Már nyolcvan év körül vannak azok, akik gyerekként átélték 1956-ot. Hogyan vészelték át a forradalmat, mire emlékeznek, és miként hatott ez későbbi életükre? Egy budai és egy miskolci asszony idézi fel emlékeit.
Horváth Csenge és Varró Laura írása a Mandiner-hetilapban
„Tízéves voltam 1956. október 23-án” – kezdi visszaemlékezéseit Laborfalusi Gabriella. Az ebédlőasztalánál ülve meséli el a hatvankilenc évvel ezelőtt történteket. A házban gyenge fények világítják meg a régi festményeket, amelyek szintén átélték a múlt század szörnyűségeit. „Édesanyámmal aznap zongorakottáért mentünk be a városba, és már visszafelé haladtunk, amikor a 2-es villamos helyett egy nagyon nagy tömeggel találkoztunk. A villamos sehol nem volt, a tömeg pedig egészen a Petőfi-szoborig hömpölygött. Gyalog kellett elmennünk a Gresham-palota előtti buszmegállóhoz, de még onnan is mentek az emberek, ezért átgyalogoltunk a hídon, és végül a Vérmezőn át értünk haza.”
A Budán felnövő Gabriellának ez az első emléke a forradalomról. Amikor hazaértek Böszörményi úti lakásukba, látták, hogy az oroszok a szomszédos Kis-Sváb-hegyről lőnek a Vár és a város felé. „Gyerekkorunkban soha nem mehettünk fel a Kis-Sváb-hegy tetejéig, mert katonai terület volt. Ahogyan onnan lőttek, a látvány meg a hanghatás is félelmet keltett. A felnőttek igyekezték nem fokozni a feszültséget és nem elmélyíteni a félelmet, de láttuk rajtuk az idegességet.”
Amikor a harcok felerősödtek, Gabriella és családja a társasház többi lakójával lemenekült a pincébe. Ott töltöttek egy hetet. „Levittük a legvastagabb plédeket, és ott aludtunk, a felnőttek pedig sámlin, kisszéken gubbasztottak – emlékezik. – Nyomasztó volt, mert csupán egy szál gyenge villanykörte világított az U alakú pincefolyosón, ahonnan a fa- és széntartó rekeszek nyíltak. A félhomály miatt én sose mertem egyedül lemenni a pincébe. Lent mindenki magának meggyújtotta a gyertyát. Az, hogy mindenki suttogva beszélt, azt sugallta nekünk, hogy nem csak a gyerekeknek félelmetes, ami történik. Volt egy kis rádiónk, ahonnan Beethoven 9. szimfóniája szólt, utána pedig hirtelen jött a bejelentés, hogy »Figyelem, figyelem, kijárási tilalom!«. Igazán kitört a forradalom.”
Amíg a pincében tartózkodtak, Gabriella édesanyja tanult a gyerekekkel, hogy ha vissza kell menni az iskolába, ne legyen nagy lemaradásuk. A gyerekek – kevésbé értve a helyzet komolyságát – élvezték, hogy nem kell az iskolapadban ülni, helyette kártyázhatnak és vérre menő Capitaly-játszmákat vívhatnak a pincében. „Csak később mélyedtek el ezek a történések. Arra különösen emlékszem, amikor a házmester lejött, és szólt a szüleinknek, hogy menjenek föl, mert a légnyomás kivitte az összes ablakunkat, a csipkefüggöny kint lobog az utcán.”
A harcok enyhülésével a szomszédban lakó három fiúval és az édesapjukkal együtt bementek a városba – meséli Gabriella, szeretettel visszagondolva a fiúkra, akikkel együtt töltötte gyermekkorát. „Jóska bácsi, a fiúk apukája azt mondta, hogy »gyerekek, sorakozó, nézzük meg, mi történt!«. Megrendítő volt, mert bárhova néztünk, holttestek, kilőtt ablakok, lakásból kiesett fél zongora – csata utáni állapotok uralkodtak. Borzalmas volt. A holttestek hófehér klórmésszel voltak leöntve. Egyiknek a rohamsisakja félrecsúszott a fejéről, és az agya kifolyt. Szörnyű volt, csodálom, hogy nem lettem rosszul. Azóta sem szeretem a klórszagot.” Úgy tudja Gabriella, hogy egy tankból kilőtt orosz katona volt a halott. „A magyarok szívvel-lélekkel, egy szál gépfegyverrel, majdnem védtelenül, de lelkesen harcoltak.”
A Krisztina körút a közeli gépfegyverek ropogásától visszhangzott. „Akkor igazából féltünk. Nemcsak a szülők komor tekintete és hangulata miatt aggódtunk, mint addig, hanem tényleg a bőrünket mentettük. Nekünk, gyerekeknek is
megremegett a szívünk, hogy nehogy belekeveredjünk a sűrűjébe.
Ez volt az igazi, közvetlen félelem. A várost járva csupán az iszonyat volt, a borzasztó látvány, ami »csak« megrendítő volt.”
Hazafelé még nagyobb óvatossággal kellett haladniuk, hiszen tudták, hogy a lövések bármelyik pillanatban újra felhangozhatnak. „A Nagyenyed utcán
a fal mellett lapulva siettünk haza, mert egyre erősebben hallottuk a gépfegyvereket
a Maros utca felől. Azt tudtuk, hogy a Maros utca is gócpont volt, mert ott működött az ÁVH egyik központja és börtöne. Az egyik házból hirtelen kilépett a házmester, mert meghallotta, hogy az utcán dübörög le egy tank. Gyorsan berántott minket az épületbe, nehogy véletlenül lelőjenek, mert szokásuk volt, ha mozgó embert láttak, már lőttek is. Jóska bácsi mondta nekünk, hogy ez a háború eleje, nem békebeli városkép, hanem ez a történelem.”
November 4-én hajnalban hangos dübörgés közepette bevonultak az oroszok. A következő hetekben Gabriella hamar megtanulta, hogy 1956. október 23-át csak ellenforradalomnak lehet nevezni, bemocskolva minden hős emlékét, aki életét adta az országért. „Az iskolában csak április 4-éről és november 7-éről lehetett ujjongani, 1956 pedig gyalázatos ellenforradalomnak számított.”
Bár gyermekfejjel kevésbé fogta fel a történtek súlyát, ez az időszak mélyen belevésődött az emlékeibe. Gabriella szerint a mai gyerekek nem tudják elképzelni mindazt, amit ők 1956-ban átéltek. „Hála Istennek, ma a gyerekek egy békés időszakban nőnek föl. Nem kell félni a fekete autótól, amely ha megállt a ház előtt, azt jelentette, hogy valakit elvisz az ÁVH. A mai gyerekeknek minden történés filmszerű, és bizonyos mértékig maga a történelem egy mese.”
Nemcsak Budapesten voltak összecsapások, vidéken is drámai napokat éltek át az emberek.
„Tizenöt éves elsős gimnazista voltam, bejárós Csobádról” – kezd bele történetébe a miskolci Mádainé Dudás Ilona nyugdíjazott történelemtanár. A ma Zrínyi Ilona Gimnázium nevet viselő miskolci középiskola tanulója volt. A Budapesten kitörő forradalomról a Szabad Európa Rádió is tudósított. „Azt hallgatta apám is, másnap reggel nem is akart iskolába engedni – emlékezik Ilona. – Nem mondták el nekem, hogy mi van, gyerek voltam még. Csak onnan tudtam, hogy kihallgattam őket. De végül elmehettem.”
Az október 24-ei tanítási nap úgy kezdődött, mint a többi, a második órától azonban minden megváltozott. Matematikaóra helyett az igazgató bejelentése hangzott el, miszerint nem hagyhatják el az iskolát. A diákok megijedtek. „Néhányan még sírtunk is.”
„A Szinva partján, amerre a termünk ablaka nézett, a Lenin Kohászati Művek nappali műszakja vonult végig – ez talán tízezer embert jelentett –, a munkások a MÁV területi igazgatósága előtt találkoztak az egyetemistákkal” – meséli Ilona. Délután a bejárósokat elengedték, hogy haza tudjanak utazni. Ilona és egy barátnője inkább a tüntetőkhöz csatlakoztak.
A tömeg egy emberként skandálta a Nemzeti dal „rabok tovább nem leszünk” sorát.
„Felemelő volt” – emlékszik vissza. A Petőfi térre már nem ment tovább a tömeggel, hanem a vonatjához sietett, mert az volt egyetlen, amely aznap délután hazavihette őt Csobádra.
A Tiszai pályaudvarnál belefutottak a vasutasgyűlésbe. A tüntetők épp akkor verték le a pályaudvar tetejéről a vörös csillagot. Minden irányból kiáltások, zaj, csörömpölés hallatszott. „Az a csillag üvegből volt, a szilánkok hullottak mindenfelé.” Az élmény mély nyomot hagyott. „Otthon még
egy verset is írtam a csillaghullásról és arról, hogy éljen a forradalom
– idézi fel mosolyogva –, de már nincs meg, anyám egyből a kályhába dobta.”
Legközelebb csak november közepén mehettek újra iskolába. Később tudták csak meg, hogy október 25–26-án lövöldözés is volt Miskolcon. „Nem volt szabad beszélni róla.”
Később több borsodi forradalmár a megtorlás áldozata lett, tizenhét embert ítéltek halálra. „Akkor már Miskolcon laktam, egy lánykollégiumban. Egy nap bejöttek a szobába, és megkérdezték, hogy akar-e valaki megnézni egy kivégzést – említi Ilona. – Két szobatársam jelentkezett.” Emléke szerint az egyik fiút azonosították, és nyilvánosan felakasztották. Nem értette, hogy miért nézne meg ilyet bárki is, pláne önként, de szobatársak kíváncsiak voltak. Döntésüket azonban hamar megbánták. „A lányok amint visszaértek a szobába, rosszul lettek és hánytak.” Épp csak tizennyolc évesek voltak mindketten.
Az akasztás története még évtizedekkel később is élénken foglalkoztatta Ilonát. Utánanézett, de nem talált nyomot kivégzett gimnazistáról. „Pedig biztosan emlékszem, hogy így volt.” Annyi biztos, hogy hajtottak végre halálos ítéletet Miskolcon: Bartha Béla harmincéves lakatost június 25-én végeztek ki. És biztosan igaz Ilona emléke, hogy valakik megszólították a kollégista lányokat, hogy nézzenek meg egy kivégzést. „Sosem felejtem el” – mondja elkomorodó hangon. „Tanárként elmondtam mindig a diákjaimnak is, amikor odaértünk az anyagban, hogy sosem fogom elfelejteni, ami történt. Sosem fogom elfelejteni 1956-ot.”
Nyitókép: Ficsor Márton
A forradalomról mindenkinek eszébe jut a kétszázezres emigráció, de arról ritkábban beszélünk, hogy a tömeges száműzés és belső emigráció még a hetvenes évek végén is éreztette a hatását. Nizalowski Attila írása.
A „munkás-paraszt kormány” épp oly kegyetlen volt velük, mint a népköztársaság munkásembereivel. Petri Lukács Ádám írása.
Több olyan '56-os hazafi is a színpadról üdvözölte a megemlékezőket, aki aktív résztvevője volt a forradalom és szabadságharc eseményeinek.
A miniszterelnök közölte, a forradalom szelleme nem a harcban, hanem a magyarok önbecsülésében él tovább.
Nem hiszem, hogy haragudnunk kellene Sikorskira. Nagyjából így beszél minden politikus a történelem kezdete óta.
Egy neves kutatóintézet 25 országban végzett felmérést, de egyetlen olyat sem talált, ahol a polgárok többsége lelkesedne a mesterséges intelligenciáért.
Róna Dániel szerint a miniszterelnök beszéde sokkal fókuszáltabb volt.
„Nagyon lesokkolt az a kép, ahogy vonult a hosszú utcán a tömeg” – írta egyikük.
