Egykor homoksivatag, ma olajra épülő, megvalósult meseország, a holnap pedig mit se számít – útirajz Abu-Dzabi és Dubaj különös, formatervezett és áramvonalas világáról, ahol vendégmunkások milliói szolgálják és építik egy kivételezett elit felfoghatatlan jólétét.
Írta: Kohán Mátyás
Hogy hol vannak az orosz turisták, akiket a szankciókkal kiüldöztünk az Európai Unióból? Jelentem, megtaláltam az összeset. Illetve az összeset talán nem, bizonyára jutott belőlük néhány Izraelbe és Törökországba is. De Abu-Dzabi és Dubaj utcáit róva önkéntelenül is arra lettem figyelmes, hogy ebben az arab ajkú országban túlságosan is gyakran hallottam ezt az EU-ból kiszoruló, csattogós-sikamlós nyelvet, amelyet a helyiek hindusztáni koinén átszűrt „angoljával” ellentétben értettem is. Ennyi orosz egy helyen mindenképp súlyos geopolitikai tanulsággal jár, akkor is, ha ott most az occupation épp no, just visiting.
A tanulság: mi, a fényességes, fejlett Nyugat, megkerülhetők vagyunk – ráadásul nemcsak a történelem porlepte hátsó udvarain, hanem egészen kellemes helyeken keresztül is.
Ha az ember az Egyesült Arab Emírségekben jár, az első benyomása nem az, hogy kizuhant a nyugati világból. Épp ellenkezőleg: már a reptéren megcsapja az Amerika-fíling. Égő narancssárga oldaljelzőkkel – az autóknál ez az amerikai kivitel biztos ismertetőjegye – cirkálnak szoros egymásutánban a nagy dögök, az Amerikára méretezett áljapán szedánok, pár izomautó és persze végeláthatatlan mennyiségű, a lapos ország tükörsima útjain abszolút indokolatlan terepjáró, a lehető legeslegnagyobb. Olcsó a benzin, kit érdekel?
Emellett a sötétben nem is látszanak az ortopéd délkelet-ázsiai kényszermobilitási eszközök, a krepp-papírnál kicsivel erősebb kasztnival szerelt kis japán egyterűek vagy a kisember szedánjai, a kisautók, melyekre tervezőik esetlen módon puttonyt biggyesztettek. Onnan tudjuk, hogy Magyarország fejlett ország, hogy nálunk ilyenek már nincsenek, béke a Swift szedán, Albea és Thalia poraira – ott még van ilyen rémség, ráadásul Yarisból.
Soksávos autópálya városon belül, lapos, hosszan elterülő külvárosi pit stopok az összes amerikai gyorsétteremlánccal, a nálunk ismertektől a Wendy’sen át a Carl’s Jr.-ig.
s az 1990-es évek békebeli Denverének decens, emberléptékű magasházai között csak egy zölden kivilágított kis mecset emlékeztet arra, hogy ez itt azért nem Colorado. Már. Vagy még.
Az amerikás díszletek a beltérben folytatódnak: a szállodában a késő tavaszias időben a vendég fejére klímázzák a 22 fokot, a termosztát csak légkondit és szellőztetést ismer, fűtést nem; az élelmiszer pedig valószerűtlenül szép és olcsó, bár ez itt nem a génmódosított kamukajának köszönhető, hanem annak, hogy mindenen ársapka van, leküzdendő az ő megmosolyogtató kis 6,77 százalékos rekordinflációjukat.
– talán inkább Arab Disneyland, egy igencsak egyedi, a világnak kizárólag e táján honos államberendezkedés legméretesebb példája.
Az Egyesült Királysággal 1971-ben mondta fel védelmi és tűzszüneti szerződéseit a Perzsa-öblöt a Hormuzi-szoros felé lezáró hét sejkség, Abu-Dzabi, Dubaj, Sardzsa, Adzsmán, Umm el-Kajvajn, Rász el-Haima és Fudzsejra. Őket terelte egy államba Abu-Dzabi sejkje, Zájed bin Szultán Ál Nahján. Az alapító atyaként ünnepelt, 2004-ben elhunyt Zájed sejk személyi kultuszát fényjáték dicséri a Corniche strand elején, s róla nevezték el az ország legnagyobb, a világ nyolcadik legnagyobb mecsetét, és egyet az ország három állami egyeteme közül, az ő könyve díszeleg minden szuvenírbolt kirakatában, képmása pedig az Abu-Dzabi Nemzeti Olajvállalat, az ADNOC felhőkarcolóján.
– és mind e körül nem nagyon van ország. Kiadta tehát a parancsot az olajpénzből fenntartott állami cégeknél: bőkezűen segélyezzék az emirátusok állampolgárait, mint afféle El-Marszit Hevesen, köréjük pedig épüljön egy kis Amerika, csillogó (bár funkciótlan) felhőkarcolókban tobzódjon bevásárlóközpont és hotel, legyen sok vidámpark, egyetem, metró, mecset – és vigye mindezt a hátán megannyi állampolgársághoz soha nem jutó vendégmunkás Közép- és Dél-Ázsiából, Fekete-Afrikából.
Ők,
pakisztániak, szomálik, malajáli indiaiak, nigériaiak soha nem jutnak a közelébe sem az állampolgárok tobzódó jólétének, de az otthoni nyomor helyett élhetik a magyar középosztály életszínvonalát: nagyjából a magyarországi bruttó átlagbérre van esélyük, de jövedelemadó nélkül, 5 százalékos áfa, ársapkás, olcsó élelmiszer, 290 forintos benzin mellett, úgy, hogy egy nyolcéves Toyota Camry ára alig haladja meg a hárommillió forintnyi összeget – itthon ez majd hatmilliós tétel. Persze a vízumfeltételek szigorúak, a munkaadó élet és halál ura, ingatlant bevándorló gyakorlatilag nem vehet, s aki munka nélkül marad, a vízum lejártakor csomagolhat is. Az emírségekben nincs hajléktalan – mert a munkanélkülieket rég visszarúgták Pakisztánba, páros lábbal, hidegvérrel. De ez így is óriási esély otthon kínlódó dél-ázsiai, afrikai családok millióinak, ha tetszik, szociális program. Nem rosszabb ott vendégmunkásnak lenni, mint Amerikában latinónak vagy belvárosi feketének.
Sőt, a muszlim országból származóknak még integrálódniuk sem kell igazán: bár az emírségek nem a vaskalapos Szaúd-Arábia, azért muszlim ország, s aki otthon „Good morning, sir!”-rel köszönt egy házaspárt, annak ezen ott sem kell változtatnia. Mégsem tragédia az emírségekben nőnek lenni: fejkendőn, jogosítványon vagy munkavállaláson nem rugóznak,
sőt a buszon, metrókon külön ladies only szekció védi az erőszaktól a hölgyeket. A busz első fele a férfiaknak tabu, a hölgyek viszont, ha akarnak, hátra is ülhetnek. Ennél csak rokkantnak jobb az emírségekben lenni: a bármilyen fogyatékkal élőket (vagy ahogy kötelezően hivatkoznak rájuk, „az eltökéltség embereit”) az állam nagy becsben tartja, s ezer módon segíti.
Egy kilencmilliós diaszpóra elég nagy ahhoz, hogy minden bevándorlócsoportnak létrejöjjenek benne az otthonosságot nyújtó kis hazái.
Sosem felejtem el a Manszáf Baládit, a háromasztalos kis jordán éttermet egy magasház homokos aljában, ahová turista annyira nem jár, hogy angol étlap nincs is – egyedülálló módon a szigorúan kétnyelvű országban, ahol inkább arabul szokás nem tudni. Összesen hétezer forintért sürgött-forgott kettőnk körül a pincér-tulajdonos, hozta kéretlenül is a jordán kávét, a szőlőlevélbe göngyölt kardamomos rizst, a savanyított zöldségeket, és Jordánia két csodálatos nemzeti ételéből, a manszáfból és a maklubából akkora adagot, hogy kis híján sok volt másnapra is.
S akkor még nem is beszéltem a Quattróról, a zseniális kis kifőzdéről, melynek olasz neve a latin mellett grúz ábécével volt kiírva, de voltaképpen kétféle ételt árult: saurmát rizzsel vagy különféle kenyerekben meg csirkeburgereket, melyeket névvel-képpel-recepttel együtt egyenest a KFC étlapjáról lopott az Isten tudja honnan származó tulaj. Vagy említhetném az afgán fűszerárust Deirában, Dubaj óvárosában, akivel oly jóízűt lehetett alkudni saurmafűszerre, sáfrányra és rózsateára.
Fontos persze elmenni a klasszikus programokra: dűnéken ugrálni terepjáróval, háromperces kört róni teveháton, báránykebabot hummuszba mártogatva nézni a nyilvánvalóan kamu néptáncbemutatót. Már csak azért is fontos, mert itt találkozhat az ember egyedül más európaiakkal, például egy hadosztálynyi jászvásári csángómagyar pappal. De az emírségek esszenciája az ottani valóság, az a tömérdek szívélyes, baráti, szépséges kis haza, amit az ország majd egészét kitevő diaszpóra teremtett magának. Minden más szemfényvesztés, pláne a városok Kardashianjében, Dubajban –
bevásárlóközpont külön navigációs alkalmazással, a hoteleknek se szeri, se száma, a világ leggyorsabb hullámvasútja, legmagasabb felhőkarcolója, egyetlen pálma alakú mesterséges szigetcsoportja, melynek megtekintésére külön furcsa alakú felhőkarcoló-hotelek épültek, azok megtekintésére pedig egysínű vasút.
Ezt mind látni kell – ahogy Robert C. Castel maximájának számtalan bizonyítását is, mely szerint az arabok egyenként nagyon intelligensek, csak működőképes rendszerré nem tudnak összeállni. A hatalmas jólét ellenére balkáni a szervezés: a bő hárommilliós Dubajt összesen két brutálisan túlterhelt metró- és egy villamosvonal szolgálja ki, ráadásul mind egy vonalban, s a nagyvárosok tömegközlekedési kártyáit kiadó automaták zöménél csak készpénzzel lehet fizetni, az online bankkártyás fizetés pedig bevallottan negyvennyolc órás késéssel működik.
A tömegközlekedés akkor jár, amikor kedve tartja, részben azért, mert a buszsofőrnek nem jelent problémát
és a megfelelő időpontban levezényelni egy imát Mekka felé. Abu-Dzabi buszain – köztük a reptérin is – tilos állni, annyian szállhatnak fel, ahány ülőhely van, így az emberrel megesik, hogy két órán át csak mennek el mellette a buszok egy autópálya széli átszállóhelyen, s a kellő pufferrel megtervezett repülőtéri kiutazást egy pánikreakcióként hívott Uber-kocsi menti meg.
Igen, Uber, nem taxi, mert a taxi – a város nagy utcáin kívül, ahol percenként öt megy el utasra várva – foglya az emírségek digitális fekete lyukának: a helyi IT-piac védelmében tilos a PayPal, a videóhívás, az alkalmazásba integrált Google vagy Apple Pay. Helyette vannak használhatatlan, rémes helyi appok fizetésre, hívásra, taxizásra, utazástervezésre, természetesen csak helyi bankkártyával, helyi telefonnal – a bank és a telekom cég is a sejkeké, s amíg a használható nyugati konkurencia tiltva van, bolond lenne bárki is javítani az alkalmazásokon.
De az emírségek sava-borsa, Abu-Dzabi végtelenül szerethető, boldog és hangulatos voltának forrása a vendégmunkások és a helyiek közös kis Disneylandje – amerikai díszletek között, de a Közel-Kelet, Dél-Ázsia és Afrika tartalmával ételben, italban, szépben, kultúrában. Itt is kiderül, milyen szegény az, aki csak a Nyugatot ismeri – egyszersmind milyen bolond az, aki a világ minden más részéről leválasztaná. Tessék utazni, tapasztalni, megismerni, be- és felfogni az Európán kívüli világot, benne a szépséges emírségeket. Mert ha blokkosodunk, majd ezt sem lehet talán.
Nyitókép: Homokkal befújt sivatagi út a háttérben Dubaj felhőkarcolóival
Fotó: Shutterstock
A Recirquel letarolta Skóciát: a világ legnagyobb előadó-művészeti fesztiváljának szenzációja a magyar újcirkusztársulat Ima című produkciója volt. Az előadás zeneszerzőjével beszélgettünk.
A huszonhét tagállamból álló közösség harminc fölöttivé bővítése ma még elsősorban bombasztikus, kevéssé reális javaslat.
Az igen erős hangvételű, kormánykritikus film elkészítését az AVF-Szlovák Audiovizuális Alap támogatta.
Mivel a lakhatásuk költsége napi 8 millió fontra emelkedett, ez a leggazdaságosabb forma.
Különc civilizációkutató, a Z generáció mentális állapota és mesterséges intelligencia – szeptember 21–22-én kilencedszerre rendezik meg a Brain Bar jövőfesztivált. Az alapítóval, Böszörményi Nagy Gergellyel beszélgettünk.
Az evangéliumot millióknak hirdető prédikátorral az V. Budapesti Demográfiai Csúcsot követően személyes megtéréséről, az egyház küldetéséről és Magyarország politikai súlyáról beszélgettünk.
Kövesse a Facebookon!
