Lehet gyűlöletből, unalomból, poénból a Tiszára húzni az ikszet – de ami utána jön, azért vállalni kell a felelősséget mindazoknak, akik így tettek

Úgy emlékszem, általános iskolás koromban gyanakvással tekintettem március 15-re, mert az iskolai ünnepek mind hazugságra épültek. Amit a komcsik dicsértek, az jó nem lehetett. A Tanácsköztársaság, április 4-e, a Kádár előtti május elsejei elvonulás, az oroszok november hetedikéje mind-mind gazemberség volt. Az – elsősorban persze otthonról hozott – ellenzéki attitűd miatt az ifjonti lázadás mindent tagadott, amit a hivatalosság dicsért. A fiataloknak ez az első, ősi reakciója, és talán nem is hibáztathatóak ezért. 

Bennem is letisztultak a dolgok. Gimnazistaként már, a nyolcvanas években a legszebb, legizgalmasabb, legidentitásformálóbb napjaimmá váltak a március 15-ei, alternatív felvonulások, amelyek az állami megemlékezéstől függetlenül járták be a várost a Petőfi-szobortól a Kossuth téren, Batthyány-örökmécsesen, Margit hídon, Bem téren át a Batthyány téri Kölcsey-szoborig. Akkor tanultam meg a székely himnuszt, és utáltam meg a rendőröket…

Általában nagyjából három-négyszázan lehettünk, fenyegetve, igazoltatva, ellenséges rendőrsorfalak között, maroknyi, esélytelen fiatalok. De ha úgy vesszük, végül is győztünk, mert most három-négyszázezren vonulhattunk békében, dicsőségben, üldöztetés nélkül. 

A szeretet és összefogás ereje talán nem mindig adja ki az abszolút többséget, de ez lett a legnagyobb egy irányba húzó értékalapú közösség, a magyar történelem főutcája, amelyik a kudarcokból is tud táplálkozni. Akkor Medgyessy (hol van ma már, mire vitte?) és Kovács László („Merjünk kicsik lenni!” mondásán kívül mást nem tett hozzá az ország sorsához) legyőzte Orbánt. Majd még egyszer, 2006-ban, a reggel, délben meg este hazudozó Gyurcsánynak trükkök százaival sikerült. Mire jutottak az akkori győztesek, mit adtak nekünk?

A forradalom évfordulóján hatalmas kormánypárti demonstráció; nem tipikus. Az igazán nagy tüntetéseket az elégedetlen ellenzék szokta felmutatni mindenütt. De mi nem vagyunk tipikus nép, sőt elsősorban nem vagyunk forradalmiak sem. Mindig is szuverenitáspártiak voltunk. A hatalommal úgy alapjában nincs bajunk – a legnagyobb kultusz a királyokat övezi Szent Istvántól Mátyásig –, csak a megszálló, ellenséges kormányzattal. 

A nemzet történetében az egyén élete csak rövid epizód; akkor gimnazistaként, egyetemistaként a tömeg közepén skandáltam, szavaltam, énekeltem – ma már az unokámmal, messze a tömegtől, a Tisza-szobor tövéből figyeltük a távoli kivetítőt. Mennyi szimbólum: a honvesztő Károlyié a gyáván legyilkolt Tisza István szobrának helyére került, majd visszazökkent a történelem kereke, és ismét Tisza István áll az országház északi végénél. És micsoda különbség van Tisza és Tisza között! A jelenlegi miniszterelnök minden idők leghosszabban regnáló magyar kormányfője, de ha összeadjuk Kálmánt és Istvánt, akkor Tisza még egy évvel többet kapott.

A fociban unalmas, ha mindig ugyanaz nyer; de a politika nem játék. Ha a Győr, a Debrecen vagy a Paks végre megelőzné a Fradit, az érdekesebbé tenné a bajnokságot, és veszélybe sem sodorná a honi labdarúgást. De a választásnál a tét sokkal nagyobb, és látva az alternatívákat, ezúttal az ismétlődő siker nem csak strigula a bajnoki címek sorában, hanem a biztonság, a jólét, a szabadság, a tervezhető jövő, a túlélés záloga.

Ezt továbbgondolva elmondhatjuk: a szabadság csak úgy ér valamit – ezt József Attilától tudjuk –, ha rendet szül, nem káoszt. A szabadság nem önmagáért van; eszköz a minőségi, az emberhez és magyarhoz méltó életre. A puszta tagadás a sátán módszere – ezt meg Madáchtól tudjuk –, nem az építi az országot, ha valaki ellen szavazunk, hanem az, ha valamire. 

A forradalmainkat és szabadságharcainkat látszólag elveszítettük. De ahogy Orbán mondta, ma nem a kurucokat és a negyvennyolcasokat leverő Habsburgok ülnek itt ünnepet. Nem az 1944-ben minket megszálló németek vagy az 56-ot leverő szovjetek. Mi sem igazolja mindezt látványosabban, mint hogy a tér nem Ferenc József, hanem Kossuth nevét viseli; nem I. Lipót vagy I. József, hanem Rákóczi szobránál gyűltünk össze.

mert azért mégis csak egy ezeresztendős, jogfolytonos állam a miénk, nem holmi békeszerződésben összetákolt, nagyhatalmi íróasztalon vonalzókkal kiméricskélt, széthulló birodalom romja alól előkerülő szedett-vedett ország.

Aki végigvonult a Margit hídon, látta ezt a tömérdek piros-fehér-zöld lobogót, alant a Dunát, mely múlt, jelen s jövendő, a háttérben a királyok várát Budán, szemben Európa egyik legnagyobb parlamentjét, meghallgatta 203 éves himnuszunkat vagy a 178 éves Nemzeti dalt, kétsége sem lehetett, hogy túl fogunk élni minden bajt, anélkül, hogy megtörnénk. És ezúttal tehetünk azért is, hogy megfogynunk se kelljen, mint korábban annyiszor. 

Amint II. József egy mozdulattal visszavonta milliók életéről rendelkező döntéseit, mi most öt-hat-hétmilliónyi tollvonással rábízhatjuk a sorsunkat az erre legméltóbbra. A politika nem fátum, kivédhetetlen, tőlünk független, a semmiből hirtelen lecsapó valami. Mi dönthetünk róla, hogy béke vagy háború, jólét vagy eladósodás, építkezés vagy rombolás. És nem mondhatjuk utólag, hogy nem ér a nevem (idősebbeknek: káposzta a fejem).

Lehet gyűlöletből, unalomból, poénból, indulatból, tudatlanságból a Tiszára húzni az ikszet. De ami utána jön, azért vállalni kell a felelősséget mindazoknak, akik így tettek. Önmagukkal, a gyerekeikkel, a hazájukkal szemben.

***

(Nyitókép: Ladóczki Balázs / Magyar Nemzet)