„Tudtuk, hogy a terroristák bejöttek a házunkba” – a Hamász-terror túlélője a Mandinernek

Be'eri egy apró kibuc a gázai határ közelében. Október 7. előtt a lakosainak száma alig haladta meg az ezer főt. 

Itt, Be'eriben élt a 42 éves Eyal Ben Tzvi is, aki több, mint 100 dél-izraeli október 7-i túlélővel együtt érkezett Magyarországra, hogy szurkoljon Izrael futballcsapatának Svájc és Románia ellen. Az izraeli csapat ugyanis biztonsági okokból Magyarországon játszotta le ezt a két Eb-selejtezőt. Eyallal a Rumbach zsinagógában beszélgettünk, ahol több izraeli túlélő is részt vett a meccsek kapcsán szervezett rendezvényen. 

***

Milyen volt Be'eri a támadás előtt? 

Be'eri volt a legjobb hely a földön. Tényleg az volt, és újra az lesz... Minden tele volt növényekkel. 

Harmadik generációs kibuclakó vagyok. Számomra Be'eri több volt, mint egy földdarab több, mint egy ház, ez volt az otthonom. Ez nemcsak egy olyan hely volt, ahol jó volt élni, hanem egy olyan közösség is, ami hitt a békében. 

Mi történt önökkel október 7-én? 

Nagy zajra ébredtünk, hallottuk, hogy rakétákat lőnek Izrael felé. Gyorsan bementünk a biztonsági szobába, ahol üzenetet kaptunk, hogy terrortámadás van folyamatban, de nem tudtuk, hogy pontosan mi történik. Öten voltunk az óvóhelyen, a feleségem, az ötéves kislányom, két kisfiam és a kutyánk. Nagy családunk van, én vagyok a legidősebb öt testvér közül. Négyen Be'eriben élünk, de a kibucban élnek a szüleim is, s még más rokonok is. 

Először nem értettük, hogy pontosan mi történik. Üzenetet kaptunk arról, hogy a terroristák behatoltak a kibucba, és jöttek az üzenetek a szomszédoktól, hogy elérték az ő házukat is. Eleinte optimista próbáltam lenni, biztattam a feleségemet, hogy néhány perc alatt vége lesz az egésznek, mert jönni fog a hadsereg. Bezárjuk az ajtókat és minden rendben lesz. 

S arra is rájöttünk, hogy rengeteg terrorista van a kibucban. Folyamatosan hallottuk a lövéseket. Amikor véget ért az egész, a házunk környéke tele volt kiégett autókkal, RPG-t (kézi páncéltörő gránátvető) láttunk, mindenfajta gépfegyvert... Felfoghatatlan volt.

Ahogy teltek az órák, egyre szörnyűbb eseményekről kaptunk hírt. Két barátommal beszéltem telefonon. Az első elmondta nekem: „lőnek az ajtónkra, nem tudjuk, hogy mit csináljunk”. Szétlőtték a házát kívülről, aztán elmentek. A másik barátom elmondta, hogy felgyújtották a házát, és ő sem tudta, hogy mit csináljanak. 

A legsokkolóbb hír akkor ért minket, amikor egy barátunk írt nekünk WhatsApp üzenetet: „Mila meghalt”. Mila egy kilenc hónapos kisbaba volt. Ez az üzenet 11 óra körül érkezett. Egészen eddig a pontig csak arról hallottunk, hogy tele van a kibuc terroristákkal. S akkor valaki azt írja neked, hogy meghalt a kislánya. 

Déli tizenkettő körül arab beszédet hallottunk. Már korábban is hallottuk a lövéseket, tudtuk, hogy a közelben vannak, de ekkor közvetlen közelről hallottuk őket. Hallottuk, hogy betörnek a szomszéd házba. A szomszédunk lánya felhívott minket, az anyukája írt neki, hogy bent vannak a terroristák a házában. Később megtalálták a szomszédunk holttestét. 

Mi korábban a kanapéval eltorlaszoltuk a bejárati ajtót, hogy ne lehessen kinyitni. Aztán hallottuk, hogy betörik az ablakunkat, tudtuk, hogy a terroristák bejöttek a házunkba

A gyerekek mindez idő alatt meséket néztek egy tableten, mert végig volt áramunk. 

Azon veszekedtek, hogy mit nézzenek... Szürreális volt. Mi meg voltunk rémülve, de ők a saját világukban voltak. Azt mondtuk nekik, hogy betörők vannak a házban.

Úgy döntöttünk, nem mondjuk meg nekik, hogy terroristák azok, mert így akartuk megóvni a mentális egészségüket, ha sikerülne túlélnünk. Mondtuk, hogy a betörők bent vannak a házban. Kértük a gyerekeket, tapadjanak a falhoz. Ezt azért mondtuk, hogy ha be próbálnak lőni az ajtón, akkor ne érje őket a golyó. Én tartottam a kilincset. S akkor a kutyánk váratlanul elkezdett ugatni. A terroristák pedig elmentek. Ugyanazok az emberek, akik valószínűleg az előbb megölték a szomszédainkat, valamiért tovább mentek. S ezt követően a másik szomszédunkat is megölték.

Hirtelen csönd lett, és ekkor felhívtuk az egyik szomszédot, aki mondta, hogy bent vannak a házában, hallja, hogy nyitogatják a hűtőt, de ő jól van. Valaki csak ételt vitt el tőle. Sok ilyen furcsa, abszurd történetet hallottunk aznap. 

Két órával később újra hallottuk, hogy valaki betöri az ablakot, és megint bejött valaki a házba. Megint hallottuk a mozgást, megint tartani kezdtem az ajtót, megint kértük a gyerekeket, hogy most maradjanak csendben. De aztán csönd lett. 

Néhány órával később egyszer csak héber beszédet hallottunk kintről. Megérkezett a hadsereg. Az volt az elképesztő, hogy 

A katonák elkaptak két 14-15 év körüli fiatal fiút. 

Nem terroristák voltak? Hogy kerültek oda?

A Hamász áthozott civileket Izraelbe, hogy kirabolják a házainkat. Valamiért ez a két gázai palesztin a nappalinkban bujkált, lehet, hogy megijedtek. 

Amikor a katonák kivittek minket az otthonunkból, és elindultunk a kibuc területén, váratlanul lőni kezdtek ránk. Egy pelenkás baba volt a kezemben. Szürreális volt. A földre vetettük magunkat. 

Aztán tovább haladtunk. Egy ponton a katonák azt mondták nekünk: „Ne engedjétek, hogy a gyerekek jobbra nézzenek!” Rengeteg holttest hevert ott egymás hegyén-hátán. De mindenhol holttestek voltak, és a gyerekek mindent láttak. Szerencsések voltunk, mert mi voltunk az egyik első család, akit kimenekítettek a kibucból. Délután négykor megérkeztek a katonák, és ötkor már kint is voltunk. 

A kibucból kivezető út tele volt kiégett autókkal. Az úttest tele volt hullákkal. Erre nem voltunk felkészülve. 

Mi történt a családja többi tagjával?

Folyamatosan kaptuk az üzeneteket. A szüleim a padláson bujkáltak 13 vagy 14 órán át. Úgy döntöttek, fent bújnak el, mert a padlás felé egy szinte áthatolhatatlan ajtó vezet. Szerencsések voltak, hogy nem a biztonsági szobában bújtak el, mert nagyon sok terrorista tört be a házukba. Hallották, ahogy körbejárják a lakást. A testvéreim és a szüleim is jól vannak. De több unokatestvéremet megölték. Egy unokatestvéremet pedig Gázába vitték. 

Kilencven embert öltek meg a kibucban és harminc embert raboltak el. Sok civilt, köztük gyermekeket, nőket és időseket, vittek el Gázába. Reméljük életben vannak. Az ő kiszabadításuk most a legfontosabb. Ezek az emberek nem tettek semmi rosszat, elképzelni is rossz, milyen körülmények között tarthatják őket. Most az a legfontosabb, hogy ők hazatérjenek. 

Vissza fog térni Be'eribe? 

A támadás napján már tudtuk, hogy a házak negyedét lerombolták. Akkor azt mondtam a feleségemnek: újra fel kell építenünk a kibucot. Vissza akarok térni. Ez lesz a mi győzelmünk. 

Nyitókép: Eyal Ben Tzvi / A szerző fotója

Itt,