Olyan „diktatúrában” élünk, ahol „kábé ugyanúgy” erőszakba fojtja a „karhatalom” a békés tüntetéseket, mint 1956-ban? – mesélj még, ó, művelt fiatal!

Vannak reménytelenül optimista emberek. Így magam is egészen eddig bíztam benne, hogy majdcsak odamegy a Tanítanék Mozgalom valamely józanabb pedagógusa a diáktüntetések arcaihoz, és szól nekik, hogy figyu, nagyon ügyesen csináljátok, amit csináltok, tényleg bátran és elismerésre méltóan, de azért nézzünk már rá együtt a szövegeitekre, hátha lehetne ezt jobban.

De nem. Nagyon úgy tűnik, az október 23-i rendezvény előtt se jutott eszébe egyetlen felelős felnőttnek se, hogy felhívja a fiatalok figyelmét egy-két visszatérő problémára, így hát jobb híján kénytelen vagyok most már magam szólni, hátha idővel sikerül mindannyiunk javára emelni a színvonalat. A kamaszok mégiscsak fejlődőképesebbek, mint a befeszült felnőttek.

Először is. Kiáll a leány, és elpanaszolja: elsőben még teljesen jól és természetes hanglejtéssel szavalta, hogy például „Föltámadott a tenger”, másodikban viszont megtanították neki, hogy „verset csakis időmértékben szabad mondani”. „Magold be, csak nehogy megértsd – még a végén buta kis gondolatok születnek a fejedben!” – idézi kvázi a tanárait, hozzátéve: „12 éve tanulok magolni, de gondolkodni nem”.

Rögtön érezzük a feszítő ellentmondást: ha 12 éve semmiféle gondolkodási képességgel nem tudta magát felvértezni a tanuló, akkor miért higgyük el, hogy kimondott szavai mögött önálló gondolkodási képesség rejlik, és a papírról felolvasott rövid beszéd kifejezetten saját mű?

Irodalomból például az alaptanterv nem mást irányoz elő az alsó tagozat végére, mint hogy a kisdiák „a tanult verseket, mondókákat, rövidebb szövegeket szöveghűen, érthetően tolmácsolja”, miközben „a mesék, történetek szereplőinek cselekedeteiről kérdéseket fogalmaz meg, véleményt alkot”, továbbá „néhány érvvel alátámasztja saját álláspontját; meghallgatja társai véleményét”.

Ha egy tanító ehelyett mechanikusan recitáltatna, és kifejezetten szankcionálná a saját gondolatok fel-felbukkanását, az sajnos a tanítót minősítené, nem pedig az oktatáspolitikát – különösen, mivel az elnyomásos vádakat még az agyonszidott tankönyvek sem erősítik meg.

Negyedikben például azt kéri az olvasás munkafüzet, „Következtessetek az olvasott szövegekből, miért volt olyan erős a magyarok szabadságvágya! Az uralkodók miért büntették szigorúan a szabadságért küzdőket?”, hetedikben a Nemzeti dalhoz kapcsolódóan érveket kell gyűjteni, hogy aktuális-e a vers más történelmi korszakokban is, a tizedikes irodalomtankönyv pedig az „Egy gondolat bánt engemet” egy részlete alapján javasolja annak megvitatását, hogy milyen lehetőségekkel tölti meg a szabadság az emberi életet. És akkor még a magolással nem egykönnyen leküzdhető kétismeretlenes egyenleteket nem is említettük –

Akiket az elsőválasztók generációjának végre le lehetne váltania, ha már a kordonlocsolgató momentumos nemzedék ezt a lehetőséget elszalasztotta.

Okos diákok azt természetesen megvitathatnák, hogy mely pontokon lehetne észszerűsíteni a tananyagon, valamint hogy milyen szerteágazó okokból tapasztalják tanítók és tanárok, hogy feletempóban bírnak csak haladni és jóval kevesebb dologra jut idő az órán, mint akár néhány évfolyammal korábban – egy finn jelentésből kiderül például, hogy ott az általános iskolások matematikai készségeinek romlása részben az elégtelen szókincsükre vezethető vissza –; de nem, ehelyett sikerül azt visszhangozni reflektálatlanul, hogy lexikális ismeretek elsajátítása egyenlő magolás. Miközben volnának itt olyan kompetenciák is, mint a precizitás, a monotóniatűrés és az összefüggések felismerésére való készség – ezeket például simán pallérozhatja az, akinek egy töridolgozatra be kell vágnia néhány évszámot és fura szakkifejezést.

Ranschburg Jenőnek talán hisz a liberális fiatal – ő még 2007-ben (az iPhone magyarországi megjelenése előtt egy évvel, lásd évszámok, összefüggések) azért nevezte hasznosnak a memoriter műfaját is, mert az „az agykéreg egy bizonyos területének a gyakorlását biztosítja, amire egyébként a mindennapokban egyre kevésbé kerül sor”, hiszen az internet és a lexikonok mentesítenek minket az adatok memorizálása alól. Pléh Csaba arra mutatott rá, hogy az önmagukban „haszontalannak” tűnő tudások növelik a távoli áthallások esélyét, ezáltal pedig a kreativitás lehetőségeit – de pszichológusdiploma nélkül is sejthetjük, hogy

Volt nekem egy nagyanyám, aki még nyolcvan körül is gombnyomásra skandálta Phaedrust vagy a különböző ragozási táblázatokat; az ő idejében az érettségin magyar nyelv és irodalomból esszét kellett írni a „Pázmány és Prohászka, a magyarság elhivatott apostolai”, valamint „A török hódoltság és következményei” témákban; német nyelv és irodalomból egy „Vaterlandsliebe” című, azaz a szülőföld szeretetéről szóló szöveg fordítása volt a feladat; latinból pedig Cicero egy messzemenően unalmas levelének fordítása. Matekból nem is érettségiztek, kommunikatív feladat fel se merült – ehhez képest osztálytársnőivel egyetemben úgy megállták helyüket a világháború és a kommunizmus kismillió kompetenciát és furfangot igénylő megpróbáltatásai közepette (beleértve adott esetben a férjük fogságban tartózkodása és/vagy a kitelepítés alatti túlélést), hogy mai szemmel csak lesünk.

Apropó kommunizmus. Amikor képes október 23-án mind a négy diák arról beszélni (ó, dicső kreativitás), hogy diktatúrában élünk, ahol „kábé ugyanúgy” erőszakba fojtja a „karhatalom” a békés tüntetéseket, mint 1956-ban, azzal a leghamisabb és legsikertelenebb ellenzéki dumákat sikerül papagáj módjára felmondani. Mi ez, ha nem önkéntes magolás? A diákok legalább egyike az Alternatív Közgazdasági Gimnázium tanulója – ha az SZDSZ-es alapítványi suliban se tanítják meg az árnyalt gondolkodást, hogyan lehetne bármiféle elvárást támasztani a rút NER-rel szemben?

(tehát abból a református gimnáziumból, ahol ausztráliai tanulmányi ösztöndíjra is pályázhatnak a diákok, abból az alapítványi iskolából, amelynek robotikacsapata nemrégiben Kaliforniában járt, illetve abból a technikumból, amely például a BakerHughes piacvezető energiatechnológiai vállalattal együttműködve igyekszik magas hozzáadott értékű munkára felkészíteni a diákjait), hanem akár az ország összes középiskolájából ki lennének zárva. Házi feladatként, kedves diákaktivisták, nézzetek utána, milyen eljárás zajlott 1957-ben akár csak a toldys diákok ügyében, akik október 23-án nem olyanokat kiabáltak bele a mikrofonba a Hősök terén élő közvetítés mellett, hogy „Kaszára, kapára, és addig folytassuk ***va nagy erővel, amíg ez a tetűláda diktátor a nyakunkon van”, hanem annyit tettek, hogy a szünetben néma csöndben álltak a saját iskolájuk folyosóján. Aztán ha ez megvan, azt is kinyomozhatjátok, a különféle készségeiteket fejlesztendő, hogy miért is tekinthetők ezek a toldys diákok valahol még így is kiváltságosnak az X-esekhez képest, akik gimnáziumba se járhattak, csak mert a rendszer nem szimpatizált a nagyszüleikkel.

Semmi baj a kamaszkori lázadással, sőt, nagyszerű, ha valaki ebben az életszakaszban annak rendje és módja szerint letudja ezt a dolgot – de lassan talán ideje lenne nemcsak a 13 éve hatalmon lévő kormánnyal, hanem a 13 éve az ellenzéket meghatározó és folyamatos bukásokhoz vezető politikai minőséggel és stílussal szemben is felkelni. Fiatalok: ha a nénik és a bácsik diktatúrát kiáltanak, akkor ne bégessétek utánuk ugyanazt, hanem először kérdőjelezzétek meg a narratívájukat. Ha az iskola falai között semmiképp, de tényleg semmiképp nem használhatjátok az agyatokat, akkor lázadásképpen vessetek föl okos, érdemi, megalapozott, eredeti ötleteket a köztéri tüntetéseken. Az lenne az igazi, intellektuális forradalom.

(Nyitókép: képernyőfotó)