig oly harsányak, s új uszítók is felbukkannak majd a színen. De nekünk ez is olyan lesz, mint sivatagban a zápor. Kapni fogunk majd levegőt. Levegőt!

Várjon katarzisra, mindent eldöntő döntőre, akinek hét anyja van, és három élete. Mi egészen jól elvoltunk a 2017 és 2019 közötti három évben: két évvel a migráns­válság tetőpontja után Európa megérett a magyar álláspont eltűrésére, zúdult hazánkba a tőke, emelkedett a reálbér, dübörögtek a beruházások, három egymást követő évben öt százalékot nőtt a magyar gazdaság. Nem kell minket mindenkinek szeretnie. Ha hagynak békében fejlődni, és nem kuszálják össze körülöttünk a világot, nekünk az is kitűnően megfelel.

De okunk van bízni egy jobb jövőben – ha már Ajtmatov: kitörni az önpusztító világból, s elúszni a remény fehér hajójáig. Amin vagy a remény tárgya van, vagy nem. De ez nem derül ki, amíg oda nem úsztunk.

Mi, a Mandiner egy dolgot ígérünk: leszünk továbbra is az ajtmatovi távcső. Megmutatjuk az önpusztító világot, a végtelen tavat és azt is, ami a remény fehér hajójából látható. Legyen egymáshoz ez évben is szerencsénk e szívvel szerkesztett hasábokon! 

(Nyitókép: MTI/EPA/Stephanie Lecocq)