Magányos a létezés a hatalom csúcsain: a most hetvenéves Vlagyimir Putyin elnökségben töltött két évtizede a nagy reformok és változások elkerüléséről, s a köréje épülő, őt védő és egyben el is záró, egyre magasabb falakról szólt. Portrénk második része!
A most 70 éves Vlagyimir Putyinról készített portrénk első részét ide kattintva olvashatják.
2001-ben Putyin novo-ogarjovói dácsáján egy kulcsfontosságú találkozóra került sor az új elnök és a kiterjesztett Család, az Oroszországi Föderáció legbefolyásosabb oligarchái között. Putyin ekkor már tapasztaltabb volt a hatalomgyakorlásban, külföldön is kezdték megismerni, ez a parti pedig lényegében arról szólt, hogy az új elnök ismertette a továbbiakban érvényes játékszabályokat a politikai-gazdasági elittel.
A putyini alku rendkívül egyszerű volt:
Egyébként az orosz társadalom felé tett ajánlat is nagyon hasonló volt, az utóbbi kitételben legalább is mindenképpen, de erről majd később.
Az alkunak mind a két része kulcsfontosságú.
Az orosz gazdaság a kilencvenes évek végére tarthatatlan állapotba került. Az ország amellett nem volt vonzó célpont a külföldi befektetők számára, aminek nem csak a mindent mélyen átható korrupció volt az oka, hanem a tisztázatlan és bizonytalan tulajdoni viszonyok is.
Ez utóbbi a jelentős részben teljesen jogszerűtlenül történt privatizációknak volt köszönhető. A zálogárveréseknek nevezett aukciókon a Kremlhöz közel álló oligarchák gyakorlatilag közpénzen juthattak értékes állami vállalatokhoz. Az egész folyamat egyszerre volt a legmesszemenőbbekig szemtelen, igazságtalan és jogellenes, s emellett természetesen egy hatalmas bizonytalansági tényezőt is szült. Luzskov, ha elnök lett volna belőle, alighanem megpróbálta volna újraosztani a lapokat – Putyin viszont, aki hajlandó együtt élni a rosszal és nem kíván reformerkedni,
És egyben háborút is, hiszen az alku másik fele arról szólt, hogy az oligarcháknak lehetőség szerint távol kell tartaniuk magukat a politikától – értsd: tilos ellenzéki pártokat finanszírozniuk. Nem mindenki értette meg ezt az üzenetet.
Ezen a találkozón, amely utóbb „saslikos értekezlet” néven vonult be a történelembe, részt vett egy Mihail Hodorkovszkij nevű oligarcha is. Hodorkovszkijnak olajvállalata volt: ő volt a Jukosz tulajdonosa, amely évről évre egyre nagyobb részesedést szerzett az orosz piacon. Hodorkovszkij elképzelése állítólag nagyjából az volt, hogy a legtöbb orosz óriáscéggel ellentétben a Jukoszt átláthatóan kell irányítani, hogy vonzóbb legyen a nyugati befektetők számára.
Hodorkovszkijnak nem ez volt az egyetlen forradalmi ötlete: kitalálta például, hogy az orosz alkotmány túl erős jogköröket ad az elnök kezébe, ami felborítja az egyensúlyt a politikai rendszerben, ennek kiküszöbölésére pedig egy alkotmánymódosítás lenne a legalkalmasabb. MBK, ahogy néha emlegették, emellett szorgalmasan töltögette a pénzt az ellenzéki pártok kasszáiba is, igaz, ezt nem valamiféle világmegváltó allűr vezérelte, egyszerűen csak kedvezőbb adózási feltételeket akart az olyan olajvállalatok számára, mint a Jukosz. Egyszóval
A putyini Oroszország konfliktuskezelési módszereiről alkotott homályos elképzeléseink alapján azt gondolhatnánk, hogy Hodorkovszkijt ezután megkínálták novicsokos teával vagy véletlenül elütötte egy autó. De nem ez történt. Nem történt semmi sem. Putyin várt, s Belkovszkij szerint alighanem tépelődött, hogy mit csináljon. A Jukosz Oroszország legnagyobb olajvállalata lett. Mihail Hodorkovszkij tovább gazdagodott és tovább politizált.
A dolog odáig fajult, hogy 2003-ban – tehát két évvel a „saslikos értekezlet” után –
Az oligarcha egy előre megírt beszéddel készült az eseményre, amit – mert ilyen ravasz volt – előtte azért lemeóztatott Putyinnal, hogy rendben lesz-e. Legalább is ő azt hitte, hogy Putyin rábólintott a beszédre, de valószínűleg nem ez történt.
Az elnököt őszintén meglepte Hodorkovszkij vádaskodása, olyannyira, hogy ott, a nyilvánosság előtt vissza is vágott neki azzal, hogy aki ebül szerezte az olajcégét, az csak ne magyarázzon korrupcióról (és ebben, valljuk be, nem is tévedett nagyot). Putyin, írja Mihail Zigar, valósággal tajtékzott a pengeváltás után. Ez volt a Jukosz-ügy nyitótánca, s egyben az a pillanat is, amikor a Családnak bealkonyult.
Hodorkovszkij, aki nem sokkal azelőtt még arról álmodott, hogy a Jukosz összeolvad a Szibneftytyel és a részvények egy részét eladják a Chevronnak vagy az ExxonMobile-nak, 2003. október 25-én letartóztatásban találta magát a novoszibirszki repülőtéren. Adócsalással vádolták meg, a Jukoszszal szemben pedig adóhátralékra hivatkozva végrehajtást indítottak. A cég számláit befagyasztották, és mivel a Jukosz nem tudta kifizetni a vélt vagy valós adótartozását, a vállalatot a 2000-es évek második felében felszámolták. Oroszország egykor legnagyobb olajvállalatának maradékát bagóért szerezte meg a Rosznefty.
Az már csak finom adalék, hogy a felszámolási folyamat jelentős részénél egy Dresdner Bank nevű német pénzintézet is bábáskodott, amely alig egy évtizeddel korábban éppen azért jelenhetett meg az orosz piacon, mert akkoriban a szentpétervári városházán dolgozott egy bizonyos férfi, aki tíz évvel azelőtt ki tudja, miért, intenzív kapcsolatépítésbe kezdett különböző drezdai körökben.
Mihail Hodorkovszkij viszont életben maradt. Börtönbe zárták, a büntetését aztán meghosszabbították, aztán Putyin kegyelmet adott neki, s ma Londonban él. Onnan irányítja a Nyílt Oroszország nevű alapítványát, ami reformokat szorgalmaz egykori hazájában.
„Senkit sem szabad sarokba szorítani” – szokta mondani Putyin, amikor arról a történetről kérdezik, amiben gyerekként a leningrádi lépcsőházban megtámadta őt egy patkány.
A sarokba szorítás: hatalomgyakorlás. A dolgok jelenlegi rendjének megváltoztatása. Új helyzet, amihez alkalmazkodni kell. Olyasmi dolgok ezek, amitől Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin irtózik. Ő nem világot megváltani jött, hanem menedzselni. Működtetni. Nem kell a dráma. Igazi putyini félmegoldás született, amit azóta még számtalan ilyen követett.
A célzást persze a Családban is értették: az új elnök komolyan gondolja, amikor azt mondja, hogy ne szóljanak bele a politikába. Ez természetszerűleg egyfajta távolságtartást szült Putyin és a régi elit között. Hodorkovszkij levadászása azt üzente nekik, hogy
és nem biztos, hogy mindenkinek adni akar belőlük.
Ha úgy tetszik, a Jukosz-ügy vége a Család virágkorának végét is jelentette egyben.
Mindezzel természetesen nem azt akarjuk sugallni, hogy MBK semlegesítése után a Család többi tagjának fel is út, le is út volt. Azt azonban rögzíteni kell, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics nem egyedül érkezett a Kremlbe, ez pedig okozott bizonyos konfliktusokat a hátországban.
Putyin, talán éppen a közmondásos zárkózottsága és érzelmi elszigeteltsége miatt, a gyakorlatban igen ragaszkodónak bizonyult azokkal kapcsolatban, akik nehéz jelleme ellenére mégis megkedvelték. Az egyetlen kivétel talán Ljudmila volt. Az egykori first lady visszaemlékezései alapján Vlagyimir Vlagyimirovics barátai – a valódi barátai – gyakori vendégeknek számítottak Putyinéknál, sőt, néha még a nyaralásukra is elkísérték őket. Putyin ugyanígy ragaszkodott a drezdai évek alatt Klaus Zucholdhoz, akinek hála elvileg a teljes németországi hálózata dekonspirálódott.
Putyin nem szívesen engedi el a barátai kezét – ki tesz ilyet szívesen? –, akkor sem, ha a szóban forgó nexus inkább érdekalapú. Az elnököt elkísérte néhány barát is Pityerből a Kremlbe. Egykori KGB-sek, néhányan a városházáról –
Ha úgy tetszik, ők Putyin elitcsapata: egy végletekig hierarchizált, lojális brigád, akik per definitionem olyanok a Család megmaradt tagjainak, mint a predatorok az alieneknek.
És ami azt illeti, a belügyesek nem sokáig teketóriáztak: Hodorkovszkij „leszedése” jelentős részben belügyes munka volt, a szálakat pedig jórészt Igor Szecsin, Putyin közeli, ex-KGB-s bizalmasa húzogatta. ű
Az azóta eltelt közel két évtizedből számos hasonló esetet említhetnénk. Áskálódások természetesen minden hatalmi központban vannak, ez alól a Kreml sem lehet kivétel – a belügyesek pedig jóval ügyesebb (gátlástalanabb, erőszakosabb…) áskálódónak bizonyultak a Család legtöbb tagjánál. Könnyen lehet persze, hogy Putyin is be-besegített nekik, nem is lenne meglepő, ha így lenne.
Összességében viszont
Valentyin Jumasevénél kevés eklatánsabb példa kevés van erre. Az olvasó emlékezhet, hogy Jumasev egykor a Család legbelső magjához tartozott – ő vette el Borisz Jelcin kisebbik lányát, Tatyjánát húsz évvel ezelőtt. Putyin Tatyjánától viszonylag korán megszabadult, ám Jumasevet érdekes módon megtartotta tanácsadójaként. Még annak ellenére is, hogy Jumasevről néhány évvel ezelőtt nyilvánosságra került egy hangfelvétel, amelyen az egykor szintén Jelcin legbelsőbb köreihez tartozó Szergej Pugacsovval arról beszélget, hogy Putyin elnöksége alatt Oroszország a tönk szélére került, és hogy a kormányzati tevékenység másról sem szól, csak a lopásról. (Pugacsovot, aki Putyin vonatkozásában előszeretettel emlegeti magát királycsinálóként, körülbelül tíz éve szorították ki teljesen a képből.)
A szóban forgó hangfelvétel egy részének leirata olvasható Catherine Belton Putyin emberei című „oknyomozó”, „leleplező” könyvében is, az elhangzottak alapján pedig egészen meglepő, hogy Vlagyimir Putyin és Valentyin Jumasev közös munkája csupán néhány hónapja, az ukrajnai háború miatt ért véget – kifejezetten az utóbbi kívánságára.
Összességében, ahogy a hasonló rendszerek esetében ez szinte természetszerű,
amelyben a régi és az új elit tagjai közötti összecsapások természetesek és gyakoriak.
Arról megoszlanak a vélemények, hogy az elnök ezekbe mennyire folyik bele: egyesek szerint Putyin minden kis áskálódást szorosan nyomon követ és szükség esetén irányít is, mások szerint Putyin halogatásra és teketóriázásra való hajlamából egyáltalán nem következik az ilyen ügyek mikromenedzselése.
Ami azt illeti, Vlagyimir Putyin a jelek szerint a hozzá elméletileg legközelebb állók, vagyis a saját családja dolgaival sem foglalkozott különösebben sokat. Említettük, hogy Ljudmila 1996-ban autóbalesetet szenvedett a család Zsigulijával – nagy sebességgel belehajtottak az autóba egy piros lámpánál, ami súlyos egészségügyi következményekkel járt a későbbi first ladyre nézve. Ez még hűvösebbé tette az érzelmektől amúgy sem túlfűtött házasságot.
Ha hinni lehet Ljudmila visszaemlékezéseinek, Vlagyimir sem az udvarlás, sem a házasévek alatt nem mutatta különösebb jelét semmiféle, iránta érzett szenvedélynek – a randikról rendre órákat késett, ami igen virtuóz módja egy női szív meghódításának, már ha valóban volt ilyen szándéka –, s a családja iránt sem érzett különösebb elkötelezettséget. Ezt nem úgy kell érteni, hogy Putyin kimaradozott vagy más nők után kajtatott volna – inkább úgy, hogy egyszerűen elhanyagolta őt is, a két lányát is, meg a családi életet is egyáltalában.
Volt persze kitől tanulnia, s a korszellemtől sem állt távol az a hozzáállás, hogy az otthoni ügyek intézése „az asszony” dolga – de ezek akkor sem egy elfogadható férj és apa jellemzői.
Az biztos, hogy Ljudmilát nagyon megviselte, ahogy Putyin bánt vele. Az új elnök országlásának kezdeti éveiben voltak még olyan pr-erőfeszítések, amelyek megpróbálták volna afféle first ladynek felépíteni az addigra már súlyos alkoholproblémákkal küszködő Putyinnét, de ezek borítékolható kudarccal végződtek. Putyin következetesen elrejtette a családját a nyilvánosság elől – ami nem biztos, hogy rossz hozzáállás –, újdonságot legfeljebb akkor lehetett hallani felőlük, amikor kiderült, hogy a lányok összejöttek egy-egy fiúval, vagy amikor az elnök 2013-ban váratlanul bejelentette, hogy Ljudmilával elválnak az útjaik.
Az Anna Karenina hazájában ez persze nem különösebben meglepő fejlemény egy frigy esetében – az viszont annál inkább, hogy harminc év nyilvánvalóan boldogtalan házasság után Putyinék képesek voltak rászánni magukat a válásra. Mert a válás: a dolgok jelenlegi rendjének megváltoztatása. Új helyzet, amihez alkalmazkodni kell.
Azóta úgy hírlik, Putyin magányosan él Novo-Ogarjovóban. Szó van persze a csinos orosz–tatár tornásznővel, Alina Kabajevával évek óta folytatott titkos viszonyról és balkézről született gyerekekről, de ez alighanem egyszerű pletyka, amit Putyinnak a szebbik nemhez fűződő, közismerten hűvös viszonya táplál.
Konnit, a 2014-ben elpusztult kedves fekete labradort (aki egyszer halálra rémítette a kutyáktól rettegő Angela Merkelt), a kétezres évek elején az egész világ megismerhette; utódairól, a bolgár juhász Buffyról, a japán akita Juméról, a közép-ázsiai juhász Verniről és a jugoszláv farkasölő Pasáról viszont kevesebb szó esik. Persze – ők nem barátságos labradorok, hanem ijesztő őrkutyák, mint ahogy Putyin sem az a barátságos „smart guy”, akinek húsz éve sokan hitték.
Szó sincs arról, hogy afféle magányos, elátkozott királyfiként akarnánk lefesteni Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint, aki a körülmények és szörnyű gyermekkora rabjaként került ebbe a lélekölő és alighanem nagyon szomorú helyzetbe. Nem,
Mihail Gorbacsov éjjel-nappal megfigyelés alatt tartott egykori dácsájában, ármánykodó oligarchákkal körülvéve, miközben a világ jó része nyilvánosan arról találgat, hogy nagybeteg vagy pszichopata-e. Csupán annyit szeretnénk rögzíteni, hogy ez nem az az élet és nem azok a körülmények, amik között egy hatalmas ország vezetője józanul tud gondolkodni és jó döntéseket képes hozni. Ennek ma minden orosz és minden európai érzi a hatásait.
S persze nem tévednek azok sem, akik szerint Putyin nem is Oroszország vezetője a szó szoros értelmében. Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése nem hozott a korábbitól markánsan eltérő, új korszakot az Oroszországi Föderációban, ha csak úgy nem, hogy részben az olaj világpiaci árának növekedése miatt a lakosság jelentős részének észrevehetően javult az életszínvonala a kétezres években.
Ahogy 2001-ben a „saslikos értekezleten” az oligarcháknak, úgy
ami nagyon hasonló volt a Családnak tett javaslathoz: élhettek jobban, de a politikába ne szóljatok bele. Senki ne vegye komolyan a szabadságjogokat, senki ne akarjon teljesen tisztességes és szabad választásokat, mi pedig csökkentjük az adókat és gondoskodunk arról, hogy legyen áru a boltokban.
Az ezredfordulón, a Jelcin-korszak gazdasági és politikai káosszal járó nagy „szabadsága” után sokan fogadták el örömmel ezt az ajánlatot – és nem csak azok a tanulatlannak és műveletlennek bélyegzett vidéki oroszok, akiket hagyományosan Putyin szavazóbázisával szokás azonosítani.
De Vlagyimir Putyin nem reformer – ezt állítólag el is mondta, amikor hatalomra került. Nem reformer, mert a reformtevékenység: hatalomgyakorlás. A dolgok jelenlegi rendjének megváltoztatása. Új helyzet, amihez alkalmazkodni kell. Olyasmi dolgok ezek, amiktől Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin irtózik.
Éppen ezért ugyanaz a putyini alku Oroszország népének 2022-ben, mint 2002-ben volt – pedig a körülmények már régen megváltoztak.
Csak Putyin nem. Ő nem szereti a változást.
A nyitóképen: Vlagyimir Putyin egy expedíció résztvevőjeként Ferenc József-földön, 2019-ben. (Fotó: ALEXEY DRUZHININ / POOL / AFP)
Petro Porosenko szerint akkor kellett volna békét kötni az oroszokkal, amikor Ukrajna a legerősebb volt, amikor Herszon és Harkiv régióiból is visszaverték az orosz katonákat.
Jelenleg vizsgálat zajlik; a légi közlekedésben minden incidenst ki kell nyomoznia az erre szakosodott hatóságoknak – hangsúlyozta Dmitrij Peszkov orosz elnöki szóvivő.
Azt állítják, az orosz légvédelem egy ukrán támadás kivédésében vett részt a gép eltalálását megelőzően, de úgy vélik, ilyen esetben az orosz félnek kötelessége lett volna lezárni légterét a polgári repülőgépek előtt.
Stop háború, meg kell állítani a vérontást!
Az orosz regionális kormányzó szerint a tüzet egy az orosz légvédelem által lelőtt ukrán drónból származó lezuhanó törmelék okozta.
A nemrég nagykorú fiatal a háború során került egy ukrán gyermekotthonból az országba.
A műhelyekben bármilyen járművet átalakítanak frontszolgálatra, a felesleges karosszériaelemeket eltávolítják és helyükre vaslemezeket, rácsokat hegesztenek vagy gumiabroncsokat aggatnak.
Óriási változás állt be január óta az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos közhangulatban.
