A gyerekvállalás ellen érvel egy francia megmondóember

Antoine Buéno francia gondolkodónak nemrég született meg a második gyereke, aminek elmondása szerint nagyon örül. Bár

– állítja. Buéno hasonlatot is hoz gondolata alátámasztására: egy steak felettébb ízletes, de káros hatással van a környezetre. Hiszen mit is jelent egy új gyerek? Még több céókettő-kibocsátást, még több húsfogyasztást, még több szemetet, „még egy szöget a Föld koporsójában”, ahogyan a Nouvel Observateur fogalmaz.

Buéno nevével korábban is találkozhattak lapunk hasábjain: az esszéista A kis kék könyv (Le petit livre bleu) című 2011-es írásában arról értekezett, hogy a hupikék törpikék világa „a sztálinizmussal és a nácizmussal átitatott totalitárius utópia archetípusa”. Törpapa mindenható és egyedülálló vezető, aki egy puritán, kollektivista társadalmat vezet, Hókuszpók pedig görbe orrával egyértelműen a harmincas évek antiszemita karikatúráit idézi – fejtegette Buéno.

Az opus recepciótörténetét fiatalabb olvasóink kedvéért egy memével foglaljuk össze:

A szerző 2007-ben egyébként az elnökségért hajtó François Bayrou centrista politikus (a kilencvenes években oktatási miniszter, Macron alatt rövid ideig igazságügyi miniszter) beszédírója volt, jelenleg pedig a Szenátus centrista blokkjának megbízottja.

Buéno mára, úgy tűnik, megunta a strumpf-tematikát.

Nem mintha Buéno légüres térben ötölte volna ki hátborzongató környezetvédelmi programját. Hogy csak két gyors példát hozzunk fel: a 444 tudományos rovata arról közöl cikket, miért jó macskás nőnek lenni, míg a szeriőz nyugati lapok minden héten lehoznak egy anyagot, ami a rovarevés előnyeit taglalja.

Vidám hely lesz a libzöld falanszter, szó se róla.

Szóval Buéno programjának „radikalitásán” tulajdonképpen meg se kellene lepődnünk, mégis: az a „világszintű denatalista politika”, amit Szaporodási jogosítvány (Permis de procréer) című új könyvében vázol fel, garantáltan felállítja a szőrt a legflegmatikusabb olvasóink hátán is.

Buéno a Nouvel Observateurnek és a Femina nevű svájci lapnak adott interjúiban (itt és itt) ecsetelte a terveit. Elképzelése szerint a terhesség alatt egy szociális munkás keresné fel a születendő gyermek otthonát, azt ellenőrizendő, hogy megfelelő körülmények fogadnák-e ott a csecsemőt, és megfelelőek-e a háztartás bevételei. Ezenkívül a szülőknek legalább kétszer pszichológushoz is el kellene látogatniuk. A pszichológussal folytatott beszélgetések függvényében

– azok, akiktől megtagadják ezt a szerződést, a „helyi szaporodási tanácshoz” fordulhatnának felülvizsgálatért.

Azoktól a szülőktől pedig, akik nem hajlandók elmenni a pszichológushoz, a születés után elvehetik a gyereket, hogy aztán másik családra bízzák – Buéno szerint mindennek az a célja, hogy kiküszöböljék a gyerekeket fenyegető veszélyeket. A szülők a születés után sem lennének „magukra utalva” – ha a szociális munkás vagy a pszichológus a gyermek érdekében úgy találna jónak, terápiára, szülői coachingra vagy éppen rehabra kötelezhetnék őket.

De mi történik akkor, ha Buéno szaporodási felvigyázói alkalmatlannak ítélnek egy párt szülői feladatok ellátására? Ez esetben azt javasolják a nőnek („nem kényszerítik, de erősen javasolják” – mondja Buéno), hogy abortuszt végezzen el, akár a hetedik hónap elejéig. Ha pedig nem vetetik el a magzatot, és a szülők „képtelenek szerződésbeli kötelezettségeik teljesítésére”, elveszik a gyereket. Buéno nem kertel:

elvégre Kanadában és Olaszországban is megesik, hogy valakit örökre megfosszanak szülői felügyeleti jogától.

Ha még nem emelkedett volna meg kellően a vérnyomásuk, Buéno nem hagyja cserben önöket: a denatalista, születésellenes politika jegyében azt követeli, hogy csupán a leginkább rászoruló háztartások részesüljenek családtámogatásban, a többieknek annak tudatában kell dönteniük a további gyerekvállalásról, hogy az állam nem segíti meg őket. Olyannyira nem, hogy a tehetősebb családoknak „szaporodási illetéket” kellene fizetniük, ennek összege pedig minden gyerekkel emelkedne.

Az így befolyó pénzt arra költenék, hogy a fejlődő, magas termékenységi rátával rendelkező országokban denatalitási politikát vezessenek be: a fogamzásgátlók terjesztését, a lányok szexuális felvilágosítását finanszíroznák belőle. De Buéno a „szaporodási jogok világpiacának” megteremtését is szorgalmazza: a gazdag országoknak minden tízezer születés után egy bizonyos összeget kéne befizetniük – így vásárolnák meg a jogot, hogy „rendkívüli szén-dioxid-kibocsátású csecsemőket” hozzanak világra. A szegény államok pedig tízezer „nem-születés” fejében megkapnák ezt a pénzt.

– egy „megdöglő világ” elvégre siralmasabb dolog, mint egy világ, ahol kevesebb gyerek van. A gazdasági problémákat meg lehet oldani, az öregeknek pedig igencsak alulértékelt kvalitásaik vannak – érvel.

Az esszéista úgy véli, javaslatai nem embertelenek, nem „kényszerítő” jellegűek, csupán a közmentalitás fejlesztésére szolgálnak. Ő ugyan senkinek nem tiltaná meg, hogy gyereket vállaljon – tárja szét kezeit az ember, aki a „szaporodási illetékről”, az „alkalmatlan” szülők abortuszra „buzdításáról” vagy éppen gyerekük elragadásáról képzeleg.

Az általa felvázolt politika azt a gondolatot ültetné el az emberekben, hogy „a szaporodás a társadalommal való partnerséget jelenti, ami feladatokat és kötelességeket rejt magában”. Az állami beavatkozás ilyen mértékű kiterjesztése nem baj, hiszen az állam amúgy is mindenbe beleavatkozik. A mérleg egyik serpenyőjében az van, hogy aláírunk egy szülői szerződést a családi juttatásokért, a másikban pedig az, hogy megmentjük a bolygót és harcolunk a gyerekek bántalmazása ellen – fogalmaz Buéno, és felteszi a kérdést: hát nem egyértelmű, hogy melyiket választjuk?