A csúcsjelölti rendszer nem oldja meg az Európai Unió demokratikus deficitjét

Brigid Laffan, a European University Institute professzora azt elemzi The European Parliament in turbulent political times című cikkében, hogy milyen politikai játszmák zajlanak az EU-s intézmények között, valamint hogy a Spitzenkandidat-vita milyen hatást gyakorolhat a 2019-es európai parlamenti választásokra.

A csúcsjelölti rendszer

Az Európai Unió az 1990-es évek elejétől vált egyre inkább a politikai hatalmak küzdőterévé. Az EU három csúcsszerve (Európai Bizottság, Európai Tanács és az Európai Parlament) folyamatosan arra törekedett, hogy minél több hatáskört vonjon magához. Ennek egyik iskolapéldája a „Spitzenkandidaten”, azaz a csúcsjelölti rendszer kialakulása. Az Európai Unióról szóló szerződés 17. cikkének (7) bekezdése kimondja, hogy az Európai Tanács, vagyis a tagállamok állam- és kormányfőiből álló testület az európai parlamenti választások eredményét figyelembe véve, minősített többséggel javaslatot tesz a Bizottság elnökének személyére az Európai Parlamentnek. Ezután az Európai Parlament tagjai többségi szavazással választják meg a jelöltet.

Érdekes fordulatot hozott a 2014-es EP-választás, mivel a képviselők kitalálták, hogy minden európai parlamenti párt nevezzen meg már a kampány alatt egy kvázi listavezetőt, aki egyúttal a párt jelöltje lesz a Bizottság elnöki tisztségére. Ők lettek a csúcsjelöltek (Spitzenkandidaten), és innen jön a folyamat elnevezése is – írja Laffan. Ezzel tehát olyan szoros és közvetlen kapocs alakult ki az EP és a Bizottság között, amely felülírta a korábban bevett gyakorlatnak számító kiválasztási eljárást. A csúcsjelöltek aktívan részt vettek a kampányidőszakban, s még televíziós vitát is rendeztek számukra 2014-ben. Érdekesség, hogy az élénk politikai „hadviselés” ellenére is csak a szavazásra jogosultak 43,9 százaléka vett részt az európai parlamenti választásokon.

Spitzenkandidat-módszer kritikája

A csúcsjelölti eljárás a mai napig megosztó témának számít az EU berkein belül, illetve az akadémikusok körében egyaránt. A Spitzenkandidat-módszer támogatói azzal szoktak érvelni, hogy a folyamat sokkal nyíltabb, átláthatóbb és kiszámíthatóbb. Az Európai Tanács a korábban megszokottakhoz képest már nem zárt ajtók mögött dönt, hanem az egész kampányidőszak során lehet tudni, hogy az egyes parlamenti pártok kit látnának szívesen az Európai Bizottság elnöki pozíciójában. A kiszámíthatóság miatt az elnök legitimációja is növekszik, valamint szerves kapcsolat alakul ki a Bizottság és a Parlament között – fogalmaz a professzor.

Brigid Laffan szerint azonban ez az újfajta rendszer sem oldja meg az Európai Unió demokratikus deficitjét, mivel a döntés lehetősége most sem a választók kezében van. Ezenfelül a nemzetállamokban legitim módon megválasztott tagállami vezetők sem szólhatnak bele a folyamatba, hiszen a Parlament kvázi előzetesen megkerüli az Európai Tanácsot a jelölési eljárással. Az is jól kivehető a professzor álláspontja szerint, hogy jellemzően a legnagyobb tagállamok és bizonyos pártelitek döntenek a jelöltek személyéről, ezzel is háttérbe szorítva a kisebb EU-s országok érdekeit.

Bevált gyakorlattá válhat a csúcsjelölti rendszer

A cikk szerzője úgy látja, hogy a csúcsjelölti módszer még jobban megerősítette az elnök pozícióját a Bizottságban, illetve erőteljes politikai színezetet vitt az eddig független alapelvek mentén működő szervezet életébe. Laffan szerint a Juncker-féle Bizottság is már inkább egyfajta politika Bizottság volt, mintsem egy tagállamoktól és politikától független jogszabályjavaslatokat kidolgozó testület. A professzor arra is rávilágít, hogy ha az EP képes lesz arra, hogy 2019-ben is saját kezébe vegye a csúcsjelölti eljárás irányítását, s ezzel közvetett módon a bizottsági munka befolyásolását, akkor a későbbiek során már bevett gyakorlattá válhat a Spitzenkandidat-rendszer.