Az „együttérzés” kudarca: a San Francisco-i hajléktalanválság

Tizennyolcezer hajléktalan ember él a progresszió kaliforniai fővárosa, San Francisco utcáin, s közülük négyezer mentális problémákkal és kábítószerfüggéssel is küzd – derül ki a City Journal New York-i urbanisztikai folyóirat munkatársa által készített, augusztusban bemutatott dokumentumfilmből, a Chaos by the Bayből. Az önkormányzat évente egymilliárd dollárt költ a hajléktalanság problémájára, az mégsem csökken, hanem nő a Golden Gate-híd és a híres, dombról a tenger felé csilingelő villamos városában, pedig San Francisco a világ egyik leggazdagabb városa, a Forbes 2019-es listája szerint például az itt élő mililárdosokat tekintve a hetedik a világon.

Mi lehet a háttérben?

A hajléktalanok 57 százaléka San Franciscón belül a központi részen fekvő Tenderloin negyedben él, az általuk elfoglalt terület ugyanakkor egyre nő. Nem pusztán csak arról van szó, hogy egyre több ember él az utcán, akár sátortáborokat is alkotva, hanem bűnbandák is tevékenykednek a városban, az utcákon pedig nyíltan folyik a drogkereskedelem. Az utcák tele vannak emberi ürülékkel.

Phil Matier, a San Francisco Chronicle munkatársa szerint mindez

Elsődlegesen is annak, hogy dekriminalizálták a drogbirtoklást. Aztán a rengeteg hajléktalanoknak szánt szálláshely ellenére nincs elég hely a mentálisan beteg emberek számára, de emellett meg a budapestihez hasonló vita övezi a kérdést, egyes érdekszervezetek szerint ugyanis emberi jog az utcán élni és hajléktalannak lenni. 

Erica Sandberg írónő szerint, aki 32 éve él a városban, a helyzet nagyon gyorsan romlik. Többek közt azért, mert egyre több hajléktalan érkezik ide a városon, de akár Kalifornián is kívülről, az Egyesült Államok más városaiból. Jelenleg a 18 ezer hajléktalan fele nem San Francisco-i. A Chronicle szerint évente 450-en jönnek a városba, ugyanis itt sokkal jobb hajléktalannak lenni, mint máshol. A filmben egy hajléktalan elmondja, hogy ő Minnesotából érkezett – azaz majdnem 2500 kilométerről. Egyes becslések szerint az itteni hajléktalanok 85 százaléka drogfüggő, a visszafogottabb kutatások több mint 40 százalékról beszélnek.

Chesa Boudin kerületi főügyész politikájának köszönhetően a város kiengedte börtönlakóinak felét, legalizálta a sátorban való lakást, a kábítószerfogyasztást, a prostitúciót és a köztereken való ürítést. Mindez nagyon emberbarátian hangzik, de az eredménye káosz lett, a Tenderloin-negyedben pedig megháromszorozódott a hajléktalanok száma – derül ki a kisfilmből. Ennek következtében a bűnözés is nagyot nőtt. Sandberg úgy látja: ha az egész pénzkérdés volna, akkor már rég megoldódott volna az ügy, ugyanis rengeteg dollárt öltek bele; ám nem a pénz hiányzik, hanem a San Francisco-i hajléktalanpolitika a téves. 

A San Francisco-i hajléktalan-problméval foglalkozó riportfilmek elszaporodtak az utóbbi időben. Készített ilyet többek közt a Fox News és az NBC is. Nem hiába.

„San Francisco három évtizede végzi azt a kísérletet a való életben, hogy mi történik, ha egy társadalom felhagy a burzsoá viselkedési normák kikényszerítésével” – írta a City Journal 2019 augusztusi számában a kérdésről szóló tanulmányában Heather Mac Donald, a New York-i Manhattan Institute kriminológusa, aki számos hajléktalannak és drogdílerrel is beszélgetett a kaliforniai város utcáin. A San Francisco-i hajléktalanpolitika jelszava az együttérzés volt, ám az együttérzés nevében végzett politika épp az ellenkezőjét eredményezte a szándékoltnak, még úgy is, hogy egyre több pénzt öltek bele. Eme alapelvek szerint pedig a hajléktalanság sosem önkéntes, alapvetően lakáspolitikai probléma, és a közpénzek rossz elköltésének következménye. Azonban ha az ember az utcán a hajléktalanokkal beszélget, és megvizsgálja az egész kérdéskört, kiderül, hogy mindez nem igaz. 

A város 4,5 millió fecskendőt oszt ki évente, melynek csak 60 százalékát tudják begyűjteni, a többit valószínűleg újrahasznosítják a függők. A szociális munkások C-vitamint is osztogatnak, illetve tanácsokkal látják el az érintetteket arra vonatkozóan, hogyan is kell belőniük magukat. A közterekre fecskendőgyűjtőket helyeztek ki. Mindez elvileg a tisztább és higiénikusabb droghasználatot segíti, ám ezzel együtt

és nem is kap érte ki senki. Így aztán érkeznek a drogosok, illetve azok is drogfogyasztók lesznek, akik amúgy nem lennének azok. A város amúgy a koronavírus-járvány alatti karantén idején ingyen drogot és alkoholt adott az egyik, hajléktalanokat elszállásoló intézményének.

A drogkereskedelem nyíltan folyik az utcákon, a kereskedők főleg hondurasiak a kilencvenes évek óta, és jelentős részük illegális bevándorló. Magyarán egyszerűen ki lehetne utasítani őket az országból, de San Franciscó úgynevezett védett város (santuary city), ami nem hajlandó kiutasítani az illegális bevándorlókat, sokszor még akkor sem, ha bűncselekményen kapják őket (a védett városok hazug politikájáról itt olvashatnak). Ha a szövetségi hatóságok próbálkoznak illegálisok begyűjtésével, azt pedig megpróbálják megakadályozni, legalábbis a helyi hatóságok nem működnek együtt. A droggal kapcsolatos bűncselekmények jelentős részét 2014-ben pusztán szabályszegéssé minősítették át, így a rendőrség nem tudja hatékonyan végezni a munkáját, mivel a büntetés, amivel fenyegetni lehet a dílereket, nevetséges. 

A város hajléktalanjainak 39 százaléka teljesen bizonyosan mentális betegséggel is küzd, de ez a szám valószínűleg magasabb. Nagyrészük úgyszintén drogfüggő. Ez növeli az erőszakos bűncselekmények és az utcai kötekedés arányát, de ha hajléktalan kötekedik, azt San Franciscóban nem veszik komolyan. Wallace Lee, aki egy, a hajléktalanság ellen küzdő városi civil mozgalom tagja, azt nyilatkozta a City Journalnak, hogy a városban mindenkinek van egy barátja, akibe már kötött bele hajléktalan. Ha azonban ezeket az ügyeket felhozzák, azt a választ kapják, hogy „kriminalizálják a hajléktalanokat”. 

Pedig nem pusztán beszólogatásokról van szó. 2015 októberében három hajléktalan punk kirabolt és megölt egy 23 éves kanadai nőt, majd pár nappal később megölt egy 67 éves hölgyet és elvitte az autóját. Mind a hárman be voltak drogozva. 2019 augusztusában egy 25 éves, bedrogozott hajléktalan megtámadott egy nőt az Embarcadero turistanegyedben, azt követelve, hogy engedje be egy társasházba, hogy megölhesse a „robotot” – azaz a portásnőt. A tárgyaláson a bíró elutasította az előzetes letartóztatás ötletét. A városi törvényhozóknak arra viszont van ideje, hogy politikailag korrekt szavak használatát követeljék meg a „bűnöző” („felon”) és „támadó” („offender”) helyett – mint „visszatérő lakosok” (returning residents”), illetve „igazságüggyel találkozó”(„justice-involved”). A város utcai bűnözést toleráló politikájától elsősorban az idős szegények szenvednek.

a hajléktalanok a kávézók és más üzletek előtt várakoznak, hogy kapjanak ételt, s ha nem kapnak, lopnak, amiért nem jár semmiféle megtorlás. Pedig a város jól tartja őket, az általuk eldobált, félig megevett vagy épp bontatlan amerikai átlagkaják látványa mindennapos az utcán. 

A San Francisco-i hajléktalanok nagyon mások, mint a budapestiek. Sokuknak van például okostelefonja, melynek segítségével üzletelnek, és lopják a wifit, ha épp valahol nincs „free wifi”.

Ami miatt a városba rengeteg hajléktalan érkezik, az itteniek pedig semmilyen erőfeszítést nem tesznek, hogy kikerüljenek ebből a helyzetből, az az, hogy a város egyrészt tolerálja a viselkedésüket, legyen szó a droghasználatról vagy a bűnözésről, másrészt szolgáltatásokat nyújt nekik – mint a kaja, a wifi, a fecskendők. Ez a kombó ugyanis mágnesként hat – figyelmeztet Heather Mac Donald. 

– mondta Mac Donaldnek Jeff, egy drogfüggő hajléktalan. Hozzátette, hogy még zuhanyozni is lehet, meg szállások is vannak. 

Miközben a progresszív körökben eretnekségnek számít a felvetés, hogy a hajléktalanok közt vannak, akik önként lettek azok, vagy lehetőségeik ellenére továbbra is saját elhatározásból élnek az utcán. Pedig ilyesmiről épp maguk a hajléktalanok számolnak be. Jeffnek például számtalanszor felajánlották, hogy kap szállást („housing”), de ő szeret az utcán élni. A város legnagyobb szállója, a  Navigation Center előtt ácsorgó hajléktalannak négyszer ajánlották fel, hogy ne az utcán lakjon. A Denverbő érkezett transz nő, Vanessa, aki szerint „mindenki ide jön”, annak ellenére sem akar élni a felajánlott lehetőséggel, hogy egyszer már felgyújtották a sátrát. Azt mondja: klausztrofóbiás. Pedig a Navigation Center civilizált szálló, higiénikus, teljesen szabad a ki- és bejárás, bármikor lehet ingyen ételt rendelni, és bevihetőek a háziállatok, a saját cuccok, és még a partnerét is felviheti, aki beköltözik. Az utcán viszont pusztít a tífusz és más betegségek. 

2004-2014 közt San Francisco minden más amerikai városnál többet költött adófizetőnként hajléktalanszállásra:

melyekhez automatikusan jár drogkonzultáció és a szociális munkások segítsége. 2014 óta még több ilyen férőhelyet hoztak létre, és többet terveznek.

Ha a város minden hajléktalannak szeretne tetőt húzni a feje felé, az viszont 6,4 milliárd dollárba kerülne, ami a városi költségvetés egyharmada. Magyarán ez gyakorlatilag lehetetlen (arról is nem is beszélve, hogy a hajléktalanok jó része nem akarna beköltözni). 

Heather Mac Donaldnak több rendőr és szociális munkás megerősíti, hogy a segítséget a hajléktalanok többsége elutasítja – bár az utcai szolgáltatásokkal persze szívesen élnek.  

A hajléktalanok érdekvédelme szerint joguk van elfogadni vagy elutasítani bármilyen szolgáltatást, amelyeket viszont a városnak úgy kell nyújtania, hogy semmit nem követel cserébe, a hajléktalanok ugyanis nem tehetnek semmiről – sem arról, hogy hajléktalanok, sem arról, ha drogfüggők. 

Ez a hozzáállás viszont a közbiztonság és köztisztaság rovására megy – naponta nyolcvan hívást kapnak a köztisztaságiak arra vonatkozóan, hogy emberi ürülék bűzlik az utcán. A hajléktalan-életmód védelmezői szerint semmit nem lehet követelni azért cserébe, hogy az adófizetők dollármilliói mennek el az utcán élők megsegítésére. Korántsem mindent egybevetve, csak a szolgáltatásokat számolva a város évente 47500 dollárt költ egy hajléktalanra – és akkor ebben nincs benne az utána való takarítás, az esetleges bírósági eljárások költségei és az egyéb jóléti kiadások. Ez pedig egy közepesnél kicsit rosszabb egyéves amerikai fizetés. A város nyolcszáz embernek fizeti a buszjegyét, hogy évente többször találkozhasson a barátaival és családjával. 

A város egyszer próbálkozott azzal, hogy határozottabban rákényszerítse a hajléktalanokra a társadalmi normákat a szolgáltatásokért cserébe, s ez a kilencvenes években volt, mikor a volt rendőrfőkapitány, Frank Jordan volt a polgármester. A Coalition for Homelessness szervezete azonban elintézte, hogy leváltsák, és a kaliforniai törvényhozás korábbi házelnöke, Willie Brown kerüljön a helyére, aki az „együttérzők” pártját vezette. Brownnak azonban polgármesterként nemsokára megváltozott a véleménye, miután

2016-ban hoztak egy törvényt, mégpedig a rettegett és befolyásos Coalition for Homelessness akarata ellenére, miszerint egy 24 órával korábbi figyelmeztetést követően a szociális munkások kitakaríthatják a sátortáborokat. 2018-ig alig élt a város a lehetőséggel, majd egy polgármester-csere után a törvény hol betű maradt. 

Az illetékes kerületi bíróság (a Ninth Circuit) szerint mivel az embere helyzetét nem lehet kriminalizálni, márpedig a hajléktalanság ilyen helyzet, ezért annak a következményei sem kriminalizálhatóak, mert például az alvás is biológiai szükséglet; sőt bármiféle egyéb intézkedés, például a sátortáborok felszámolása is csak akkor lehetséges, ha elég férőhelyet tud nyújtani a város – az azonban, mint láttuk, lehetetlenség, a hajléktalanok viszont a meglévőkre sem hajlandók bemenni. A bírósági döntés a kilencedik bírósági kerülethez tartozó minden nyugati tagállamban a hajléktalanok sátortáborainak elszaporodásához vezetett.

Pedig a tapasztalat az, hogy ahol a rendőrök rendesen járőröznek, nem tűrik meg a törvénytelen viselkedést és betartatják a társadalmi normákat, ott nem burjánzik el a hajléktalanság. Emellett a hajléktalanság sok esetben nem teljesen önhibán kívül következik be, számos egyéni döntés járul hozzá, és főleg egyéni felelősség kérdés az is, hogy a felajánlott segítséggel élve az ember megpróbál kimászni belőle, akárcsak a drogfüggőségből.  

Heather Mac Donald szerint a hajléktalanszállások helyett

mégpedig kötelező alapon, senkinek nincs ugyanis joga az utcán élni, főleg akkor nem, ha felajánlanak neki más lehetőséget. Ha San Francisco hatékonyan szeretné kezelni a hajléktalanság problémáját, akkor keményen kell fellépni a drogkereskedelem és az illegális bevándorlók ellen is. A társadalmi normákat pedig be kell tartatni. 

A cikkünk elején említett film egyik szereplője Tom Wolf, aki drogfüggő hajléktalan volt, de ma már az Üdvhadseregnél dolgozik szociális munkásként. Elmondása szerint az mentette meg az életét, hogy a rendőrök választás elé állították: vagy évekre börtönbe megy, vagy rehabra. Enélkül ugyanis az is lehet, hogy meghalt volna.

A várost egyébként 1968 óta a Demokrata Párt uralja, azóta mindig demokrata a polgármester, aki jelenleg, 2018 óta a fekete nő, London Breed. 2011 óta Kalifornia kormányzója is demokrata: Jerry Brown helyét 2019-ben vette át Gavin Newsom. A washingtoni szenátusban Kaliforniát úgyszintén két demokrata képviseli a kilencvenes évek eleje óta. Egyikük, Diane Feinstein 1978-1988 között San Francisco poglármestere volt, 1992 óta pedig szenátor. 2013 óta a város maga alkotja a 12. kaliforniai kongresszusi kerületet, de korábban is jelentős része ebben a körzetben feküdt. A kerületet 1993 óta a demokraták képviselik a kongresszusban: 1993-2008 közt Tom Lantos, 2008-2013 közt Jackie Speier, 2013 óta pedig Nancy Pelosi, a washingtoni képviselőház (a tövényhozás alsóháza) házelnöke, a Demokrata Párt egyik legfontosabb és legbefolyásosabb személyisége.