Így lett Amerika banánköztársaság a texasi professzor szerint

Michael Lind (*1962, Austin) amerikai közíró, a Texasi Egyetem Lyndon B. Johnson Közpolitikai Iskolájának gyakorlati professzora. Jogászként a Texasi Egyetemen, nemzetközi kapcsolatokból a Yale Egyetemen diplomázott, tanított a Harvardon és a Johns Hopkins Egyetemen, az USA Külügyminisztériuma Külpolitikai Kutatóközpontjának helyettes vezetője volt, cikkei jelentek meg a The New Yorker, a The National Interest, a The New York Times, a The Wall Street Journal, a The Atlantic, a Foreign Affairs és a Foreign Policy hasábjain. Öt könyve közül a legutóbbit az új osztályharcról írta.

A Five Crises of the American Regime című írás a Tableten jelent meg 2021. január 7-én.

***

Michael Lind

„Két Capitolium-domb esett el az elmúlt nyolc hónapban. Két sokkoló esemény jelképezi azt, ahogy Amerika kormányzó osztálya lemondott a tekintélyéről – amely lemondás némi túlzással a ma ismert Egyesült Államok lassú széteséseként is leírható” – indítja esszéjét Lind, aki a „két Capitolium-domb” alatt egyrészt Seattle tavaly júniusban baloldali lázongók által 24 napra elfoglalt Capitol Hill városrészét, másrészt a washingtoni Capitolium január 6-i, több, máig tisztázatlan sorsú halálos áldozattal járó ostromát érti.

„Sok demokrata úgy látja, hogy a republikánusok tönkreteszik a köztársaságot. Sok republikánus állítja ennek fordítottját”, állítja a szerző, aki úgy véli:

– fogalmazza meg tézisét Lind, aki a helyzet gyökerét „öt krízis összefolyásában” látja: egy politikai, egy identitásbeli, egy társadalmi, egy demográfiai és egy gazdasági krízisében.

A politikai krízis

Lind a politikai krízist a következőképpen írja le: „a politikai válság a hatalom centralizációja csekély számú, ambiciózus elitcsoport és klikk körében”. Emlékeztet: a két nagy amerikai párt az 1830-as évektől az 1970-es évekig kisebb „kvázipártok” koalíciója volt, amelyek maguk is helyi és tagállami szervezetekből álltak össze.

Amikor azonban az 1970-es években bevezetésre kerültek a párton belüli előválasztások, ez a korlát eltűnt: „Amerika politikusait ma az a maroknyi zélóta választja ki, akik elmennek szavazni a párton belüli előválasztásokra”, következésképpen a pártok már nem működő szervezetek, hanem bárki által bármire felhasználható márkanevek, melyeknek az országos vezetők, az adományozók, a spin doctorok és a „háztáji újságírók” szabnak irányvonalat.

„A helyi újságírás összeomlása azt jelenti, hogy a legtöbb amerikai már nem kap híreket a városi és állami önkormányzásról. Ehelyett a városi tanácsi vagy tagállami képviselőházi választásokon egyre inkább országos pártidentitás alapján választanak oldalt” – figyelmeztet Lind.

Az ebből a központosodásból következő polarizációt a szerző szerint Newt Gingrich, a republikánusok 1995 és 1999 között regnáló képviselőházi elnöke kapcsolta magasabb fokozatra, ő kezdett „nyelvi háborúba”, amikor kommunikációja során

Lind azonban nem látja kevésbé súlyosnak a jelenlegi demokrata kongresszusi vezetők, Nancy Pelosi és Chuck Schumer bűneit sem: Ők „Trump ciklusának javában arra biztatták a demokratákat, hogy higgyék el azt az összeesküvés-elméletet, mely szerint Trumpot Vlagyimir Putyin orosz elnöknek a 2016-os választásba való beavatkozása helyezte a Fehér Házba. Maradandó szégyene Pelosinak, hogy az oroszozó demokraták neo-mccarthyista retorikáját kiterjesztette Trumpon Túlra is azáltal, hogy Moscow Mitch-nek hívta a szenátusi republikánus többség vezetőjét, Mitch McConnellt, egy ellenséges külföldi kormány ügynökeként beállítva őt.”

Ebből a polarizációból következnek a Lind szerint felesleges, túlreagált impeachmentek: ahogy Bill Clinton szexbotránya, úgy Trump Ukrajnára való nyomásgyakorlási kísérlete is legfeljebb egy kongresszusi elhatárolódást (censure) ért volna meg. Az, hogy az amerikai történelemben összesen három elnököt impeacheltek meg, a négy legutóbbi elnökből (Clinton, Bush, Obama, Trump) pedig kettőt impeachelt az aktuális ellenzék,

Az identitáskrízis

„Sem Amerika pártvezetőit, sem militáns követőiket nem fűzi össze a pártokon átívelő szolidaritás és az amerikai hazafiasság közös érzülete”, írja az identitáskrízisről Lind. Úgy látja, ez is a republikánusok radikális figuráitól, Rush Limbaugh rádiós műsorvezetőtől, Pat Buchanan újságíró-kommentátortól és Karl Rove stratégától indult, akik már azelőtt szocialistázták a feminácizták a demokratákat, hogy azok azzá váltak volna.

Erre válaszul pedig a média szinte száz százalékban demokrata újságírói, valamint a szintén ide húzó professzorok fehér nacionalistáknak, reszegregáció- és diktatúra-pártiaknak állítják be az ország felét.

mert a polgárjogi mozgalom óta a feketéktől, spanyolajkúaktól, indiánoktól és ázsiaiaktól megtisztított, „fehérre mosott” amerikai történelem már nem az egész ország sztorija, másik történelem pedig nem íródott. Külön kitér a New York Times 1619 Projectjére, amely „a woke baloldal legújabb megnyilvánulása, ami Amerika történelmét a kisebbségek és fehér nők fehér férfiak patriarchátusa általi elnyomatásának soha véget nem érő rémálmaként állítja be”.

A különböző mondvacsinált kisebbségi „közösségeket” Lind fiktív nacionalizmusoknak látja, amiket az értelmiség teremt, és a gazdag, jól képzett elit manipulál cinikus módon.

A társadalmi krízis

„A valós közösségekben meggyökeredzett emberek […] nem jó talpas katonái a párthadseregeknek, melyeket kormányzati tisztségekért küzdő, távoli elitek állítanak csatarendbe” – figyelmeztet Lind. „Az elszigetelt egyének a politikai hadseregek természetes forrásai”, így a szerző, aki szerint

„A demokrata utcai hadseregek, melyek országos óvadékalap-hálózata lehetővé teszi a partvidékek gazdagjai számára, hogy kihozzák a börtönből a szervezett tüntetéseken résztvevő balos lázadókat és fosztogatókat, jóval kifinomultabbak, és sokkal nagyobb támogatásnak örvendenek a vállalati és pénzügyi szektor részéről, mint a kevésbé fejlett, azonban egyre militánsabb jobboldali alternatívák”, véli Lind.

A demográfiai krízis

Amerikában hírértéke van annak, hogy valaki egyáltalán említést tesz egy számunkra nagyonis ismerős mutatóról, a természetes népességnövekedést vagy -fogyást előrejelző termékenységi rátáról, amely a 2007-es, nőnként

miközben a tervezett gyermekszám 2,7.

„Ha az országos születési adatok extrém módon alacsonyak, akkor a friss bevándorlók lakosságaránya hirtelen tud megugrani, születéspárti ellenkezést, valamint teljes asszimilációt és gazdasági integrációt kiprovokálva. Paradox módon a magasabb természetes születésszám – azáltal, hogy csökkenti a bevándorlás általános etnokulturális mixre való hatását – a bevándorlásra való nagyobb nyitottsághoz vezethet, így bőkezű bevándorláspolitikát tesz lehetővé” – érvel a gyerekek mellett Lind.

A gazdasági krízis

A texasi professzor kimondja a kimondhatatlant az amerikai munkahelyek családbarátságáról is: „Amerika üzleti közössége sajnálatos módon mindent megtesz, hogy a korai házasságot, családalapítást, és az ebből következő társadalmi stabilitást minél nehezebbé tegye”.

Mindennapos gyakorlatnak látja, hogy az amerikai munkásokat bevándorlókra vagy külsős alkalmi munkavállalókra cserélik le (éppen a capitoliumi ostrom napján rúgta ki az Albertsons nevű szupermarket-üzemeltető a teljes állású teherautó-sofőrjeit, hogy közvetített munkaerőre cserélje őket), a legtöbb új állás pedig eddig is a legrosszabbul, az Amerikában az éhhalálhoz is alig elegendő, évi harmincezer dollár alatt fizető szakmákban (idősgondozás, éttermek és gyorséttermek) jött létre, ez pedig hosszútávú trendnek tűnik.

Dolgozata végén Lind világossá teszi: a munkaerőpiac kritikáját a „patriarchátusra”, a férfiak előnyben részesítésére korlátozni már csak azért is őrültség, mert

magasabb pozícióba 18 százalékkal nagyobb eséllyel jutnak a férfiaknál, az egyetemeken pedig 57-43 arányban a hölgyek adják a diáksereg többségét.