Az ország esik szét, a miniszterelnök meg sehol – kiakadt a brit lap
Keir Starmer szerintük a nemzetközi politika kaszása.
Boris Johnson július eleji lemondása óta a Konzervatív Párton belüli vezetőválasztás fűti a hőhullám és áremelkedés miatt amúgy sem hűvös brit közéletet. A hangos Liz Truss vagy a simulékonyabb Rishi Sunak lehet a végső befutó? Hamarosan kiderül.
Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban
Amikor a meccs már lefutottnak tűnt, Rishi Sunak váratlant húzott. A The Spectator magazinban hosszú interjú jelent meg az egykori pénzügyminiszterrel, akinek lemondása idestova két hónapja végső soron elindította Boris Johnson miniszterelnök dicstelen bukását.
Emlékezetes: a közvetlenül a Downing Street 10. alatt tartott házibulik körül kirobbant botrányba és Chris Pincher zaklatási ügyeibe belebukó Johnson július 7-én jelentette be, hogy lemond a Konzervatív Párt vezetéséről, de miniszterelnökként mindaddig hivatalban marad, amíg utódjáról nem dönt a párt tagsága.
ami egyben egy hosszadalmas kiválasztási folyamat kezdetét is jelentette. A dolgok állása szerint szeptember 5-én tudjuk meg, hogy a két versenyben maradó aspiráns, Liz Truss külügyminiszter és az imént említett Rishi Sunak közül ki költözhet majd be Boris Johnson után a miniszterelnöki rezidenciára.
Arra talán kevesen fogadtak volna nagyobb összegben, hogy Truss eljut majd a Johnson-utód-kaszting célegyeneséig, arra pedig talán még ennél is kevesebben, hogy
jó eséllyel ő lesz majd a „trónörökös”.
A bukmékerek kilencven százalék környékére teszik annak valószínűségét, hogy Margaret Thatcher és Theresa May után ismét női miniszterelnöke lesz a szigetországnak, de ez persze csak a fogadóirodák becslése, a tényleges eredmény ennél jóval szorosabb lehet.
Truss párton belüli támogatottsága mindenesetre meggyőzőbbnek tűnik, mint Sunaké. A július eleji nagy felbuzdulás után természetesen egyre több elnökjelölt lépett vissza, illetve esett ki a sokfordulós voksoláson, ám ők a korábban esélyesnek kikiáltott Jeremy Hunt és a viszonylag ismeretlen Rehman Chishti kivételével utóbb mind Liz Truss jelöltségét támogatták.
A másik aspiránssal több probléma is akad. Az egyik, nagyon nyilvánvaló dolog az, hogy az indiai felmenőktől származó Rishi Sunak és indiai informatikai mágnástól származó, divattervező felesége, Akshata Murty szédületesen gazdagok, a brit lapok pedig igen hamar pedzegetni kezdték, hogy ennek a mesés vagyonnak legalább egy részét „adóoptimalizálással” sikerült felhalmozniuk.
Konkrétan arról van szó, hogy a kedvezőbb adózási feltételek miatt Sunak sokáig az Egyesült Államok állandó lakosának vallotta magát, miközben előbb képviselőként, később pénzügyminiszterként a brit parlament tagja volt. Ez érthető okokból viszonylag rosszul veszi ki magát a legtöbb torynál, s persze könnyű támadási felületet adna például a Munkáspártnak is, ha az valóban a brit munkásosztályt képviselné, nem pedig a szélsőbaloldalt.
A másik gond Rishi Sunakkal az, hogy
aki úgy akarja átvenni Boris Johnson helyét a kormány és a párt élén, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, hogy a miniszterelnöknek végső soron le kellett mondania. Pedig hát nem így van: Rishi Sunak cirádás, krokodilkönnyek áztatta felmondólevele alighanem hamarabb érkezett meg a BBC szerkesztőségébe, mint a Downing Street 10.-be, mintegy biztosítva, hogy a Sunak és Johnson közötti dráma minden részletéről értesüljön a közvélemény.
Rishi Sunak szándékai szerint a levélnek és a lemondásnak jó színben kellett volna feltüntetnie őt a britek előtt, de azzal, hogy ezek után szinte rögvest pártelnöknek jelöltette magát, sokaknál éppen ellentétest hatást ért el.
Augusztus végére Liz Truss fölénye szinte már nyomasztóvá vált, ám az egykori pénzügyminiszter nem dobta be a törölközőt. Sőt, egy kétségbeesettnek tűnő lépéssel – alighanem a toryk szabadságpártibb szárnyának kegyeit keresve –
Az olvasó emlékezhet arra, hogy az Egyesült Királyságban elképesztően szigorú korlátozásokat vezettek be a koronavírus-járvány idején, amelyek az ország életének szinte teljes leállását hozták magukkal. A legtöbb nyugati országhoz hasonlóan ott sem folyhatott demokratikus jellegű vita a lezárásról: „A Tudósok” azt mondták, hogy ezt kell csinálni, és aki nem értett vele egyet, az „A Tudománnyal Magával” nem értett egyet. A bevezetőben említett The Spectator-interjúban Sunak, aki pénzügyminiszterként belelátott az operatív törzs döntéshozatali folyamatába, lényegében kipakolt arról, hogyan lehetetlenítette el az ország életét a teljesen ellenőrizhetetlenül működő testület „A Tudomány” égisze alatt.
Sunak azt nem vonja kétségbe, mondta a lapnak, hogy szükség volt a lezárásokra, mert a járvány kezdeti időszakában tényleg senki nem tudta, mivel is állnak szemben. A kórházak és az Egyesült Királyság egyik büszkeségének számító, ezer sebből vérző Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS) összeomlását megelőzendő valóban indokolt volt a korlátozások bevezetése, ám a politikus szerint ezek egy idő után axiómákká váltak, amelyek hosszú távon talán többet ártottak, mint használtak, legalábbis ami az NHS-t illeti. Sunak úgy kalkulál, hogy a lezárás a másfélszeresére növelte a várólisták hosszát, amikor az egészségügyből 300-400 ezer dolgozó hiányzott, s ezt a járvány csak tovább súlyosbította. Az egykori pénzügyminiszter azt mondja, hogy az ilyen hatásokkal nem foglalkoztak az akkori döntéshozatalban, hiszen a tudósok egyre rémisztőbb forgatókönyvekkel riogatták a politikusokat, az operatív törzs munkáját pedig senki nem ellenőrizte. Vitának, egyeztetésnek helye nem volt állítása szerint.
A The Spectator-interjú annyiból mindenképpen elérte a célját, hogy kommunikációs előnyhöz juttatta Sunakot, amire az elnökválasztási kampány eddigi hetei alatt még nem sok példa volt. A lezáráspárti (vagy interpretációtól függően: „A Tudomány” oldalán álló) baloldali lapok ordas publicisztikákban estek neki az egykori pénzügyminiszternek, de ami ennél is fontosabb:
Ő ugyanis szintén az operatív törzs tagja volt, és Sunak kijelentései kapcsán vonakodva neki is be kellett ismernie, hogy a grémium bizony súlyos túlzásokba esett. A kérdés persze mindkettejükhöz az, hogy akkor miért nem emeltek szót a drákói szigorúságú intézkedések ellen – a válaszok közül egyelőre Sunaké tűnik meggyőzőbbnek, ő állítása szerint legalább megpróbálta felemelni a hangját. „A Tudománnyal” szemben ez persze még neki sem lehetett könnyű.
Persze közel sem ez az egyetlen égető fontosságú kérdés, amit Liz Trussnak meg kellene válaszolnia. A jelenleg még külügyminiszterként funkcionáló politikus egy gigantikus adócsökkentési csomag ígéretével tett szert nagy népszerűségre a versenyben. Hasonlót egyébként Sunak is ígért, de az ő pénzügyminiszteri bizonyítványa e tekintetben nem ad okot sok bizakodásra. Truss afféle svájci bicskaként kezeli az adócsökkentési csomagot, a marketingje során gyakrabban repked a nagy konzervatív elődök, Reagan és Thatcher neve, mint egy, a nyolcvanas évekről szóló történelemórán: reményei szerint ez mindenre megoldást jelent majd a beköszöntő gazdasági válságtól az ősz közepétől tovább súlyosbodó megélhetési krízisig, amely – a brexit és az egész kontinenst érintő energiaínség miatt –
Az odáig rendben van, hogy Truss ebben a helyzetben adót csökkentene, egyelőre csak az nem világos, hogy miből finanszírozná. Sunak persze ki is találta, hogy ellenfele nyilván hitelt venne fel erre a célra, ami az elképzelhető legkevésbé thatcherös dolog – Truss pedig mintha eltökélte volna, hogy a hajviseletét leszámítva gyakorlatilag mindenben megpróbálja megidézni a Vasladyt.
Annál inkább is, mert a kampány hevében előkerült egy 2009-es vitairat, amelynek Liz Truss az egyik szerzője. A dokumentum egy szigorú megszorítási csomagot irányoz elő, amely többek között éppen az NHS-től vonna el egy rakat forrást: Truss ekkor még bevezette volna a vizitdíjat, és tízszázalékos fizetéscsökkentéssel sújtotta volna a háziorvosokat. A vitairat megnyirbálta volna a család- és rezsitámogatásokat is, sőt a haditengerészet beruházásait is leállította volna, mondván, hogy felesleges kiadások – kérdés persze, hogy az ukránügyben valóságos héjává váló politikus ezt ma is meglépné-e (lásd keretes írásunkat).
a britek: Truss kampányfőnökei azt mondták, hogy csak azért, mert valaki társszerzője egy ilyen dokumentumnak, nem jelenti azt, hogy egyet is ért a tartalmával.
De vajon lehetséges-e egyáltalán, hogy a britek bármilyen kérdésükre is egyenes és őszinte válaszokat kapjanak ebben a kampányban?
A splendid isolation évszázadai által sejtelmes ködbe vont brit politikai élet a kontinensről szemlélve talán még ma is right honourable gentlemanek udvariaskodó vitakörének tűnhet, csakhogy a posztjohnsoni korszak szelei máshogy fújnak.
még szégyentelenebbül meg kell ígérnie a fedezet nélküli adócsökkentéseket, még világszínvonalúbb NHS-szel kell kábítania a hallgatóságát, és még megkérdőjelezhetetlenebb vezető szerepet kell vizionálnia Britanniának a világban – és majd kitalálni valami még hangzatosabbat, ha az ígért kánaán végül mégsem köszönt majd be.
Truss(t) issues
Az elnökválasztási kampányban élesedő nagyotmondási versenyben Liz Truss külügyminiszterként túlzás nélkül páratlan alakítást nyújt. Abban csak reménykedni lehet, hogy majdani miniszterelnökként azért spórol majd a meggondolatlan kijelentésekkel – hát még a cselekedetekkel! Emlékezetes, hogy a Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel folytatott vitája során tavasszal az ukránoknak visszaadandó városként jelölte meg a mindig is orosz Voronyezst. Az ukránpártiság egyik londoni márkanagyköveteként nemrég kijelentette, hogy ha úgy hozná a sors, ő minden további nélkül megnyomná a brit atomfegyverek indítógombját. Ez az alapvetően még mindig a multilateralizmusra építő nemzetközi közösségben a közepesnél kicsit gyengébb belépőnek számít, még akkor is, ha az ukrajnai konfliktus során Truss már bizonyította, hogy valóságos héját tisztelhetünk a személyében. Hogy ez a fogadkozás kinek – az amerikaiaknak, az oroszoknak, a brit közvéleménynek? – szólt, arról persze csak találgatni lehet, az mindenesetre biztos, hogy Liz Truss magabiztosan játszik a toryk harciasabb szárnyának kedves szólamokon is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az egyik választási vitán látványosan igyekezett kikerülni azt a kérdést, hogy Emmanuel Macron szerinte London barátja-e, s elmosolyodott egy olyan bekiabáláson, amely szerint a francia elnök inkább ellenségnek számít (Sunak igennel felelt). A konzervatívok közül sokan nem szívelik a franciákat, ami persze érthető – az viszont kevésbé, hogy az Egyesült Királyság lehetséges miniszterelnöke hogyan engedhet meg magának egy ekkora kommunikációs öngólt úgy, hogy Párizs egyébként London szövetségese.
Nyitókép: Sunakot és Trusst ábrázoló falfestmény Belfastban. Fotó: AFP / Paul Faith