Túléli Netanjahu a terrorhullám következményeit?

Írta: Veszprémy László Bernát

Az 1973-as Jom Kippur háborút követően, amikor meglepetésszerűen támadták meg Izraelt arab szomszédjai, s melyben 2812 izraeli katona esett el (azaz kétszer annyi áldozatot szedett, mint egyelőre a mostani háború), nemzeti vizsgálóbizottságot állítottak fel, hogy kivizsgálja az Izraeli Védelmi Erők (IDF) hibáit a háború előestéjén. A bizottság elsősorban két dolgot vizsgált: a háborút megelőző napokra vonatkozó hírszerzési információkat, továbbá az IDF műveleteit az ellenség megfékezésére. A bizottság nem vizsgálta a háború későbbi szakaszait. A jelentés 1974 tavaszán az IDF számos magas rangú tisztjének elbocsátására szólított fel, Golda Meir miniszterelnök végül lemondásra kényszerült.

Mindezt azért érdemes felidézni, mert néhány név és időpont kicserélésével a történet akár ma is zajlódhatna. 

A felmérések szerint az izraeli társadalom jelentős része Benjamin Netanjahut és kormányát tartja felelősnek, és nem csak a baloldalon: a lakosság 86%-a, és a kormánykoalíció támogatóinak 79%-a a kormányt tartja felelősnek. 

Ráadásul a példátlan és tragikus fiaskót nem is lehet a pacifista baloldalra kenni, hiszen Izrael történetének eddigi leginkább jobboldalibb kormánya van hatalmon. 

Az izraeli 12-es csatorna szerint a „konkrét” jelek utalnak arra, hogy a katonai és belbiztonsági vezetőket a támadás napján, hajnalban értesítették: terroristák egy csoportja megpróbál majd beszivárogni a határon, átvenni az irányítást egy vagy két település felett, és emberrablásokat kísérel meg. Állítólag október 7-én, hajnali négykor össze is ült többek között Herci Halevi vezérkari főnök és Ronen Bar, a Sin Bét vezetője, ám arra jutottak, hogy „az ügy várhat reggelig, és nem adtak ki riasztást”. Egyedül annyit tettek, hogy a Sin Bét egy kisebb műveleti csapatot küldött a határvidékre.

A riportot megerősíti, hogy 

Tény továbbá, hogy Izrael biztonságáért felelős vezető tisztségviselők az elmúlt napokban személyesen is vállalták a felelősséget a kudarcért, így Halevi, Bar, és Joav Gallant védelmi miniszter. 

Olyan jelentések is napvilágot láttak, amelyek szerint a Hamász a nyilvánosság szeme láttára készül a támadásra, de Izrael ezeket az előkészületeket ignorálta. Egyiptomi hírszerzési tisztviselők izraeli lapoknak azt mondták, hogy Izrael figyelmen kívül hagyta az ismételt figyelmeztetéseket, miszerint a gázai terrorcsoport „valami nagyot” tervez. Izraeli tisztviselők ezt tagadták.

A miniszterelnök mantrája, hogy irodáját a támadás kezdete után valamivel értesítették először az egészről. Az elégedetlenség jobboldalon is nagy. David Ha’ivri nemzeti-vallásos izraeli publicista önkritikus sorai így írják le a jobboldali tábor dühét: „Akik az ország legmagasabb pozícióit töltik be, még mindig nem hajlandók bocsánatot kérni. Utólag már csak ez is leleplezi, hogy nem érdemeltek meg semmilyen tiszteletet és hatalmat és hogy hiba volt megbízni bennük.”

1974-ben Golda Meir egyenes konzekvenciákat vont le az eseményekből. Nagy kérdés, hogy mit fog lépni Netanjahu, aki imázsát – „Mr. Biztonság” – arra építette, hogy amíg ő itt van, addig ilyen nem történhet meg. 

Túlélheti-e „Mr. Biztonság” karrierje a valaha volt legsúlyosabb terrortámadást? A katonai vezetők felelősségét pedzegető híradások vajon Netanjahut segítik, vagy éppen bukásának ágyaznak meg? Hogyan alakul át az izraeli jobboldal önképe és Izrael védelmi koncepciója az események után? Súlyos kérdések ezek, ám a Közel-Kelet kapcsán az elemző nem merészelhet jósolni, ha jót akar magának.

Nyitókép: MTI/EPA/Abir Szultan