Tényleg, férfitársaim – sajnálkoznánk, ha Palvin Barbi apácának menne?

„Papnak áll a legszebb férfi!”, na, erre sokan felkapják a fejüket. Edoardo Santini, akit 17 évesen, négy esztendővel ezelőtt Olaszország legszebb férfijának választottak, és aki azóta sikert sikerre halmozott modellként, táncosként és színészként, úgy döntött, áttér a papi pályára. 

A média persze lecsapott a hírre, a bulvár szereti az ilyesmit: újabb kattintásvadász címek születnek, előkerülnek a fiú korábbi képei – például az, amely győzelme pillanatában, egy szál fürdőnadrágban ábrázolja –, a női olvasók örülnek.

De vajon mi köze van a papságnak a külső adottságokhoz? Ha a buszsofőri, a bányamérnöki vagy a részecskefizikusi karrier kelti fel az érdeklődését, akkor is izgalmas volna?

Persze, egy jóképű plébános is becsábíthatja a bizonytalan híveket, de emögött rögtön többet gyanítanánk puszta missziónál, az pedig már egy katolikus pap esetében necces. Ugyanakkor a szépség is egyfajta talentum. Hajlamosak vagyunk értéktelenebbnek tartani a belső tulajdonságoknál, amikről pedig nagyrészt szintén nem tehetünk; ha tetszik, mindkettő égi adomány. 

Az irányított közhangulat szerint érthetetlen, netalán sajnálatos, ha egy modell a papi hivatást választja,

Valójában a közbeszéd és az egyéni vágyak között mély szakadékok tátonganak. Ez persze függ a korszellemtől, hiszen mondjuk a középkorban kiemelkedést jelentett az egyházi pálya, és előrelépésként tekintették, ha teszem azt egy csepűrágóból pap lett. Amikor a matek-fizika szakos tanár, az orvos vagy a mérnök megy el papnak (mindháromra tudok példát), abból nem lesz hír a médiában, ellenben valamiért azt gondoljuk, visszalépés (a különleges külső adottságok eltékozlása) modellből pappá lenni.

Ha egy okos ember nem használja ki az eszét, az is tékozlás? És vajon felhördülünk-e, ha azt halljuk, hogy egy zseni a könyvelőirodában dolgozik, sőt neki ez megfelel, és ettől boldog?

Nyilvánvalóan nem a felesége szépségébe szeretett bele, más értékeket talált. Tényleg, férfitársaim, sajnálkoznánk, ha Palvin Barbi apácának menne? Persze, érdemes majd követni Edoardo további sorsát, hogy vajon afféle Tóth Gabi-s felbuzdulás, netán egy kis reklám, polgárpukkasztás vagy valódi mélységek vannak-e mögötte.

Nos, miután hódoltunk mi is a mammonnak, letudtuk a lájkok és diszlájkok kötelező begyűjtésének szentelt bekezdéseket, nézzük a dolog komolyabb oldalát!

Santini azt mondta, most, hogy megtalálta élete célját, „felajánlja szenvedélyeit Istennek”. Ha ez nem elírás, akkor nagyon is aktuális és mai megjegyzés. Míg a középkor inkább a szenvedésekben, stigmákban és passiókban értette meg a krisztusi üzenetet,

Edoardo nagyjából egy éve kezdett el érdeklődni az egyház iránt, kezdeti szkepticizmusa pedig mára akkorát fordult, hogy úgy döntött, lemond mindenről, amit eddig a szakmájában elért, hogy Isten szolgálatába álljon. Ehhez – érdekes módon – nem egy koncert vagy egy szombat esti buli adta a legnagyobb lökést, hanem a lisszaboni katolikus Ifjúsági Világtalálkozó. Ezután beiratkozott egy szemináriumba, és megkezdte tanulmányait.

Mint a Z generáció gyermeke, megtéréséről videóban számolt be, amelyben elmagyarázta, hogy döntését részben azok az emberek segítették, akik megmutatták neki, hogy mit jelent Egyháznak lenni, és erőt adtak neki ahhoz, hogy utánajárjon a hivatásbeli kérdésnek, amely gyermekkora óta foglalkoztatta. „Félelemből sokáig nem mertem elmélyedni ebben a kérdésben” – mondta.

de megszoktuk, hogy csak beteg, haldokló, nagy traumát átélt szerencsétlenek menedéke a vallás (ld. a nép ópiuma), a boldog sikereseknek nem, hiszen azért a földi jólét mégis a legfontosabb. Pedig nem.

„Istenben élni nem azt jelenti, hogy bezárkózunk a templomba, hanem azt, hogy teljesebben éljük az életünket”. Ilyen egyszerű. A hit nem azt kívánja, hogy tagadjuk meg a földi életet, hanem éppen ellenkezőleg: tegyük azt teljessé, értelmessé. Megérteni, hogy miért hozta létre valaki ezt a hihetetlenül megtervezett, bonyolult és tökéletes világot, miért teremtett bele embert, és miért alkotott meg engem, személy szerint,

Amikor a legnagyobb fiam ballagott egy budai egyházi iskolában, az igazgató búcsúbeszédében Szent Ferencről szólt: a fiatalon bulizós assisi Francesco (született Giovanni di Bernardone) a gazdag kereskedő középszerű élete helyett ajánlotta fel magát Istennek.

Ugyanakkor ott álltunk a gimnázium udvarán, megannyi katolikus szülő, és a lelkünk mélyén a gazdag kereskedő középszerű életét szántuk a gyermekünknek, s talán szomorúak lettünk volna, ha közli, hogy lemond a földi javakról és inkább beáll szerzetesnek. Egyszer a hittanunkon – fiatal, többgyermekes hívő házaspárok – valamelyikünk megkérdezte a többiektől:

Nagy hiány van hivatásokból idehaza éppúgy, mint szerte Európában. Bárhogy is alakul később a sorsa, ez a toszkán srác azért fityiszt mutatott nekünk, a jólétbe belekényelmesedett vasárnapi keresztényeknek.

Edoardo firenzei fiú; épp húsz éve, nagyjából amikor ő született, jártunk a családdal Firenzében. Egy külvárosi templomba mentünk misére. Akkor még Itáliában szó sem volt a migránskrízisről, tömeges bevándorlásról, mégis: a templom előtt egy fehér férfi koldult, odabent pedig egy néger pap misézett.

Minden generációnak megvan a maga keresztje és feladata. Olykor a mártírium az oroszlánok elé vetve, máskor karddal a muszlimok ellen vagy egyszerűen csak a túlélés a Kádár-kor szürke, ragacsos hétköznapjaiban.

De talán ez nem is könnyebb, mint az elődök döntése volt.

(Nyitókép: MTI/EPA/ANSA/Ettore Ferrari)