Venne-e Jézus vászontáskát noÁrtól?

Kínzó dilemma: ha Jézus Krisztus kritikával illeti a farizeust, aki magát jobbnak vélve ítélkezik a vámos felett, akkor vajon nem illetné-e kritikával azt is, aki magát hitelesebb kereszténynek érezvén ítéli meg a farizeust? Mert hát tulajdonképpen van-e érdemi különbség a „Te vámos!” és a „Te farizeus!” felkiáltás között? Nem bújik-e meg mindkettő mögött az a jóleső érzés, hogy én bezzeg nem vagyok olyan, hála Istennek?

hiszen a farizeusoknak volt szokása megmondani, kivel ülhet Jézus egy asztalhoz: „Mit kapnának a keresztény iskolák a Mandinertől, ha »aggódó szülők« szólnának nekik, hogy az a szakállas alak, aki az iskola »legfőbb fenntartója«, kurvákkal beszélget?” – teszi fel a kérdést a szerző.

A kérdés jó – segít ugyanis megvilágítani a konkrét eset(ek)en egyébként messze túlmutató problémát. Tiszta sor, mindenkivel szóba kell állni; az például pont nem utal hiteles kereszténységre, ha egy „teológus” következetesen letilt az oldaláról mindenkit, aki az övétől eltérő nézőpontokat próbálna bevinni a diskurzusba.

Maradéktalanul egyetértünk.

Ahogyan abban is, hogy még Vlagyimir Putyintól se szabad mereven elzárkózni – jó, hogy ez végre le lett szögezve, még ha az következik is belőle, hogy Putyinnal tárgyalni eggyel keresztényibb, mint azt szajkózni, hogy ő egy „beteg állat”. Az is klassz, hogy a szóban forgó véleménycikk idézésének köszönhetően (ha tendenciózusan is, de)

Csakhogy éppen ez az. NoÁr itt vajon melyik kategória: a marginalizált bűnös, vagy a saját igazságának fényében sütkérező jóember? Olvasunk-e olyat bármelyik evangéliumban, hogy Jézus Krisztus kerekasztal-beszélgetést tart utcanőkkel és házasságtörőkkel, akik az esemény után elújságolják, hogy remek eszmecsere volt, nagyon nyíltan megmondták a frankót, a közönség nyitott volt a meglátásaikra,

A szamáriai asszonnyal például pont azért tud Jézus szóba állni, mert a nő direkt a legnagyobb déli forróságban megy a kúthoz, nehogy bárkivel is találkozzon. Nemhogy az észt nem akarja osztani senkinek – kifejezetten bujkál az emberek elől. Ebben a helyzetben és lelkiállapotban szólítja meg Jézus, ráadásul nem elkenve a dolgokat, hanem finoman, de egyértelműen jelezve: jól ismeri az asszony múltját és aktuális vétkét. És mi a történet vége? Az asszony szalad a városba, hirtelen már nem félve az emberek szúrós tekintetétől, és tanúságot tesz a találkozásról; a helyiek pedig sorra kezdenek hinni Jézusban.

Amikor (köszönhetően annak, hogy az egyházi iskolákban már réges-rég bevett tevékenység a közösségi szolgálat) gimnáziumi osztályunkkal rendszeresen jártunk hajléktalanokhoz, akikkel ételosztás közben-után annak rendje és módja szerint szóba is elegyedtünk, természetesen egyetlen szülő se háborgott, hogy az ő gyerekét ne vigyék lecsúszott, esetleg börtönviselt, szenvedélybeteg emberek, köztük potenciális utcanők közé; hogy nem azért íratták be a kölyköt katolikus iskolába, hogy ott az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit gyakorolja. Abszurd is lett volna egy efféle kiakadás.

Márpedig ha felállítjuk azt a szabályt, hogy „aki keresztény szülőként nem ültetne bárkit a gyereke elé, az farizeus, punktum”, azzal ezt a különbségtételt pont lehetetlenné tesszük: hovatovább farizeus tettnek minősülne az is, ha ellenezzük egy drag queen előre be se jelentett iskolai fellépését. Ha a keresztényektől elvárható „szóba állás” egyet jelent az iskolai pódiumbeszélgetések szervezésével, tényleg nehéz lesz határt húzni. Márpedig keresztény körökben egyre népszerűbbnek tűnik ez a típusú Willkommenskultur; csakhogy ami ma még egyszeri jófej húzásnak, a be- és elfogadás megnyilvánulásának tűnhet, előbb-utóbb könnyen bizonyulhat egy sunyi területszerző és térítő hadjárat első megnyert csatájának.

Megemlítendő még e tekintetben a szerző azon (helytálló) megállapítása, hogy „ha a politikai erőtér úgy alakul, hogy választania kell politikai irányultsága és a hite között, [a keresztény ember] habozás nélkül a hitét választja”. Sokak számára ez természetesen azt jelenti, hogy egy konzervatív keresztény csakis ellenzéki lehet, hiszen a kormány messze van a szenttől és a tökéletestől –

most pedig azt a noÁrt kellene beszéltetnie, aki stílusával és folyamatos árukapcsolásával még vad ellenzékieket is sikeresen idegenített el a tanártüntetésektől. De mi van, ha valaki az aktuális felhozatalt elnézve más megállapításra jut? Ha úgy véli, egy megosztó és nem túl árnyaltan gondolkodó aktivistát se tanártüntetések élére nem célszerű engedni, se egyházi gimnáziumba nem kellene becsempészni (ahogyan Orbán-idézetekkel sem helyénvaló politikát vinni a folyosókra)? Mondhatjuk-e az így vélekedőre automatikusan, hogy összetéveszti a keresztény értékrendet a Fidesz-hűséggel, miközben noÁr egyébként a nyomulásával vélhetőleg többet hoz a kormány konyhájára, mint amennyit visz?

Ezzel együtt részemről vállalom a „farizeus” jelzőt – advent idején különösen is időszerű a lelkiismeret-vizsgálat, és amelyik hívő keresztény egy morzsányi farizeust se talál magában, az valószínűleg rosszul keresi. Kicsit hasonló lenne az ahhoz, amikor

– miközben a jobbjával épp kezet fogó külügyminiszter teljesen nyilvánvalóan egy fekete kabátot tart a baljában, és így már csak anatómiailag is kizárt, hogy zsebre dugva is legyen egy keze. Tényleg kínos az efféle újságírói óvatlanság, hisz máris zuhan a hitelesség. Jobb még időben felismerni a hibát; akkor van esély arra, hogy kijavítsuk, mielőtt másokat is tévútra vezetnénk vele.

Ezért részemről szeretném megköszönni, hogy ez a vita e rövidke adventben segített ráirányítani a figyelmet a mindenkiben ott bujkáló farizeusra és vámosra. Cserébe (hogy én is segítsem valamivel a szent karácsonyra való lelki felkészülést) kérném a keresztény értékrendről szóló cikkek mindenkori igazikeresztény kommentelőit annak mérlegelésére, hogy

További áldott adventet mindenkinek!

(Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán)