Mégsem állítják le az atomerőműveiket a németek?

Isar 2, Emsland és Neckarwestheim 2: már csak ez a három atomreaktor termel áramot a németországi hálózat számára. Az egykor az ország áramellátásának egynegyedéért felelős nyugatnémet atomerőmű-hálózatot az elmúlt években széles körű politikai konszenzus mentén építették le, miután a fukusimai erőmű katasztrófája olyan muníciót adott a 2010-es évek elején szunnyadófélben lévő német atomellenes mozgalomnak, mint a csernobilié harminc évvel azelőtti önmagának. Aztán kitört az orosz–ukrán háború.

A német kormány a háború forgószelében

Az egész európai kontinens jelenét meghatározó konfliktus nem kíméli a szociáldemokraták, a Zöldek és a szabad demokraták (SPD–Zöldek–FDP) együttműködésével felállított német kormányt. A szocdemek azt hitték, hogy minimálbéremeléssel és némi woke-oskodással könnyedén lehozhatják ezt a négy évet – a béremelést nyilván a ciklus végére időzítve, ahogy erre Olaf Scholz is haloványan utalt a kormányfő szokásos nyári interjújában.

az „értékelvű” (értsd: a balliberális nyugatnémet városi értelmiség értékeit mantrázó) külügyminisztériumukkal pedig a világon mindenhol a gondosan kiválogatott, elnyomott társadalmi csoportok első számú szószólóivá emelkedhetnek, miközben szépen megússzák, hogy közben bármit is mondani vagy gondolni kelljen a világról. A szabad demokraták is biztosan hittek valamit, bár az ő esetükben nem mindig könnyű eldönteni, hogy pontosan mi is az, amiben hisznek – azzal kampányoltak, hogy masszív adócsökkentések lesznek, amiket a két etatista párttal egy kormányban körülbelül olyan könnyű végrehajtani, mint Pride-résztvevőket toborozni Toroczkai László születésnapi bulijára.

A kitörő háború tehát egy sajátosan idealista német kormányt talált Berlinben, s ez gyorsan átrendezte az erőviszonyokat a kabineten belül. Az egykor szép kancellárjelölti reményekkel induló Annalena Baerbock külügyminisztert Olaf Scholz villámgyorsan a háttérbe szorította és inkább maga kezdett el háborúügyben kommunikálni, Baerbock pedig mehetett a június végi madridi ENSZ-csúcs nőjogi pódiumbeszélgetésére kvaterkázni.

A német kancellárok vezetési stílusával foglalkozó politikatudományi munkák ezt úgy nevezik, hogy

– az ilyesmi egyáltalán nem ritka dolog –, bár úgy tűnik, hogy a vontatott és kelletlen ukránpárti politizálással csak azt tudta elérni, hogy Moszkvában és Kijevben is egyformán megutálják. Harmadikként csatlakozott hozzájuk Robert Habeck zöldpárti gazdasági miniszter is, aki a nagyvárosi értelmiség hű szószólójaként kijelentette, hogy Németországnak márpedig le kell mondania az orosz gázról, mert erkölcsi szempontból ez az egyetlen helyes döntés.

Környezetvédelmi aktivistái transzparenssel tiltakoznak a Neckar folyó feletti hídon az atomhulladékot tartalmazó Castor tartályokat szállító hajó érkezése előtt Bad Wimpfenben 2017. június 28-án

Ki akar itt atomenergiát?

Az elmúlt napokban kiújult atomvita gyökere végső soron az, hogy a német politikai vezetés egy része addig álmodozott az orosz gáz bojkottjáról – a balliberális mainstream sajtó szorgalmas tercelése mellett –, hogy végül az orosz gáz kezdte el bojkottálni Németországot. Először – májusban – a Jamál–Európa-gázvezeték Lengyelország felől érkező szakaszán szűnt meg az orosz gázszállítás Németország felé, majd pedig az Északi Áramlat állt le július 11-én a szokásos nyári karbantartásra. A mostani, igencsak barátságtalan európai–orosz kapcsolatok tükrében persze

az mindenesetre sokat mondó, hogy a németek egy héttel ezelőtt inkább az ukránok kisebbfajta elárulása mellett döntöttek a Gazprom Kanadában ragadt turbinájának visszaszerzésével, nyilván abban a reményben, hogy az eszköz Oroszországba érkezését követően az energiaóriás újraindítja a gázszállítást az Északi Áramlaton.

A dolog tehát úgy áll, hogy most már a kormányon lévő szabad demokraták is nyíltan beszélnek arról, hogy a még üzemben lévő atomerőművek engedélyeit meg kellene hosszabbítani, hogy ne a drágán beszerzett földgázt kelljen áramfejlesztésre használni. Ezt eddig csak a kereszténydemokraták és a keresztényszociálisok (CDU–CSU) pedzegették hébe-hóba, például Markus Söder bajor miniszterelnök is – igaz, ha rajta múlt volna, akkor a napfényes Bajorországban már két éve nem működne egy reaktor sem. Söder ezt 2011-ben, még környezetvédelmi miniszter korában szerette volna elérni, de azóta persze nagyot fordult a világ, hiszen ő is felelősebb pozícióba került, ráadásul úgy alakult, hogy az Isar 2 atomreaktor, Németország legnagyobbika, éppen az általa vezetett tartományban található.

Friedrich Merz, a kereszténydemokraták elnöke most már lépten-nyomon elejti, hogy a Zöldeknek is át kellene gondolniuk az atomerőművekkel kapcsolatos álláspontjukat.

– írta Merz a Bild hasábjain. A legnagyobb példányszámú német lapot persze többségében nem a Zöldek vezetői olvassák, de hát a lényeg nem is ez, hanem az üzenet: a CDU–CSU a józan ész, tehát az atomerőművek további üzemeltetésének pártján áll, azt pedig már remélhetőleg mindenki elfelejtette, hogy egyébként ők voltak azok, akik elkezdték leállítani a reaktorokat tíz évvel ezelőtt.

Ledarálják-e a Zöldeket?

A zöldpárti vezetésű szövetségi környezetvédelmi minisztérium – aminek a portfóliójához a nukleáris biztonság ügye is tartozik – persze hallani sem akar az atomerőművek visszatapsolásáról. A Steffi Lemke irányította tárca szerint a reaktorok további üzemeltetésével Németország aránytalanul nagy biztonsági kockázatot vállalna, ebbe pedig nem lenne érdemes belemenni. Az FDP ezzel nem ért egyet,

Alapállásukat tekintve ugyan ők is az erőművek idén év végi leállítása mellett vannak, de azt ők is érzékelik, hogy ez most egy rendkívüli helyzet, ahol sok forog kockán – és ahol a két kisebb koalíciós partner éppen összeveszni készül. A „lepattanó” felszedegetésének a szocdemek kétségtelenül nagy mesterei, s talán most is erre készülnek.

A helyzet viszont a kereszténydemokraták számára is különleges lehetőséget rejteget. A legnagyobb ellenzéki párt vezetése ráérzett, hogy még ebben a rendkívüli helyzetben is kihagyott ziccer lenne nem ugrálni kicsit a kormánykoalíció tagjai közé verődött éken. A CDU hétfőn Jens Spahn egykori egészségügyi miniszterrel, jelenlegi frakcióvezető-helyettessel bedobatta, hogy a párt hajlandó lenne támogatni a német autópályákon bevezetendő felső sebességhatárt, ha cserében tovább működhetnének az atomerőművek. A két ügynek első blikkre persze kevés köze van egymáshoz – a lényeg az, hogy a százhúszas táblák kikerülését a Zöldek szerették volna mindenképpen elérni a koalíciós tárgyalások során, miközben az FDP azzal kampányolt, hogy a német autópályák egy részén továbbra is korlátlanul lehet majd száguldozni, ha kormányra kerülnek. A kereszténydemokraták eredetileg persze egyiket sem akarták volna, de ellenzékből persze könnyen próbálja rávenni az ember a kormánypártokat szent teheneik levágására.

Az nem valószínű, hogy a koalíción belüli vitát a CDU brókerkedése fogja megoldani, de az biztos, hogy

Az is egyértelmű, hogy a német kormánynak hamarosan döntést kell hoznia ebben az égető fontosságú kérdésben. Az atomerőművek továbbüzemeltetése kézenfekvő és indokolt döntésnek tűnik gázínség idején, de talán nem ez lenne az első olyan döntés a német történelemben, amikor a kormányok ideológiai megfontolások mentén irracionális döntéseket hoznak.

Nyitófotó: Olaf Scholz német kancellár – forrás: EMMANUELE CONTINI / NURPHOTO / NURPHOTO VIA AFP

Fotó: MTI