EU-s bástya a legmesszibb Nyugaton: a Brexit árnyékában voksol Írország

Írta: Matsuzaki Diána Sayuri

A május 26-i EP-választáshoz közeledve a Mandiner körképsorozatban mutatja be az uniós országok EP-választási kampányait, a helyi politika erőviszonyait és játszmáit. Eddigi cikkeinket itt olvashatják:

Németország: Weber ist Ihnen unbekannt?

Nagy-Britannia: Hülye Választások Minisztériuma

Ausztria: Az orbánozástól az Orbán-magasztalásig

Franciaország: Macronék vagy Le Penék győznek?

Spanyolország: Balosok, birodalmiak és lázadók

Most Írország kerül sorra cikksorozatunkban!

***

A kontinenstől nyugatra, a Csatornán túli szigeteket a Brexit foglalkoztatja 2019 tavaszán: az Egyesült Királyság mellett Írország EP-kampányában is a britek kilépése legfontosabb téma, az ír-északír határkérdés miatt.

Az Ír-szigeten, az Ír Köztársaság és az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írország között húzódó, 499 km hosszú sáv lesz az Egyesült Királyság és az Európai Unió egyetlen szárazföldi határa, ahol külső határ lévén útlevél-ellenőrzést és vámszabályozást kellene bevezetni – ha ez nem sértené a Smaragd sziget törékeny békéjét őrző, és éppen a szabad átjárhatóságot biztosító 1998-as Nagypénteki Egyezményt, valamint nem mellékesen a brit kereskedelem érdekeit. A „kemény határ” (hard border) körül kialakult vita nemcsak a briteknél került a közvélemény és a kampány középpontjába, de elemzők szerint

Pedig az írek hagyományosan az EU-t leginkább támogató nemzetnek számítanak a tagállamok között. Egy 2018-as Eurobarometer-felmérés szerint az ír népesség 64%-a uniópárti, ez a huszonnyolcak között a legmagasabb arány, ráadásul a megkérdezettek 84%-a az EU jövőjét illetően is optimista, nem is véletlenül.

Írország a Brexit-viták közepette

Írország igazi uniós sikertörténetnek számít. Az EU elődjének számító Európai Gazdasági Közösségbe már 1961-ben kérte felvételét, a közös piac elméletének nem megfelelő környezetet biztosító, protekcionista gazdaságpolitika és a második világháború óta kiemelten hangsúlyozott semlegesség miatt azonban nem kaptak megfelelő támogatást a De Gaulle-vezette Franciaországtól.

De Gaulle után azonban Párizs zöld utat adott Nagy-Britannia és Írország csatlakozásának, ami 1973-ban vált teljessé. A gazdaság csak az 1970-es évek végén bekövetkezett válság után kezdett erősödni, akkor azonban teljes gőzzel. Az egymás utáni kormányok által bevezetett gazdasági reformok jó döntésnek bizonyultak,

A „Kelta Tigris” időszakának a 2007/2008-as globális krízis vetett véget, az elmúlt 5 évben azonban ismét javuló eredményeket mutat. Jelenleg az 1 főre eső GDP alapján a 4-5.helyet foglalja el az IMF és a Világbank világranglistáin – igaz, ez az ennyire kiugró adat az itt kényelmesen adózó világcégek itt kimutatott pénzügyi eredményei miatt alakult ki.

A köztársaság 1999-ben az eurózóna egyik alapítója lett, majd 2004-ben, a Magyarországot is érintő bővítési kör után egyike volt annak a mindössze 3 tagállamnak, ami megnyitotta határait a 10 új tagállamból érkező munkavállalók előtt. Emiatt azonban felgyorsult az EU-ból érkező bevándorlás, főleg Lengyelországból. A munkavállalók után diákok érkeztek legnagyobb számban. A munkaerő-dömping hatására természetesen csökkent az ír munkavállalók száma, a kormány pedig válaszintézkedésként szigorította a bevándorlási és letelepedési szabályokat.

A szuverenitás fontosabb az uniónál

Írország külpolitikáját nagymértékben uniós tagsága határozza meg, az Egyesült Királysággal földrajzi és történelmi összefonódások miatt különösen erős a nexus, de a csaknem 32 millió, magát írnek (vagy ír gyökerűnek) tartó amerikai miatt az Egyesült Államokkal is jelentős az együttműködés. A függetlenség azonban még ezeknél a kapcsolatoknál is fontosabb Dublin számára.

Az EU alapdokumentumának tartott lisszaboni szerződést

miután az ír kormány olyan kiegészítéseket harcolt ki, amik lehetővé tették például a katonai semlegesség fenntartását.

A hosszan és nehezen kivívott függetlenséget Írország megőrizte a diplomáciában is: az ENSZ-nek igen, de a NATO-nak nem tagja, katonai vonatkozásban is inkább semlegességre törekszik. Sokan úgy tartják, éppen a neutralitás miatt lehettek sikeresek az ír egységek az ENSZ békefenntartó misszióinak keretében, különösen a kongói válság idején, majd később Cipruson, Libanonban, valamint Boszniában. A vállalt semlegesség ellenére Dublin többször is együttműködött a nemzetközi biztonsági szervezetekkel, 1999 óta részt vesz a NATO békepartnerségi és euroatlanti partnerségi programjaiban, az Öböl-háború, a 2001-es afganisztáni, valamint a 2003-as iraki beavatkozás során is átengedték a shannoni repülőteret az amerikai (és nemzetközi) haderő számára.

Abortuszpárti tüntetők a kampány idején

Szekularizálódó belpolitika, belső nacionalizmus, lokális migrációkezelés

Írország és a katolikus egyház kapcsolata az 5. századig nyúlik vissza, és a társadalom számára a vallás volt a megtartó erő a protestáns Anglia térhódítása után. Vallás és nemzeti öntudat kéz a kézben járt, az angol-ír szembenállásban a protestáns-katolikus ellentét tükröződött. Az Ír Köztársaság egykor az Európai Unió egyik „legkatolikusabb” országa volt, a Lisszaboni Szerződés ratifikálását a katonai semlegesség kérdése mellett az is késleltette, hogy Dublin garanciákat követelt az uniótól a szigorú – és katolikus alapokon nyugvó – ír életvédelmi törvények fölötti szuverén döntéshozatali jogára. A 2010-es években azonban – az európai demográfiai sztenderdnek megfelelően – jelentős csökkenést észleltek a magukat templomba járó katolikusok számában, mi több, 2016-ra a nem hívők száma meghaladta a helyi protestánsokét. Írország egyre szekulárisabb lett, és

2015-ben népszavazás döntött az azonos neműek polgári házasságkötésének engedélyezéséről, 2018-ban pedig – szintén egy, hosszas vitát követő referendum után – az abortusz legalizálásáról. Az ország világiasodását és a társadalom kinyílását jól mutatja, hogy a legerősebb párt ma a liberális kereszténydemokrata pártként pozicionált Fine Gael, amelynek elnöke, egyben Írország miniszterelnöke pedig az indiai felmenőkkel is rendelkező, vállaltan homoszexuális Leo Varadkar, aki ma a legnépszerűbb politikus Írországban – annak ellenére, hogy az utóbbi egy évben népszerűsége 17 százalékpontot csökkent, főként a határkérdésben leginkább érintett vidéki, mezőgazdasági munkákkal foglalkozók körében.

Leo Varadkar a Pride-on

Az ír belpolitika egyik érdekessége, hogy az erős nemzeti identitástudat ellenére nem jellemző az Európa más országaiban ismert szélsőjobboldali mozgalom. A 16.századi angol megszállás után hullámokban előtörő nacionalizmus évszázadokon át egyet jelentett az erőszakkal, a legsúlyosabbnak a „The Troubles” („A Bajok”) korszaka bizonyult, amely során az 1960-as évektől az 1998-as nagypénteki egyezmény megkötéséig összesen csaknem 50 ezren estek áldozatul (3500 halott, több mint 47.500 sebesült) a fegyveres támadásoknak és merényleteknek.

Az egyezmény után az azt elismerő radikális szervezetek, az Igazi IRA, az Új IRA és más radikális csoportok a harc folytatására tettek ígéretet – ma az ellenük folyó küzdelem az ír terrorelhárítás legfontosabb feladata – a radikális iszlamista terrorszervezetek Írországba való beszivárgásának megakadályozása mellett.

köszönhetően az előkelő gazdasági pozíció kínálta munkalehetőségeknek. A nem-ír-állampolgárok közül a legnagyobb arányban Lengyelországból, az Egyesült Királyságból, Litvániából és Romániából érkeznek, munkavállalás vagy tanulás céljából. Írországban ma már 4,8 millióan laknak, ez több mint 8 százalékos növekedés csak 2006 óta: a nagy arányú bevándorlás mellett ugyanakkor az Európában egyik legmagasabb termékenységi ráta is hozzátesz a népesség gyarapodásához: az egy nőre jutó 1,8-as születési ráta elég közel jár a a 2,1-es reprodukciós szinthez. 

Az EU-ban 2015 óta felerősödött migránsellenesség a bevándorló tömegek érkezése ellenére sem jellemző Írországban – igaz, mint az unió egyik legnyugatibb, elszigetelt szigetországa, az írek nem találkoznak a Közel-Keletről vagy Észak-Afrikából érkező menekülthullámmal, csak a befogadott menedékkérők szintjéig. A Zöld Sziget bevallottan befogadáspárti, egyre több szakértő figyelmezteti azonban a kormányt arra, hogy éppen a terület korlátozottsága miatt egyre kevesebb lesz a hely a menedékkérők számára,

ha nem teszik meg erre a megfelelő óvintézkedéseket. Leo Varadkar miniszterelnök januárban kijelentette: a migrációs válságot megfelelően kell kezelni, ez pedig túlmutat a menekültválság és a humanitárius krízis rövid távú megoldásain, és inkább hosszabb távon, az afrikai és dél-ázsiai országoknak nyújtott támogatások és a fejlődésüket elősegítő gazdasági-pénzügyi együttműködés kezdeményeseire alapozva lehet véget vetni a migrációs hullámnak.

Valahol Írországban

Helyi és európai erőviszonyok

Az ír törvényhozás (Oireachtas) három eleme a köztársasági elnök, valamint a parlament alsó (Dáil Eireann) és felső (Seanad Eireann) háza. A miniszterelnököt az alsóház jelöli, az államfő pedig kinevezi. A kormány a parlamenttől függ, de kormányalakításhoz az alsóházban kell többséget elérniük. A 158-tagú alsóházban jelenleg a kormány oldalán 56 képviselő ül, a Fine Gael (liberális kereszténydemokraták), valamint szövetségbe tömörült, és teljesen független képviselők koalíciójában. Az ellenzékben eggyel többen, 57-en foglalnak helyet, a baloldali republikánus Sinn Féin, a Munkáspárt, a Zöldek, a szociáldemokraták, és más kisebb pártok színeiben. A mérleg nyelve a konzervatív Fianna Fáil 44 képviselője.

Az uniós pártcsaládokban a Fine Gael az Európai Néppárt tagja, a Fianna Fáil az európai liberálisokhoz (ALDE), a Sinn Féin és a szolidaritás az Északi Zöld Baloldalhoz, a Munkáspárt pedig a szociáldemokratákhoz tartozik.

Az Európai Parlamentben Írországnak papíron 13 képviselői helye van, a Brexit azonban ezt is befolyásolja. Bár az Egyesült Királyság részt vesz az EP-választásokon, képviselőik csak addig ülhetnek a brüsszeli és strasbourgi székeikben, míg hatályba nem lép a kilépési megállapodás. Hogy távozásuk a 750-tagú testületből hogyan befolyásolja majd a Brexit-utáni Európai Parlamentet, még kérdéses, a május 24-i EP-választásokon egyelőre 11 képviselőre lehet majd szavazni. A fennmaradó két helyet azután osztják ki, hogy a britek távoztak az unióból és annak parlamentjéből is.

A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a 11 helyből a legnépszerűbbnek számító Fine Gael 4-re, a Fianna Fáil 3-ra, a Sinn Féin 2-re számíthat, a fennmaradó 2 helyért pedig a kis pártok és a függetlenek csaknem egyenlő eséllyel indulnak.

A magyar kapcsolat

Az ír kultúrát gyakorlatilag a világ minden táján szeretik, elég csak arra gondolni, hogy a március 17-én tartott Szent Patrik-nap ma már csaknem olyan globális ismertségű, mint a szilveszteréjjel. Az írek szeretik hagyományaikat, az ír nyelv államnyelvnek és egyben az Európai Unió egyik hivatalos nyelvének számít, de a zene és a tánc is legalább olyan népszerű kulturális exportcikk, mint például a sör.

Magyarországon mindig különös rokonszenv övezte Írországot. A történelmi párhuzamok, a szabadságszeretet és a hasonlóan erős identitástudat mellett azonban azt már kevesebben tudják, hogy

Arthur Griffith 1904-ben kiadott Magyarország feltámadása című könyvében az Osztrák-Magyar Monarchia mintájára ajánlja egyenrangú felek közös uralkodó alatt létrejött államának létrehozását Nagy-Britannia és Írország számára. Griffith példaként állítja Írország elé a magyarok passzív rezisztencia-mozgalmát, mint olyan kezdeményezés, ami később Magyarország egyenlő státuszának elismerését, és a virágzó Monarchia létrejöttét eredményezte, szembeállítva azzal, hogy Írország felsőbb hatalomként ismerte el a brit koronát. Griffiths és „Zöld Magyar Banda” nevű követői pártot is alapítottak: ez lett az a Sinn Féin, ami a 19. század elejétől a mai napig az ír belpolitika egyik legerősebb oszlopa.