A konszenzusos döntéshozatalt ugyanis a legelegánsabb döntéshozatali eljárások között tartják számon. Eredménye a legmagasabb szintű politikai felhatalmazást feltételezi. Pont ez, vagyis a „semmit rólunk, nélkülünk”-elv garantálja azt, amit maguk Verhofstadték is kívánnak: hogy Európa egyetlen hangon legyen képes megszólalni.
Ha a petíció küldetése bármilyen formában is sikerrel járna (például valamilyen csoda folytán ilyen irányba módosítanák az Európai Unió alapító szerződéseit),
a egyhangú döntéshozatalt a többségi döntéshozatal váltaná fel (jobb esetben a minősített többségű).
Ennek eredménye általánosságban az lenne, hogy egyes tagállamokat számukra kulcsfontosságú kérdésekben is könnyen leszavazhatnának az ellenérdekelt tagállamok.
Az EU döntéshozatali szabályai szerint a minősített többséget megkövetelő határozat akkor minősül elfogadottnak, ha a Tanács szavazó tagjai közül a részt vevő tagállamok népességének legalább 65 százalékát képviselő 55 százalék mellette szavaz. Éppen ezért ne csodálkozzunk azon, ha a passzátszelet Verhofstadték „demokratikus” Európájában a legnagyobb potenciállal bíró államok, azaz Franciaország és Németország diktálnák minden kérdésben – a továbbiakban bármiféle ellenállási opció nélkül.