„A terroristák megpróbáltak betörni a házamba. Azt gondoltam: soha többé nem látom a napot" – egy megtámadott izraeli kibuc túlélője a Mandinernek

Adele Raemer az Egyesült Államokban született, de 1975 óta él a Gázai övezet határán található Nirim kibucban. Adele nemrég ment nyugdíjba, miután 38 évig angol tanárként dolgozott. Rendszeresen kísér újságíró csoportokat Nirimbe, és az interjú készítője is részt vett egy ilyen körbevezetésen tavaly decemberben. 

***

Elmesélné mi történt szombaton? Mikor jöttek rá, hogy ez nem csak egy rakétatámadás?

Reggel fél hétkor szokatlanul erős rakétatámadásra ébredtünk. 15-20 perccel később értesítést kaptunk, hogy terroristák vannak a kibuc területén és azonnal zárjuk be az ajtókat, ablakokat, húzzuk le a redőnyöket és zárkózzunk be az úgynevezett „biztonsági szobába”.

A „biztonsági szobák” betonnal megerősített helységek az otthonainkban, amelyek megvédenek minket a rakétáktól. Úgy vannak megépítve, hogyha a házban valahol becsapódik egy rakéta, akkor ne tudja a robbanás belökni az ajtót. Az ajtó úgy lett tervezve, hogy kívülről nyitható legyen, abból a megfontolásból, ha valami történik azzal, aki bent van, mondjuk szívrohamot kap, akkor a mentők kívülről be tudjanak jutni. 

68 éves vagyok, nem tudom képes lennék-e olyan erővel tartani az ajtót, hogy megállítsak egy terroristát, aki be akar jönni. 

Szerencsére a 33 esztendős fiam éppen látogatóban volt nálam, és együtt voltunk a szobában. A fiam végig az ajtó mellett volt, és mikor úgy éreztük különösen nagy a veszély, akkor tartotta az ajtót. 

A fiam ért valamennyire arabul és hallotta, amint valaki azt mondja kinn: „menj el onnan” vagy valami hasonlót. Aztán egy ponton el kellett mennem a mosdóba, és nagyon lassan, nagyon óvatosan kinyitottam az ajtót, hogy megbizonyosodjam róla: senki nem tört be a házba. S mikor kimentem megláttam, hogy az ablakomon valaki megpróbálhatott betörni, mert szét volt feszítve a redőny. De valamiért tovább haladtak. Hogy ez vajon vak szerencse volt, vagy isteni közbeavatkozás, vagy a halott férjem vigyázott ránk... nem tudom, de bármi is történt, ennek köszönhetően tudok ma beszélni önnel. 

A kibucunkban van egy kis mentőegység, de nem tudtak mindenhol segíteni. Nem tudtuk hány terrorista szállta meg a kibucot, de később a tévéből, és a biztonsági kamerák felvételeiből kiderült: 

A vőm egyedül volt a három lányunokámmal az otthonukban. Az unokáim 2-2 és 8 esztendősek. A lányom nem volt ott, mert éppen válnak, és a kislányok az apjukkal töltötték a hétvégét. Ők is a „biztonsági szobában” bújtak el és hála Istennek a vőmnek volt fegyvere, mert ő is tagja a mentőegységnek. Hallotta, hogy betört egy terrorista a házukba, ezért odament a kislányokhoz és mondta nekik: bújjanak be egy takaró alá. Majd kiment a szobából és lelőtte a behatolót. 

Látta, hogy még ketten kifutnak a házból és elindult volna utánuk, de észrevette, hogy nagyon sokan vannak kint a házuk előtt. Tudta: nem lenne esélye ennyi ember ellen. Ezért megfordult és visszament az unokáimhoz.

Mikor érkeztek meg a katonák? 

Negyed egykor jöttek meg, és házról házra jártak. Először azokra a helyekre mentek, ahol leginkább szükség volt rájuk.

A kis helységek gyorsan megteltek füsttel, és a terroristák ott vártak az ablakok alatt, hogy megölhessék az embereket. 

A kibucunk üzenőcsoportjai tele voltak kétségbeesett üzenetekkel:

Szívszorító üzenetek érkeztek olyanoktól, akik haldokoltak. 

Volt egy rettenetes eset, ahol rágyújtották egy olyan családra a házat, ahol néhány hete született kisbaba. Mindig egy kis résnyire kinyitották az ablakot, hogy ne fulladjanak meg. 

Mikor megjött a hadsereg hozzájuk mentek először. Korábban a mentőcsapatunk megpróbált segíteni rajtuk, de olyan sok terrorista vette körül a házat, hogy túl nagy volt a túlerő, nem tudtak behatolni. De a katonák kimentették a családot és kórházba vitték őket. Szerencsére jól vannak, a baba is jól van. 

Sajnos nem mindenki menekült meg, nem mindenkinek volt szerencséje. Négy lakosunkat gyilkolták meg. Négy embert elraboltak. Nincs róluk információnk. Remélem életben vannak, és nem kínozzák őket. Nirimől a terroristák elraboltak egy 75 esztendős nagymamát és a felnőtt fiát, valamint egy fiatal párt. 

Vannak olyan kibucok, amelyek sokkal több veszteséget szenvedtek el, mint mi. Mi viszonylag szerencsésen megúsztuk. De sajnos vannak közöttünk olyanok, akiknek nincs hová mennie, mert az otthonukat elpusztították. Ezek a szörnyeteget felgyújtották és kifosztották a házakat. Ha nem jutottak be oda, ahol elbújtak a lakók, akkor szétvertek, amit tudtak, gyújtogattak, loptak, felgyújtották az autókat. Elképesztő gonoszságokat műveltek. 

Két óra körül kaptunk értesítést arról, hogy megérkezett a hadsereg. Nagyon nehéz volt információhoz jutni, mert az ember nem bízhatott senkiben. Figyelmeztettek, hogy vigyázzunk az üzenetekre, mert ezek a szörnyetegek elvették az elraboltak telefonját, és üzengettek róluk. Azt hitted a szeretted üzen, de egy terrorista volt az. A 75 éves nagymamának, akit elraboltak a terroristák, elvették a telefonját és lefotózták a fiát és elküldték a hölgy lányának. 

Elképzelhetetlen ezeknek a szörnyetegeknek a barbarizmusa és kegyetlensége. Ezek nem emberek. Nincs erkölcsük, nincs empátiájuk, nincs bennük emberi érzés. Gyűlölettel vannak tele. Így nevelték őket. Biztos látott olyan videókat, amelyeken mutatják a gázai ovisokat, akik az év végi előadáson felöltöznek izraeli katonáknak meg palesztin harcosoknak, aztán eljátsszák, hogy elrabolják és megölik a katonákat. 

Nincs választásunk. Fel kell vennünk a kesztyűt. Empátiát érzek az ártatlan gázaiak iránt, és többükkel közvetlen kapcsolatban vagyok, és féltem az életüket. 

Emlékszem tavaly decemberben azt mondta, hogy a kibucban az élet 99% mennyország 1% pokol. Ez most a pokol volt... 

Ki sejthette volna, hogy ilyen égető, ilyen veszélyes és szörnyű lesz ez a pokol. Az évek során hozzászoktunk a rakétákhoz. A támadások során sokszor már nem is menekültem el a kibucból. Tudtam, hogyan kezeljem olyankor a helyzetet. Blogoltam a támadások alatt, tanúságot tettem, miként lehet így élni. De ez most teljesen más volt. Meg se fordult bennem, hogy ne meneküljek.

Ha véget érnek a harcok vissza fog térni a kibucba?

Igen-igen, vissza kell térjünk! Vissza kell, mert ha feladjuk az otthonaikat a határ mentén, ha senki nem lakik ott, akkor közelebb tolódik a határ a központhoz.

Ezek a szörnyetegek eljutottak Ofakimig, ami 20 kilométerre van a határtól. 

Vissza kell térnünk, újra fel kell építeni a lerombolt házakat. Erősebbek leszünk, jobban fogunk védekezni. Bízom a kormányunkban és a hadseregünkben, hogy legyőzik az ellenséget, és újra biztonságban leszünk. Nem vagyok hős. Amíg nem számolják fel a fenyegetést, addig nem térek vissza. De bármibe is kerül, ez meg fog történni. 

Gyűjtünk azoknak, akiknek elpusztították az otthonaikat. De vissza fogunk térni, haza fogunk menni, és újjáépítjük, amit leromboltak. 

Nyitókép: Adele Raemer a felszabadító katonákkal. Facebook/Life on the border with Gaza