Már idén milliónyi orosz fiatal biflázza majd a szovjet „igazságot” térségünkről, sőt – tanulni fog a „fasiszta” pesti srácokról is

Nagy vihart kavart nemrég a hír: átírták az orosz történelemtankönyveket. Nem is akárhogy, a klasszikus szovjet-orosz imperializmus kacsintgat vissza a lapjaikról. A lapokról, amelyeken ismerős, de mégis kellemesen távoli frázisokat olvashatunk a szovjetek felszabadító szerepéről, az ötvenhatos „fasisztákról” és a többi marhaságról,

Mindennek kapcsán – mármint nem annak kapcsán, hogy ez, úgy ahogy van, arcpirító propaganda, vagy hogy meg kell-e rajta lepődni vagy sem, hanem annak kapcsán, hogy mennyire van ennek bármiféle hatása a mai fiatalokra, s éppen ezért érdemes-e tollhegyre tűzni a dolgot, volt egy kisebb vitánk arcátlanul tehetséges ifjú kollégámmal, Kohán Mátyással.

Ő egyébként utóbb éles hangú cikkében ki is fejtette az érveit, miszerint a TikTok-generációnak, amelynek amúgy az inkriminált tankönyvek készültek, tökmindegy az egész, mert a fiatalok mindennapjait nem a tankönyvek, hanem a közösséginek hazudott médiában majomkodó celebek meg a lopott kazah bankkártyával az orosz tiltást megkerülve, okosba’ szerzett Netflix-mámor tölti ki. Magyarán ez, vagy épp az az immár hivatalos orosz tézis, miszerint nem lett volna szabad a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Közép-Európát „elengedni”, nem eredményezi azt, hogy „glédában állnak” majd az új orosz generációk térségünk leigázására, mivel „a trianoni utódállamok dermesztően magyarellenes történelemoktatása sem eredményezett szlovák vagy román agressziót”.

Ezzel rendkívül sok ponton lehetne vitázni, én mégis négy dolgot emelnék ki.

Az egyik, hogy a mindenkori történelemoktatás igenis indoktrinál.

Ami persze lehet mindenféle nyomástól mentes, meg lehet amolyan (poszt)kommer nézetformálós. Édesanyám nyolcvanban – a „reakciós” családi szóhasználat hatására – véletlenül forradalomnak nevezte ’56-ot, mire minden létező jegyéből kettest faragtak a szorgos szocialista munkásöklök. Bárkinél a környezetében, aki karrierre vágyott, azt hiszem, intő jel lehetett példája arra vonatkozólag, mit kellene gondolni dolgokról, és milyen rossz mást gondolni róluk.

A másik, hogy szeretném megköszönni, hogy Kohán úr éppen Zsukov mondását idézte a felszabadításról („Felszabadítottuk őket, és ők ezt nekünk soha nem fogják megbocsátani”). Utóbb kiderült ugyanis, hogy marsallunk szerette a Coca-Colát, de minekutána az elvtársak körében nem vállalhatta fel a tiltott nyugati ital élvezetét, így az amerikaiak, külön neki, víztiszta színű, átlátszó italt állítottak elő, amit immár – vodkázás látszatát keltve – bármikor fogyaszthatott az irodájában is.

A harmadik, az előbbivel összefüggő megjegyzés, hogy a jelenlegi szegényes orosz korfát figyelembe véve is, egyedül idén egymilliónál több orosz fiatal fogja tanulni (újra) a szovjet „igazságot” térségünkről, miszerint az elvtársak csak jószolgálati nagykövetként voltak jelen a hálátlan (és fasiszta) Közép-Európában. S ha a télen Djed Moroz-Télapó a trojkáján meghozza a pravdát (igazságot) a többi lelkes nebulónak az ígért tankönyvekben, akkor ez a szám könnyedén felszökik öt-nyolcmillióra is.

Az, hogy itthon csak olyan szellemi munkásököl-hagyományőrző szellemi héroszok vallják magukénak a fentebb vázolt bornírt ostobaságokat, mint Krausz Tamás, ne tévesszen meg minket; odaát hülyének sem kell lenni ehhez, elég fiatalnak lenni a tér- és időnélküli posztszovjet propagandauralta világban, hogy ez legyen a kiindulási pont.

Nem hasraütés-szerűen beszélek: Olay Ferenc a harmincas években elég jól összegyűjtötte az alsóbbrendű, karikalábú, emberevő magyar-mongolokról és saját népük mindenekfelett álló ősi és civilizált jellegéről szóló román, szerb és csehszlovák történelemtankönyvekben sorjázó, habzó szájú nacionalista uszításokat, amelyek a mai napig visszaköszönnek mindenhol. Az Észak-Erdélybe visszatérő román nacionalista horda még szovjeteket is elborzasztó mészárlásaitól a marosvásárhelyi pogromon és a délvidéki magyarveréseken, a DAC-szurkolók szétverésén és Malina Hedvig példáján át legutóbb a kárpátaljai őslakos magyarság elleni intézkedésekig széles a skálája az erőszaknak, amelynek az egyik társadalmi bázisát mindig a hatalmi politika szolgálatába állított történelemoktatás szolgáltatta. Ehhez képest szelíd és kegyes hazugság a szláv vagy éppen román, állítólagos ősiséghez kapcsolódó legendák nagyra fújása az összes területszerző államban, így bizony az ukránokéban is.

Ennek kapcsán nem olyan régen mi is megnéztük, mi rejlik egy ukrán tankönyvben.

Természetesen az orosz tankönyvekben történt változásokat nehéz lenne másra fogni, mint a háborús helyzetre. A Mátyás által említett, bizonyára létező ruszofil körök most minden bizonnyal azzal mentegetik ’56 hőseinek gyalázását, hogy „háború van”.

Sőt, a két narratíva kísértetiesen hasonló.

Kísértetiesen szovjet.

(Nyitókép: szovjet tank 1956-ban; Lázár Árpád/Kemenes Tamás/Mandiner)