„Az élet ma számomra értékes ajándék” – egy ukrán-magyar háborús önkéntes története

Boris Kálnoky írása

„Már alig tudok aludni. Állandóan rémálmaim vannak” – mondja Géza. (A nevet a szerkesztőség megváltoztatta.)  2022 március elején önkéntesként jelentkezett a háborúba. „Az élet számomra már úgysem számított.”  Beregszász egy kávéházában meséli, hogy történt. „A házasságom, családom romokban hevert. Anyám meghalt covidban. Ez adta meg a kegyelemdöfést.”

Németországba vagy valahogyan nyugatra akart menni, dolgozni. De semmi sem akart sikerülni. Azután jött az orosz betörés. „Akkor azt gondoltam, minden mindegy, hát akkor harcolok. Legalább védem a hazámat.”

Magyarul beszél, de ukránul jobban tud. Az itteni magyarok magyarnak tartják, de ő maga ukránnak vallja magát, aki magyarok között nőtt fel. Arca sovány, fáradt, lassan beszél, keresi a szavakat, emlékeiben keresgél. Néhány nap itthoni szabadság. De éjszaka nem tud elaludni. „Ha becsukom a szemem, mindig rakétabecsapódásokat látok.” Néhány nap múlva újra szolgálatra kell jelentkeznie.

A háború már a front előtt kezdődött

Amikor egy évvel ezelőtt önkéntesként jelentkezett, a javorivi nagy katonai bázisra vitték, Lembergtől nyugatra, a lengyel határ közelében. Ott gyűjtötték össze az újoncokat és ott eskették fel Gézát.

2022. március 13-át soha nem fogja elfelejteni. Vasárnap volt. „Mindnyájan felsorakoztunk szemlére – mondja. Százak. Akkor hirtelen rakéták csapódtak be. Telitalálat. Hatvanan meghaltak közülünk. Százhuszan megsebesültek.”

Az első becsapódások után a túlélők rohanva kerestek menedéket a bunkerekben, „de azok le voltak lakatolva.” Amikor aztán sikerült bejutniuk, „nem jutott mindenkinek hely.” Egy rakéta eltalálta azt a bunkert, amelyben ő talált helyet. Másik három a közelben csapódott be. „A légnyomás földhöz vágott” – meséli. Amikor magához tért, külső sérülései nem voltak, de fájt a háta. „Azóta is fáj, a mai napig, és valami történt a lábammal” – mondja.

Így kezdődött számára a háború, még az első gyakorló lövés előtt. Az orosz propaganda azt terjesztette akkoriban, hogy „százhatvan külföldi zsoldos” halt meg.

Rémálmok Donbassból

Zhytomyrban Géza háromhetes kiképzést kapott. „Megtanultunk egy kicsit lőni a Kalasnyikovval, kézigránátot dobni, lyukakat ásni” – meséli. És megtanulták a páncéltörő Javelin-rakéták kezelését.

De erre nem volt szüksége, mert egy tüzéregységhez osztották be. „Egy tarack, egy öreg harckocsi, harminc, negyven ember – így harcolunk azóta.”

Donbassba küldték. Telefonján képeket mutat a saját maga ásta kis bunkerről, amelyben hosszú hónapokat töltött a Lyman környéki fronton, Donyeck megye északi részén.  „Ők ránk lőnek, mi meg rájuk” – foglalja össze hétköznapjait. „A harmadik védvonal része vagyunk, a fronttól néhány kilométerre.”

„Néha három hétig se mosakodtunk – mindig ébernek kell lenned, az ellenség bármikor lőhet, vagy felderítő járőrök bukkanhatnak fel.” Egy fényképen a bunker melletti friss becsapódás látható. Ettől vannak rémálmai. Az ágyúval ugyan lehet lőni, de közben vissza is lőnek. Magáról nem akar képet adni, nem is engedi, hogy lefényképezzük, még hátulról sem. Háborús időkben inkább ismeretlen marad az ember.

Magyarként bizalmatlanul méregetik

Az oroszokra, a másik oldalon lévő katonákra nem haragszik. „Parancsnak kell engedelmeskedniük” – mondja. De nem is érez velük együtt. „Ha elkezdesz együttérezni velük, nem tudsz többé harcolni. Ha nem ölöm meg őket, ők ölnek meg engem.”

Egy másik fényképen három tüzérségi gránát látható a földön egy szétlőtt orosz tarack mellett. „Néha elküldtek bennünket gránátokat összeszedni – mondja. Harc közben – mialatt mi lőszert gyűjtöttünk, tovább folytatódott mellettünk a tűzpárbaj. De inkább a mi embereink lőttek.”

Bár önként jelentkezett, bajtársai az egységben kissé bizalmatlanul méregették. Mert beregszászi. „Mit csinálsz te itt, hisz magyar vagy” – kérdezték. „Az ukránok számára minden magyar Ukrajna ellensége” – mondja. “Ez az ukrán média miatt van, nagyon negatívan tudósítanak Magyarországról és a magyar kisebbségről. Gyakran szítják a gyanút, hogy a magyarok szeparatisták.”

„Értelmetlen az életem”

Ahogy a kezdetekre gondol, amikor önként jelentkezett, megállapítja, hogy megváltoztatta a háború. „Annak idején értelmetlennek tűnt az életem. Ma értékes ajándék. Megváltoztatja a perspektívát, ha minden egyes nap meghalhatsz.”

 A családot, még ha szétesett is, ma jobban tudja értékelni. Volt felesége nem áll vele szóba, a gyerekekkel csak telefonon beszél. „Azt hiszem, büszkék rám.” – mondja. Ez amiatt is van így szerinte, “mert Ukrajna minden szinten megpróbálja katonáit hősként ünnepelni”. A lakosság körében van hatása. 

Ő maga is büszke magára. De „tulajdonképpen megtettem a magamét. Inkább nem akarok visszakerülni a frontra, ha lehetséges”. Hónapok óta próbál mentesítést kapni a frontszolgálat alól hátfájására és béna lábára hivatkozva.

Mégis visszamegy: „A szabadságom még két napig tart.”

A temetőben friss katonasírok

Beregszászban, ahonnan származik, és ahol mindezt elmeséli, a köztemetőben kilencvennégy fakereszt sorakozik, a második világháborúban elesettek emlékére. Hat újabb síron ukrán zászló lobog. Itt fekszenek a mostani háborúban elesettek. Ez ideig. Néhányan azért nincsenek itt eltemetve, mert eltűntként tartják őket nyilván.

Nyitókép: Beregszászi katonatemető
Forrás: Gyurkovits Tamás