Republikánus reményhős – kicsoda Ron DeSantis?

Emlékeznek még a régi Floridára? Ez volt a csatatérállamok csatatérállama – a legnagyobb és legjelentősebb azon államok közül, amelyekről nem lehet minden elnökválasztás előtt nagy biztonsággal tudni, hogy a republikánusok vagy a demokraták húzzák-e be.

2000-ben az akkor

ugyanis 48,847-48,838 arányban, szó szerint hajszállal nyert a republikánus jelölt.

És bár ekkora versenyre nem került sor még egyszer, az eredmények ezt követően is szorosak voltak: 2004-ben 52-47 arányban győzött Floridában Bush, 2008-ban 50,9-48,1-re, 2012-ben 50-49-re Barack Obama, 2016-ban 49-47,8-ra, 2020-ban 51,2-47,9-re Donald Trump.

Florida csatatér jellege abból adódik, hogy valóságos mindent bele-koktél az amerikai államok politikailag releváns jellemzőiből: gazdag és tengerparti (ez a demokratáknak kedvez), a polgárháborúban a Konföderáció része volt (ez a republikánusoknak), teli van milliós metropoliszokkal (amelyek jellemzően demokraták), de ezt sok kisváros, végeláthatatlan külvárosok és vidéki területek ellensúlyozzák (amelyek jellemzően republikánusok), és magas a spanyol ajkúak aránya (ami a demokratáknak jó), viszont közülük sok a kubai (akik a legelkötelezettebb kommunizmus-ellenes republikánusok). Ez az egyveleg garantálja, hogy pusztán a politikai földrajz vagy a politikai szociológia alapján

Nos, ezt az évtizedes politikai tudást húzta keresztbe Ron DeSantis kedden, amikor 59,4-40 arányban laposra verte Florida kormányzóválasztásán demokrata ellenfelét, Charlie Cristet, öt megyén kívül mindenhol tarolva – köztük Florida legnagyobb, legvárosiasabb, örök időktől fogva demokrata megyéjében, Miami-Dade megyében. Ehhez fogható eredményért 1982-ig kell visszamennünk az állam politikatörténetében, amikor Bob Graham demokrata kormányzót 64,7-35,3 arányban választották újra, négy megyén kívül szintén mindenhol.

A győzelem mértéke akkora, hogy

– pláne úgy, hogy a Donald Trump által támogatott jelöltek jellemzően kikaptak, DeSantis pedig úgyszólván előléptetésre ítéltetett: az elnökökhöz hasonlóan a floridai kormányzó is csak két ciklust tölthet tampai hivatalában, innen jellemzően a Szenátusba szokás továbblépni – vagy a Fehér Házba.

Ron DeSantis életrajza alapján tizenkettő egy tucat republikánus jelöltnek tűnhet, hiszen – mint azt magáról büszkén hirdeti is –

Munkásosztályból a Harvardig felemelkedő tősgyökeres floridai, Irakot megjárt, többszörösen kitüntetett haditengerészeti katona, pedofília ellen küzdő szövetségi ügyész, veteránokért és költségvetési egyensúlyért küzdő kongresszusi képviselő, háromgyerekes keresztény apa.

Ezzel azonban egy majd’ húsz százalékos győzelmet egy csatatérállamban, ráadásul a 2018-as rekordhoz hasonló részvétel mellett nem indokolható – pláne úgy nem, hogy a demokraták is érezték a republikánus momentumot, és ellenjelöltként Charlie Cristet, a floridai 13-as választókerület képviselőjét, a Demokrata Pártba 2012-ben átlépett volt republikánus kormányzót indították, reménykedve a republikánusok átszavazásában. Ehelyett – s ez az eredmények ismeretében teljesen egyértelműen kijelenthető – a demokraták szavaztak át a republikánus jelöltre, mégpedig tömegesen.

Ennek oka minden valószínűség szerint a jó kormányzásban keresendő –

Míg Magyarországon a kultúrharcba szügyig beleálló jobboldal ellenfelei az emberek mindennapi életét nem érintő álproblémaként igyekeznek beállítani a kultúrpolitikai kérdéseket, az amerikaiaknak nincs ilyen szerencséjük: az LMBTQ, a kritikai fajelmélet és a többi woke mákony nyomulása oly mértékben a valóság részévé vált, hogy épp azon jelölteket tartják a valóságtól elszakadtnak a jobboldaliak és a mérsékeltek, akik nem foglalkoznak ezekkel az ügyekkel.

DeSantis pedig beleállt, nem is akárhogy: ő verte át a floridai törvényhozáson a magyar pedofiltörvényhez rendkívüli módon hasonló Parental Rights in Education Actet (a szülők oktatással kapcsolatos jogait szabályozó törvény), melyben szerepel, hogy negyedik évfolyam alatt egyáltalán nem szabad az iskolákban szexuális orientáció és nemi identitás kapcsán semmiféle oktatást tartani, de negyedik felett is tilos az ilyesmit olyan módon csinálni, „ahogy az a diákok kora vagy fejlődése szempontjából nem megfelelő”. Mivel az Egyesült Államok hírhedten pereskedő ország, ez a több oldalról is gumírozott megfogalmazás tökéletes alap arra, hogy a gyermekük fejlődéséért aggódó szülők perbe fogják az LMBTQ-propagandát terjesztő iskolákat – s az ettől való félelem csökkentheti az iskolák kedvét is arra, hogy a nevelés e területébe beleavatkozzanak.

Ráadásul a kormányzó a törvény kapcsán még egy óriási politikai ajándékot is kapott, mégpedig Florida legnagyobb munkaadójától, a Disneytől, amely teljes erővel belevetette magát a törvény elleni kampányba – DeSantisnak pedig alkalma nyílt megmutatni, hogy ő bizony nem lacafacázik, meg is szüntette Reedy Creeket, a hatalmas Disneyworld üzemeltetését megkönnyítő és adókedvezményeket biztosító jogi konstrukciót, melyben a Disney gyakorlatilag magát adóztatta.

aki megígérte, „nem fogom engedni, hogy egy Kaliforniában székelő woke cég vezesse az államunkat.”

Mára világosan látszik, hogy az amerikai választóknak imponál ez a karakán – már-már orbánista – politika, amelyre szeptemberben még rá is tett egy lapáttal DeSantis, amikor venezuelai migránsokat irányított Martha’s Vineyard szigetére, ahol migrációpárti woke milliárdosok élnek háborítatlan, migránsmentes nyugalomban.

Legalább ugyanekkora jelentőséggel bírt az is, hogy DeSantis az amerikai kormányzók közül gyakorlatilag egyetlenként nem vezetett be a koronavírus-járvány alatt Covid-diktatúrát, és rendszeresen szembeszegült Anthony Fauci doktorral, az Allergia és Fertőző Betegségek Országos Intézetének (NIAID) 1984 óta regnáló vezetőjével, aki a járvány alatt az Egyesült Államok politikailag leginkább megosztó személyévé nőtte ki magát.

Úgy tűnik, az amerikai választók nagyra értékelték azt, hogy DeSantis nem korlátozta a szabadságukat aránytalanul. A feleslegesen szigorú maszkviselési, oltási és intézménybezárási szabályokat elkerülő DeSantis emellett Covid-vérfürdőt sem csinált államában, nem haltak halomra a floridaiak,

– az iskolákat például 2020 augusztusában nyitotta ki, kétségtelenül a Covid-diktatúrák előtt, de számos európai ország után, maszkviselési és home office-szabályok pedig nagyon is voltak, csak éppen racionális keretek között.

A Covid és a kultúrharc együtt olyan választási sikerhez juttatta a négy éve még csak 49,6-49,2 arányban, épp hogy csak győzedelmeskedő DeSantist, melynek birtokában nagyon nehéz lesz érvelni amellett, hogy 2024-ben ne ő legyen a republikánus elnökjelölt.

DeSantisnak azonban van egy jelentős problémája, amely mégis megakadályozhatja, hogy az élre törjön. Ezt a problémát pedig Donald Trumpnak hívják.

Bár a volt elnök hivatalosan még nem jelentette be, hogy indul a 2024-es elnökválasztáson, teljesen egyértelmű jeleit adja annak, hogy izgatja az ötlet. Trump azonban valóságos politikai paradoxon: a republikánus bázison belüli népszerűsége megkerülhetetlenné teszi, de mind a 2020-as elnökválasztás, mind a keddi félidős választás megmutatta, hogy

Aki szereti, hiába szereti nagyon, ha Amerikában mindig egy kicsit többen nem szeretik, mint ahányan szeretik.

Donald Trump is érzi, hogy DeSantis mellett nehéz lesz a megfelelő választásnak tűnnie a hamarosan beinduló előválasztási folyamatban – ugyanakkor DeSantis is pontosan tudja, hogy Trump ellenszelében nehéz lesz dolgoznia.

Márpedig Trump – különösebb valós ok nélkül – az elmúlt hónapban egyértelműen klasszikus trumpi lejáratókampányt indított DeSantis ellen, elnevezte „Ron DeSanctimonius”-nak (DeÁlszent Ron), és megfenyegette őt, hogy ha indulni mer, terhelő információkat fog róla nyilvánosságra hozni,

Trump a legtöbb elemzőintézet szerint még vezet DeSantis előtt a republikánusok körében az elnökjelöltségért folytatott versenyben – de ha a republikánusok győzni is szeretnének, legkésőbb az általa támogatott jelöltek gyenge eredményeiből rájöhettek e hét keddjén, hogy nem feltétlenül ő lenne a legjobb választás.

Innentől sok minden fog Trump bölcs belátásán múlni – vagy ha esetleg személyiségéből fakadóan ilyenje nincs neki, azon, hogy DeSantis milyen alkut ajánl neki a párton belüli béke érdekében.

A floridai kormányzó előnye azonban vitathatatlan. Megmutatta, hogy még a demokratákkal is képes megértetni: a jó kormányzás és a szabadság fontosabb az ideológiánál.

Nyitókép: MTI/AP