A „Ruszkik, haza!” ma azt jelenti: globalisták, brüsszeliták és antifák, haza!

Az ötvenedik évforduló nem csak a gyurcsányi szemkilövetésről maradt emlékezetes; akkor mutatták be az Andy Vajna producerségével, Goda Krisztina rendezésében készült Szabadság, szerelem című filmet. Első pillanatban talán zavarba ejtő, hogy 56-tal kapcsolatban egy Petőfi-vers gondolatát veszik kölcsön, sokakat talán meg is téveszt, vajon most március 15-éről van-e szó vagy október 23-áról.

Mégis, Petőfi nem anakronizmus itt: amikor este felnézünk az égre, akkor látunk olyan csillagokat, amelyeknek a fénye száz, ezer, egymillió vagy akár több milliárd éve indult el felénk. A csillagok közül sok valószínűleg már nem is létezik.

Tudjuk, mit tett Szent István és Mátyás király; mi történt a márciusi forradalomban és ötvenhatban; hogyan zajlott a tatárjárás és a világháborúk. Előttünk van az egész magyar történelem, mint a csillagos égbolt. És látjuk azokat a párhuzamokat, következményeket, amelyek ezeket az eseményeket és személyeket összefűzik. Egy ünnep nem egyszerűen megidézése régvolt dolgoknak, hanem annak megértése és megerősítése, hogy mit jelent ez a számunkra a jelenben.

Ez nem valami marxi osztályharc és lényegük nem is a forradalom; a hangsúly nem a tized eltörlésén, a közteherviselésen, netán a munkástanácsokon van, hanem azon: „Rabok legyünk vagy szabadok!”, illetve „Ruszkik, haza!”.

A rendszerváltás óta hagyománya van, hogy ünnepeinken nemzeti konszenzus helyett politikai oldalak mentén sorakoznak fel a táborok. Persze, kár azon vitatkozni, mégis kire szavazna Petőfi vagy Pongrátz Gergely (na jó, Pongrátzról azért elég nagy valószínűséggel sejthető), de nem hagyható figyelmen kívül, hogy

Hatnak egymásra, és ha nem értjük meg, mi miről szól, akkor felesleges egy dátumon rugózni. Ezek azonban sosem belpolitikai küzdelmek, hanem függetlenségi harcok. Ma is. Bármennyit is ismételgetik imamalomszerűen, hogy egészségügy, oktatás, áfa stb., a lényeg a szabadság. Ha magunk döntünk a sorsunkról, akkor szabadok vagyunk, ha ránk kényszerítenek az akaratunkkal ellenkező dolgokat (migránsok beengedését, háborúba keveredést, agyament eszméket), akkor nem.

Nem véletlen, hogy a Békemenet is elsősorban nemzetközi dimenziójú: a legelső Orbán Viktor kormányának megvédésére indult, felmutatni az elsöprő támogatást a nemzetközi gáncsoskodások ellenében.

Az elnevezés is különösen beszédes. Hiszen nálunk tulajdonképpen 1956. október 23-án is egy békemenet indult a Műegyetemtől a Bem szoborig és a Parlamentig. 1848. március 15-én is szavalatokkal és tizenkét ponttal győzték meg a csatlakozókat és hizlalták a tömeget hatalmas, egyakaratú békemenetté. És mind a kétszer az ellenérdekeltek, a pillanatnyi elnyomók változtatták vérfürdővé a támadhatatlan követelésekért indult felvonulásokat. Mi soha nem bántottunk másokat, nagyon egyszerűen csak azt kértük, hagyjanak minket békén, hadd élhessünk úgy, amiképpen szeretnénk, s erről csak mi magunk dönthessünk.

A jelenlegi ellenzék (amelyhez fekete öves exkomcsik és magyarellenes hajdani SZDSZ-esek, valódi orosz csicskák leszármazottai és valódi személyi kultuszok kiszolgálóinak gyerekei, elv- és üzlettársai tartoznak) a keresztény-nemzeti-konzervatív jobboldalt oroszbérencezi le, amiért nem akar részt venni egy olyan háborúban, amit a magyar kisebbségét elnyomó szláv rokonaival vív a nagy keleti medve. Nekünk aztán igazán kedves a „Ruszkik, haza!” rigmusa, és már akkor szívünkben hordtuk, amikor a mai nagy ukránbarátok még a KISZ-ben építették a karriert, netán a Központi Bizottságból hazatérő nagypapa rózsadombi házában öltöztették a babájukat vagy tologatták a matchboxot.

A mi ifjúságunk egy szovjetek megszállta országban telt, az őket kiszolgáló bunkó bolsevikok alatt. Csakhogy bennünk nem bizonyos népek elleni örök gyűlölet él, hanem az aktuális elnyomókkal szembeni utálat.

Az ellenzék gyengeségét és fantáziatlanságát mutatja, hogy igazi innovációra alkalmatlanok: csak másolnak, követnek. A 2002-es vereségből megszülető és hosszú építkezéssel győzelemre vivő polgári körök mintájára Tisza szigeteket alapítottak.

A vezetőik sem önálló, szuverén személyiségek, hanem válaszok a meglévő vezetőre; a legújabb kihívó nem csak a miniszterelnök karton mását cipeli magával, hanem politikai indulásának szimbolikus helyszínére is megfájdult a foga. Ahelyett, hogy maga teremtene hagyományt, azokon a lépcsőkön szeretett volna beszédet mondani, ahonnan 1989. június 16-án Orbán Viktor politikai karrierje elindult.

Már-már betegesen, önmagukat legfőbb ellenfelükhöz képest határozzák meg.

Amiképpen nem vagyunk oroszbérencek, éppen úgy Orbán talpnyalói sem. Ők azok, akiknek a kormányfő az origójuk, körülöttük forog minden gondolatuk. Orbán nélkül elfogynak az érveik, azért nem versenyképesek, mert mindig futnak valami után. Mondanivalójuk csak a tagadás, amire nem lehet építeni. Diabolizálják, azt képzelik, ha őt kivonnák az egyenletből, összeomlana a konzervatív tábor. Kétségkívül megrendülne, de

A nemzeti ünnepeink arról szólnak, hogy az idő kirostálja azokat, akik nem a magyar oldalon állnak. Győzhettek bár Haynau pribékjei vagy a szovjet tankok, áldó imádságainkba az aradiakat, a pesti srácokat foglaljuk, az ő történetük a miénk. Az, hogy megmaradhattunk magyarnak, az ő érdemük, látszólagos vereségük ellenére is. Szabadságharcaink végeredményben a krisztusi feltámadást idézik, ahogyan Pilinszky írta:

***

(Nyitókép: FORTEPAN / Nagy Gyula)