„Az ember többé nem a jelenben él, hanem a világban való távjelenlétben.” Elhunyt Paul Virilio francia filozófus, aki elsők között figyelmeztette korunk emberét a technológiai fejlődés veszélyeire. Gondolatai egyaránt hatottak az építészet, az urbanisztika, a hadtudomány területére és a médiáról, politikáról való gondolkodásra is. Nekrológunk.
A gyermek számára az évszázadok által kimunkált városi tér maga az örökkévalóság. Ez a remekbe szabott mikrokozmosz épp olyan világ, amilyenre a bontakozó intellektusnak legfogékonyabb éveiben szüksége van.
Paul Virilio életművét jó eséllyel annak köszönhetjük, hogy gyerekként a modern technológia terroruralmának eljövetelével látta megsemmisülni ezt a világot. A második világháború elején
Alig mondta be a rádió, hogy „a németek Orléans-ban vannak”, már hallani lehetett, ahogyan a megszállók ellepték a környező utcákat. A modern technológia uralma számára a terrort, a Nantes felett zúgó bombázókat és az élet elvesztésének riadt előérzetét jelentette.
A sebesség filozófusa a mából nézve egy letűnt világ gyermekének tűnik: olasz kommunista apától és katolikus breton anyától született 1932-ben. Már fiatalkorától vonzotta az építészet és a filozófia: a világháború után üvegfestőként dolgozott Henri Matisse mellett, majd a Sorbonne-on Maurice Merleau-Ponty előadásait hallgatva megismerkedett a fenomenológiával. Itt megszerzett ismereteit többek között az Atlanti fal bunkereinek kutatásakor is kamatoztatta.
Amikor Viriliót a 1968-as diákfelkeléseket követően az École Spéciale d'Architecture oktatójává választották, már kiforrott világkép jellemezte. Az egyetemi világ nem faragott belőle tucatértelmiségit, munkásságát nem annyira tanulmányai, mint inkább a világháború tapasztalata ihlette: „A háború volt az én egyetemem” – vallotta.
„A háború volt az én egyetemem”
A nantes-i bombatámadások vezették először arra a felismerésre, hogy a technológia nem csupán az emberiség jótevője lehet, hanem épp ennyire
Háborús élményei nyomán mindezt így öntötte szavakba: „A technika-tudomány megszáll minket, elfoglalja az egész világot. És nekünk választanunk kell, hogy kollaboránsok leszünk-e vagy ellenállók. Az ellenállás kidolgozása a jelen helyzetben legalább annyira fontos a világnak, mint amennyire a második világháború alatt fontos volt Európa számára”.
Bár Viriliót nem fűtötték gépromboló indulatok, előre figyelmeztetett minket: ha nem állunk ellen a technicizmus előretörésének, akkor „közreműködünk a technika istenné emelésében, anélkül hogy tanultunk volna a 20. század tragikus eseményeiből”.
Szavai évtizedekkel ezelőtt talán valószínűtlennek hatottak és legfeljebb fantasztikum keltette borzongást válthattak ki a publikumban, ma viszont már
A világ médiumokkal keresztül-kasul behálózott, élőben közvetített valóságshow-vá változott, évtizedekre elegendő, feldolgozhatatlan élménytömeget sűrítve minden egyes percbe. A sebesség elszakított bennünket a tér és az idő eredeti tapasztalatától – már a virtuális tér köt össze és választ el bennünket. Ahogy Virilio a Háború és televízió című művében fogalmaz, „az ember többé nem a jelenben él, hanem a világban való távjelenlétben”. A közvetített látvány és a valóság között már a gyerekek is egyre kevésbé keresnek kapcsolatot, és lássuk be, igazuk van: még a háború, ez a véres realitás is átalakult a mediatizációja révén.
A védmű mint díszlet – Magdalena Jetelova: Atlanti fal (1995)
A hadviselés átalakulása élénken foglalkoztatta Viriliót, aki szerint korunkban színházzá vált a háború és ez a változás a hadműveleteket olyan médiaeseménnyé tette, melyek csupán közvetítettségük révén valósulnak meg a virtuális térben. A kommunikációs fegyverek korszakában a harcmező határtalanul szétterült a glóbuszon. Erre a filozófus szerint világháború helyett helyesebb a globális háború megnevezést használni, mert nem a térbeli kiterjedésről van szó, hanem kibernetikus frontok megnyílásáról, a távolságok és az idő szerepének átalakulásáról. De szerzőnk tovább árnyalja a képet: olvasatában a globalizáció semmi más, mint virtualizáció.
Ez a virtualizáció azonban nem csak a háborút változtatja meg gyökeresen, hanem
A metropoliszban az információáramlás és a média igényeinek rendelődik alá a térszerveződés. A falak képernyőkként világítják be az éjszakát, a távmunka és a telefonbeszélgetés kivonja a fizikai érintkezést az emberek közötti interakciókból. A jelenlét legmagasabb fokát jelentő szeretkezést is gépek és pixelek szorítják ki.
Minden gyorsabb és látszólag hatékonyabb lesz, csak éppen az válik kérdésessé, hogy mit jelent embernek lenni – hangzik a nemrég elhunyt filozófus figyelmeztetése.
Mi nyomatékosíthatná ezt jobban a halálnál?
Az elektromos mobilitás „forradalmi gyorsasággal” fog elterjedni, mert az egész világ megtanulja azt, hogy az olajimport az mekkora kitettség – jelentette ki Mráz Ágoston Sámuel a Mandiner Mesterterv című műsorában.
A legmagyarabb Habsburg személyéről, csodálatos örökségéről a Habsburg Történeti Intézet könyv és kisfilmek formájában is megemlékezik.
Titkos napló leplezi le, hogyan bántak 1919-ben a védtelenül maradt többségi nemzettel az ukrán soviniszták az első világháború után.
Szalai Piroska az elmúlt tizenöt év vándorlási adataival bizonyította, hogy Magyarországra éves szinten több magyar tér vissza, mint ahányan elmennek.
Egy választási győzelem normális esetben a jövőről szól: reformokról, gazdaságról, fejlődésről. De mi történik, ha a hatalom másnap már nem kormányozni akar, hanem elszámoltatni? A történelem azt mutatja, hogy a bosszú logikája gyorsan felülírja a jogot – és ezzel nemcsak a politikát, hanem a gazdaságot is megrendíti. A kérdés nem elméleti: minden demokrácia életében újra és újra felmerül.
A „frankfurti iskola” legismertebb képviselője 96 éves korában hunyt el.
A hazai kávézás történetét talán még sosem tálalták elénk ilyen okos, mégis szórakoztató módon, ráadásul közpénz felhasználása nélkül.
A volt ukrán titkosszolgálati tiszt információit is górcső alá veszi a hatóság.
Ennek senki sem örül.
