A józan ész hangja: Pascal Bruckner könyvéről

Lényegre törő és szókimondó könyv jelent meg Pascal Bruckner francia író, esszéista tollából a Századvég kiadó gondozásában. A mű eredetileg 2017-ben jelent meg franciául: témája az iszlamofóbia, illetve az, amit szerinte a liberálisok csináltak a kifejezésből. Bruckner egyáltalán nem vitatja a szó legitimitását: mint tisztázza könyvében, a kifejezés francia kiadványokban már a XIX. században megjelent. Ehhez hozzáteszi, hogy a „valláskritika nem más, mint elemző vizsgálódás, és semmiképp sem kirekesztés vagy megkülönböztetés. Egy hívő bántalmazása bűncselekmény. Egy hittétel vagy doktrína vitatása alapvető jog. E kettő összekavarodása tolerálhatatlan csúsztatás”. (14-15. oldalak).

A szerző azonban arra is utal, hogy „egy fogalom nem annak a tulajdona, aki létrehozta, hanem azé, aki újra felfedezi és népszerűsíti használatát”. Bruckner kijelenti, hogy a nyelvek néha „megbetegednek”, mint ahogyan megbetegedett a nyelv a fasizmus és a kommunizmus idején is. (14, 16.). Ilyen esetként utal arra, amikor kitörölték a francia törvényi szabályozásból a „faj” fogalmát, melyre a szerző láthatóan az élet egyik magától értetődő, nem különösebben érdekes adottságaként tekint.

és már a fehérek az „ócsárlandók”. (106.). Bruckner szerint természetesen létezik egy helyes antirasszizmus, ez „az együttélés bölcsessége, a sokféleség csábítása, amikor különböző származású emberek ugyanabban a térben élnek egymás mellett”. (23.). A különbözőségek tagadására azonban egy rosszul értelmezett dogmatizmusként, a szólásszabadság nyugati értékének megtámadásaként tekint. Ez a szerzőnél „az eretnekség ortodoxiája”, amire például a faragatlan Donald Trump egyértelmű ellenreakció.

A szerző hosszasan kritizálja azokat a nyugati feministákat, akik nem szentelnek kellő figyelmet a bevándorló hátterű közösségekben, nőkkel szemben történő erőszaknak, esetleg a harmadik világbeli nők helyzetének. Bruckner idéz egy ilyen nyilatkozatot, mely szerint „Európában élünk, patriarchális társadalmakban, ahol nem jó nőnek lenni”. Hozzáfűzi: a kiadvány „megemlíthette volna, hogy nőnek lenni Párizsban, Brüsszelben, Stockholmban könnyebb, mint Rijádban, Iszlámábádban vagy és Teheránban, mert a nyugati országokban számos szigorú törvény védi a nőket és gyermekeket”. (67.).

A szerző reflektál arra, hogy európai konzervatív szemmel is vannak kivetnivaló dolgok a nyugati liberalizmusban. „Nem tilos a nyugati életmódot abszurdnak, szeméremsértőnek tartani, lehet bírálni, bűnösként értelmezve elfordulni tőle.” (197.). A szerző

miszerint a terror „a francia intolerancia következménye”. Bruckner továbbá komplett fejezeteket szentel annak, hogy váltak a muszlimok az „új zsidókká” Európában, akikre a baloldal kivetíti kisebbségvédésre való igényeit, akik feloldozást adnak a második világháború bűnei alól. Eközben Izrael fehér, elnyomó hatalommá vált a baloldal szemében, melyet rituálisan ítélnek el, nem sokban különbözve a középkori vérvádak terjesztőitől. (7-9. fejezetek).

A könyv természetesen nem hibátlan, a szerző stílusa csapongó, gondolatmenetei sokszor ismétlődnek. Ennek ellenére a modern politikai korrektség nyugati egyeduralmában nyilván fénycsóvaként hatott a könyv 2017-es megjelenésekor, még akkor is, ha olyan magától értetődő dolgokat ismétel meg, melyek Magyarországon alapvetések. A Képzelt rasszizmus azonban így is hasznos a magyar olvasó számára, hiszen fejcsóválva fogadhatja napjaink nyugati realitásának hajmeresztő idézeteit, illetve megnyugodhat: a magyar és a nyugati konzervativizmust nem kell, nem is lehet összekeverni, de vannak még, akik nyugaton a józan ész hangján szólnak, és a magyaroknak pedig láthatóan – ha nincs is most még igazuk, de – igazuk lesz.

Pascal Bruckner: Képzelt rasszizmus. Iszlamofóbia és bűntudat.

Budapest, Századvég, 2019, 232. oldal.