„Édesanya, édesapa! Mondjátok csak, mi a haza?” – kezdődik az iskolai március 15-i ünnepségek egyik slágerverse, a Majthényi Flóra tollából papírra szökkent Mi a haza?. „Hazám, hazám, te mindenem! Hisz mindenem neked köszönhetem” – zeng a Bánk bán híres áriája. „Jelszavaink valának: haza és haladás” – hangzik Kölcsey Ferenc híres mondata. Magyar anyanyelvünkben gyakran használjuk a „haza” szót, és a fogalom jelentése is nagyjából egyértelműnek tűnik; bár az természetesen igaz, hogy a személyes hazafogalma mindannyiunknak más és más.
Az ok, amiért szóba hozzuk ezt, egyszerű: Németországban a minap komolyabb vita tört ki annak kapcsán, hogy az ország szociáldemokrata belügyminisztere, Nancy Faeser azt találta mondani, hogy újra kell értelmezni a „haza” fogalmát, méghozzá pozitívan, s úgy kell definiálni, hogy az a fogalom „nyitott és sokszínű” legyen.
Tipikusan német történet ez: hirtelen magas polcra kerül a tartományi miniszterasszony, érzi a balliberális elitek nyomását (illetve saját nagyszerűségének hatása alá kerül), majd mindezek hatására szükségét érzi, hogy előírja, mit kell gondolni valamiről. Fontos a „nyitott és sokszínű” kitétel is – ez alatt természetesen azt kell érteni, hogy
a „német haza” nem lehet kirekesztő az ország területén illegálisan tartózkodó félanalfabéta eritreai bevándorlók számára sem,
akiket ez a kérdés egyébként pontosan ugyanannyira hidegen hagy, mint az átlagnémetet – az viszont egyáltalán nem baj, ha a téma iránt mégis érdeklődő „bennszülöttek” megütköznek azon, hogy a (szélső)baloldal szerint mit kell gondolni a hazáról.