Importált bűnözés: bevándorló erőszaktevőket fogtak az Egyesült Államokban
Mindezt Massachusettsben, amelynek kormányzója már korábban közölte, nem működik együtt Trumppal a kitoloncolásokban.
Ahhoz, hogy az iszlám valóban a béke vallása lehessen, a muszlimok többségének öt dologban meg kell változnia – mondja Ayaan Hirsi Ali a Mandinernek. A nemzetközi hírű aktivistát afrikai gyerekkoráról, egykori iszlamista nézeteiről és a Nyugat általa csodált alapeszményeiről kérdeztük. Hirsi Ali szerint „egy kormány feladata az, hogy megvédje a szabadságunkat, nem pedig az, hogy elvegye”. Interjúnk.
Ayaan Hirsi Ali 1969-ben született Szomáliában, Mogadishuban. Édesapja Hirsi Magan Isse szomáliai forradalmár volt, aki Ayaan születése után börtönbe került. Ayaanon kislány korában elvégezték a női nemiszerv-csonkítást. Édesapja aztán megszökött a börtönből, a család Szomáliába, aztán Etiópiába ment, és végül Kenyában telepedtek le, ahol középosztálybeli életet tudtak teremteni. A tizenéves Ayaan iszlamista nézeteket vallott, de aztán elmenekült egy kényszerházasság elől: előbb Németországba, majd Hollandiába ment, ahol menedékjogot kért és kapott. Hollandiában takarított, gyárban is dolgozott, majd a holland nyelvet is elsajátítva egyetemre ment Leidenben, politikatudományt hallgatott. Előbb a szocdem Munkáspárt, majd a liberális-konzervatív VVD politikusa lett, miközben egyre inkább eltávolodott az iszlámtól és az iszlamizmustól.
Hirsi Ali Theo Van Gogh alkotótársa volt az Alávetés című filmben, amely a nők iszlámban való helyzetével foglalkozott. Az alkotók életveszélyes fenyegetéseket kaptak, és Van Goghot 2004 novemberében megölte egy muszlim terrorista. Ayaan Hirsi Ali innentől rejtőzve és rendőri védelem alatt élt. 2006-ban az egykori menedékjoga körüli viták miatt is kilépett a holland politikából, majd Amerikába költözött és az American Enterprise Institute munkatársa lett. Ayaan Hirsi Ali hosszú évek óta a harmadik világbeli és muszlim nők jogainak szószólója, az iszlamizmus radikális kritikusa, nemzetközi hírű szónok és aktivista.
Ayaan Hirsi Ali a világhírű Niall Ferguson brit történész felesége, gyermekük 2011-ben született.
Hirsi Ali most az MCC vendége volt Budapesten, a nemzetközi migrációs konferencián. Tudósításunkat előadásáról itt olvashatják.
Interjúnk.
***
Ön fiatal korában a Muszlim Testvériség híve volt. Mi vonzotta ehhez a világnézethez?
Születésemtől 15 éves koromig éppen olyan muszlim voltam, mint bárki más. Nem is ismertem igazán senkit, aki nem volt muszlim. Ugyan tudtam, hogy vannak más vallásúak, akikkel iskolában vagy a boltban találkoztam is, de nem tartottam őket fontosnak. Így hát nem is volt különösebben lényeges az identitásom. Akkoriban Kenyában laktunk, és édesanyám mindig azt mondta, ha egy nem muszlim kenyai csinált valami rosszat, hogy „azért tették, mert nem muszlimok”. Meglehetősen lekezelő volt. De nem tekintettük a küldetésünknek, hogy megtérítsük őket.
Tehát ekkor még nem keresett semmit különösebben az iszlámban – egyszerűen csak beleszületett?
Igen, éppen
még akkor is, ha a szülei nem járnak templomba. Aztán 15 éves koromban idegenek érkeztek a környezetünkbe és az iskolámba, és azt mondták, hogy rosszul gyakoroljuk az iszlámot, s hogy ők most megtanítják, miképp is kell helyesen csinálni. Én pedig csatlakoztam hozzájuk: a Muszlim Testvériség tagja lettem. Ez körülbelül 20 éves koromig tartott. Addig tartott, hogy csalódjak ellentmondásaikban, következetlenségükben. Elsősorban az zavart, hogy szörnyen haszontalan világnézet volt: akárhányszor megkerestem őket egy gyakorlatias kérdéssel, ők fellapozták a Koránt és adtak egy választ, ami semmilyen szinten nem működött a 20. század végén. Csalódott voltam, de nem mertem kifejezni ezt, hiszen azzal rengeteg bajt hoztam volna a fejemre. 22 évesen aztán Hollandiába szöktem, de nem azért, hogy megváltozzon a világnézetem vagy a vallásom: hozzáadtak egy férfihez, akivel nem akartam együtt élni. Hollandiában végre önálló életet kezdhettem. És megtetszett a társadalom, az életstílus és a törvényeik.
El tudná mondani, milyen is a radikális muszlim mentalitás – már amennyire utólag vissza tud tekinteni rá?
Azt mondták nekünk, hogy nézzetek körbe: nyomorogtok, nincsen ivóvizetek, egészségügyi ellátásotok, elegendő élelmiszeretek. És mindez azért van, mert nem a megfelelő módon követitek az iszlámot. Azt mondták nekünk, hogy ha megértjük, amit Mohamed mond és amit a Korán ír, és
Ezek az emberek, akik fiatalkoromban mifelénk térítettek, Iránból vagy Szaúd-Arábiából érkeztek, és lényegében versenyeztek, hogy ki tud több embert megtéríteni. És sokszor gyönyörű mecsetek építésével, családok anyagi segítésével enyhítettek a szenvedésünkön.
Az alapján, amit elmond, a radikális iszlám üzenetének köze lehet az antikapitalizmushoz is.
Természetesen: antikapitalizmusra neveltek minket. Az 1980-as években, amikor tinédzser voltam, a hidegháború utolsó éveit éltük. A Szovjetunió már összeomlófélben volt, de az Egyesült Államok még nem nyert teljesen, és nem kínált morális keretet az életünknek. Az iszlamisták azt mondták, hogy a Szovjetunió is rossz, mert hitetlenek, de az amerikaiak is hitetlenek. Csakis az iszlám adhat választ a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és egyéni problémákra – röviden, mindenre.
Mi változtatta meg a gondolkodását?
Megismertem egy olyan társadalmat, amelyet korábban elképzelni sem tudtam volna. A leginkább megdöbbentő dolog a férfiak és nők közötti egyenlőség volt. A nők rövidnadrágban jártak nyáron, és mégis teljes biztonságban mozoghattak az utcán a férfiak között. És nem csak nappal, de a hajnali órákban is.
Ma már nem feltétlenül ez a helyzet Hollandia nagyvárosainak egyes kerületeiben…
Igen, és éppen erről a változásról is fogok beszélni ezen a konferencián.
vagy mit jelent az áldozathozatal. Már nem is emlékeznek arra, mikor volt az utolsó háborújuk. De akkor még más volt a helyzet: megismertem a szabadságot, a kormányzás elválasztott feladatköreit, és arra jutottam, hogy ez csodálatos. Megismertem a nyugati társadalom értékeit – először a nyugati értékeket, aztán a nyugat-európaiakat, végül pedig az észak-amerikaiakat.
Férje, Niall Ferguson történész Civilizáció: a Nyugat és a többiek című könyvét önnek ajánlotta azokkal a sorokkal, hogy ön mindenkinél többet tud a nyugati civilizációról, és arról, hogy mit kínálhat az nekünk. Adja magát a kérdés, hogy mi ön szerint a nyugati civilizáció?
A nyugati civilizáció lényege a szabadság helyes felfogása. A szabadságot senki sem veheti el tőlünk, hiszen szabadnak születtünk. Az amerikaiak ezt az „Istenadta és elidegeníthetetlen szabadságnak” nevezik. A nyugati kultúrában léteznek a következő fogalmak: szólásszabadság, sajtószabadság, a mozgás szabadsága és egyesülési szabadság.
A törvény hatalmának ezen felfogását egyetlen más kultúra sem ismeri, csakis a nyugati. A kormány pedig alá van vetve a törvényeknek. Ez eddig két koncepció: a szabadság és a törvény hatalma. A harmadik pedig az egyenlőség. azaz a törvény előtti egyenlőség – nem pedig az egyenlőség manapság divatos, torz definíciója, ami a végeredmények és a nemek biológiai egyenlőségét hirdeti. A törvény előtti egyenlőség annyit tesz, hogy az én vallomásom ugyanannyit ér a bíróságon, mint az öné. Az iszlám törvénykezésben persze az ön vallomása kétszer annyit érne, mint az enyém. Számomra ezek a dolgok mind újak és csodálatosak voltak. Ma pedig látom, hogyan pusztulnak le ezek az értékek nyugaton. Fájdalmas látvány.
Korábban azt mondta, hogy a holland társadalom válsága könnyen mérhető a holland közélet Izraelhez és zsidósághoz való hozzáállásán. Amikor Hollandiában éltem, olyan mértékű antiszemitizmussal találkoztam, mint amilyennel idehaza sosem – egyrészt a progresszív hollandok, másrészt pedig a bevándorló hátterű emberek részéről.
A nyugati társadalom nagyon is nyitott az iszlamista antiszemitizmusra! Ez pedig azt mutatja – és ezt fájdalmas belátniuk a holland barátaimnak –, hogy az európai antiszemitizmus nem ment sehova. Azt hitték, hogy kigyógyultak belőle, de minden jel szerint ez nem volt igaz. Az, hogy ma Amszterdam utcáin tömegek skandálhatják, hogy „Hamász, Hamász, minden zsidóval a gázba!”, és hogy erre holland közéleti szereplők azt mondják a televízión, hogy „hát, érteni vélem, mit akartak mondani”, egészen szégyenletes. Azt állítják, hogy csak Izraelt kritizálják, meg a „cionista politikát”, de ha a kritika a cionizmussal kezdődik, úgyis a zsidókkal fog végződni. Még köztünk élnek a holokauszt túlélői, akik magukon viselik a német tetoválásokat. Mégis mit mondhatunk nekik? Az antiszemitizmus él és virul, és ez Európa hatalmas szégyene.
Egy másik ellentmondás, amit tapasztaltam, a nyugati feministákkal kapcsolatos. A holland feministákat végtelenül zavarja, ha kinyitjuk nekik az ajtót, de egy rossz szavuk sincsen arra, hogy a muszlim közösségekben a nők teljes életét a férfiak uralják.
Mikor Hollandiában erről a jelenségről beszéltem nyilvánosan,
majd ők megvívják a saját harcukat. A hollandok nagyon őszinte népség – ezt biztosan ön is tudja –, és ezt kerek-perec kimondták. Hiába mondtam nekik, hogy ezek a nők bántalmazottak számára fenntartott házakban élnek, nem beszélnek hollandul, nincsen pénzük, és nem mehetnek sehova. Hiába mondtam, hogy kislányként feleségül adták őket egy férfihez, akit sosem láttak korábban. Nem voltak hajlandók szót emelni értük. Borzalmas kettős mérce ez, hiszen a nyugati feministák már megvívták a saját harcukat, és nyertek, tehát már semmi sincs, amiért harcolniuk kéne. Az ő feminizmusukat csak úgy hívom, hogy a „kinek a feladata a mosogatás”-feminizmus. Egész nap a befogadásról beszélnek, de kirekesztik a bevándorló nőket.
Ön Theo van Gogh munkatársa volt, akit egy radikális muszlim gyilkolt meg 2004-ben. Mi volt az első gondolata, amikor megtudta a filmrendező halálhírét?
Sokkolt az eset, teljesen lefagytam. Éppen akkoriban ismerkedtem meg vele, még nem volt szoros a kapcsolatunk. Én biztonságban voltam, ugyanis elfogadtam a holland kormány védelmét, Theo azonban visszautasította azt. A holland kormány megpróbált e mögé bújni, de az igazság az, hogy
Nem csak azt kell megvédeni, aki explicite kéri a védelmet. A védett ház lényegében egy lyuk volt, de én elfogadtam a szabadságom korlátozását, még akkor is, ha kicsivel kevesebbre tartom az életet, mint a szabadságot. Ő nem így tett, a holland kormány pedig hagyta, hogy megöljék.
Lényegében minden, amiről beszéltünk, oda vezet, hogy az iszlámnak reformra van szüksége. Meg lehet reformálni az iszlámot?
A kérdés az, hogy ember alkotta dologként tekintünk-e a vallásra? Én így tekintek rá, hiszen szekuláris vagyok. Lehet, hogy ezzel megbántok néhány embert, és sajnálom, hiszen senkit sem célom megbántani. De a vallásokat az ember alkotta. Ha pedig az ember alkotta, akkor meg is lehet őket változtatni. Ahhoz, hogy az iszlám valóban a béke vallása lehessen, a muszlimok többségének öt dologban meg kell változnia. Először is a Koránhoz és Mohamedhez való hozzáállásukban. Jelenleg az az elvárás, hogy nem szabad megkérdőjelezni semmit, ami a Koránban van, vagy amit Mohamed mond: engedelmeskedni kell. Be kellene látniuk, hogy egyes gondolatok ma már nem érvényesek, és ezeket hasonlatokként kellene kezelniük. Ez az első lépés – és ez lesz a legnehezebb. A második baj, hogy fontosabbnak tartják a halál utáni életet a valós életnél. Ezért van, hogy a muszlimok számára olcsó az élet, és könnyű gyilkolni. Ez magyarázza meg a Hamász szlogenjét is: „Mi jobban szeretjük a halált, mint ti az életet!” Ha megvizsgáljuk az iszlám filozófiai lényegét, akkor arra juthatunk, hogy
hiszen az élet nem számít benne, és csakis a halálra koncentrálnak. A harmadik dolog, aminek változnia kell, az az iszlám jogrendszer, a saría. Ez nem más, mint az emberi jogok sorozatos megsértése, külső és belső agresszió. Az Iszlám Állam tevékenysége ízelítőt adhatott ebből, ám amit ott láthattunk, az csupán a jéghegy csúcsa. A negyedik dolog, hogy az iszlámban elvárás – főleg a férfiak számára – a jóra ösztökélés, és a rossz megtiltása. Ez az a koncepció, amely alapján a mérsékelt muszlimok nem jelentik a radikális ismerőseiket a rendőrségnek, hiszen a jó és rossz bírálói ők maguk. Az utolsó dolog pedig a dzsihád. Ennek az öt dolognak mind meg kell változnia ahhoz, hogy az iszlám békés vallás legyen.
Fotók: Földházi Árpád