Tölgyek alatt: az amerikai Délen – útirajz

Mintha egy hotel halljába lépnék be: még a csomagfelvételnél is süppedős szőnyeg van a lábam alatt Daytona Beach kicsi, de barátságos repterén tavasszal. Hajnalban, még sötétben indultam New Yorkból, ahol dzseki dukált, az atlantai átszálláskor viszont már egyértelmű volt: nem lesz többé szükség a meleg ruhára. A floridai Daytona Beachen pedig egyenest nyári meleg fogadott. A daytonai reptér teljesen más dimenzió tehát, mint New York hatalmas repterei, az örökké átépítés alatt álló La Guardia és a végeláthatatlan, óriási JFK – utóbbiakat nemrég kedvenc urbanista magazinom rosszabbnak nevezte, mint a harmadik világ légikikötőit. Pedig az atlantai mindegyiknél hatalmasabb, mégis jobban működik… hogy Florida más világ, az viszont már landolás után egyértelmű volt.

Felszállás New Yorkból

Daytona Beachre egy magyar fesztivál miatt érkeztünk; szállásadóink először is elvisznek a magyar cukrászdába, ahol gulyáslevest és palacsintát ebédelünk – a falon a Lánchíd és az Országház épületének méretes fotója oszlat el minden kétséget a tulajdonosok kiléte felől. Megjegyzem, hogy a connecticuti Norwalkon is van egy magyar cukrászda, ahol a Szent István-bazilika fotója díszíti hasonlóan a helységet. Ki is derül, hogy a norwalkiak itt kezdték, csak aztán északra költöztek és saját bizniszbe fogtak, magyarán valamiképp testvércukrászdákról van szó. 

Daytona Beach egy nyaralóváros Floridában, az óceánparton. Tipikus Florida: pálmafák, napsütés, lapos házak, gazdag haciendák, végeláthatatlan, óceánparti hotelsor. Strandhangulat mindenhol, s ha otthon a Balatont a Riviéra és Florida fapados kiadásának tartjuk (tévedünk), vagy ezeket próbáljuk utánozni, akkor itt állandóan a Balaton jut az eszünkbe. Florida persze sokkal több, mint egy hatalmas strand kiszolgáló hátországa, hiszen erre van az orlandói vidámpark (sose gondolnám, hogy a napfényes, gyerekparadicsom Orlandóból származott a fifikás death metal együttes, a Death) vagy lenn, délen az Everglades Nemzeti Park mocsarai, erdőségei. Florida közepén, messzebb az óceántól sok a földművelő, szőlőtermelő falu. És itt van a Kennedy űrközpont is, a néptáncos szívét pedig megdobogtatja, amikor Florida térképén ráakad egy Palatka nevű településre. 

Nekünk most csak a strand-Florida marad, de az sem utolsó. Daytona Beachnek az óceánparti részétől a kontinentális városrészt a Halifax-folyó választja el, ami nem ered sehonnan, mivel a Texastól fel, Bostonig vezető kontinentális viziút része, aminek számos szakasza mesterségesen van kialakítva. A tősgyökeres, de legalábbis helyi lakos daytonaiak ennek a partján laknak inkább, mintsem a hoteles-hangos óceánparton. Nyaralni poén az óceánpart, lakni nem. A kalyibáktól a nyaralópalotákig minden van ott. 

Florida az a hely, ahol a fél Egyesült Államok összegyűlik télen. Hónapokra lehúznak ide a nyugdíjasok (ők gyakran teljesen leköltöznek), és az is, akit nem köt helyhez a munkája. Bérelnek egy házat, átvészelik a telet, mint a madarak, aztán február vagy inkább március végén visszaköltöznek oda, ahonnan jöttek.

A város aranyos, az óceánparti strandolást azonban nem teljesen sikerül átéreznem: a homokra nem készültem fel, a fényképezőgépnek például jól jönne egy hermetikusan zárható zacskó, egy hónap múlva is hallom zoomolás közben, hogy homok került a gépezetbe – szó szerint. Most aztán igazán meg tudom érteni a mondást. És tegyük hozzá, a hotelsor sem győz meg arról, hogy ez itt a létezés netovábbja. Az óceán persze lenyűgöző, de azért a strandtól nem esek hasra, ezt a színvonalat simán tudjuk hozni a Balatonon is, hotelsorra meg nincs szükségünk, annyira azért nem szép látvány. A Halifax partjától, attól viszont hasra lehet esni. Csak ott nincs strand. A folyópart többnyire: kertek vége. 

Florida legdélibb csücske Key West, Hemingway házával – onnan indul az 1-es országút, a leghosszabb észak-dél országút az Egyesült Államokban, ami felmegy egészen a kanadai határig, Maine államon keresztül. Vele párhuzamosan fut az I-95 államközi autópálya, ami azonban Miami környékén véget ér, és amin rengeteget autózok New York környékén.

Mielőtt a klasszikus Délnek vennénk az irányt, megállunk St. Augustine-ban. A sztereotipikus Floridától igencsak különböző, mediterrán-európai-spanyolos kisváros egy apró ékszerdoboz, egyben a legrégebb óta folyamatosan lakott európai település az Egyesült Államok területén. A kissé nehézkesen kifejtett statisztikai elsőség rejt érdekességeket: míg a mai Amerika bölcsőjének az északi Boston mellett található Plymouthot tekintik, ahol 1620-ban az első puritánok megérkeztek (három év múlva lesz a négyszázadik évforduló, hatalmas ünnepségek várhatóak), addig voltak már európaiak Észak-Amerikában a puritánok előtt is.

A virginiai Jamestown-t 1607-ben alapították, csak épp hamarosan a földdel lett egyenlő, a spanyolok pedig még hamarabb érkeztek. St. Augustine-t 1565-ben alapította Pedro Menéndez de Avilés, Florida első kormányzója, akinek ma is van szobra a városban, tipikus barokkos-spanyolos szerelésben, sosem gondolnánk erről, hogy Amerikában járunk. 

A területet még az 1513-ban érkező konkvisztádor, Juan Ponce de León nevezte el „a virágok földjének”, azaz La Floridának – és a tartomány csak 1821-ben kerül az Egyesült Államokhoz, amikor a némi háborúzás után kötött, 1819-es békeszerződést ratifikálja a washingtoni törvényhozás (tagállammá pedig 1845-ben szervezik). A főváros 1822-1824 közt St. Augustine volt.

St. Augustine-ban, ahogy későbbi úticéljaink esetében sem, nem nagyon hallani külföldi szót, úgy látszik, ez a bennfentesebb belföldi turisták célpontja. A város történelmi központja pici, könnyen bejárható, s eléggé elturistásodott. Itt van az első, Egyesült Államok-beli, fából épült, pici iskola, meg lehet nézni, milyen volt az élet a gyarmatosítás idejében, és a falusi templom méretű katedrális a legrégebb óta működő katolikus plébánia az USA-ban. Ez az a hely, ahol még van klasszikus erőd is, a 17. század végén épült Castillo de San Marcos. Ugyan tulajdonost hatszor váltott, ostromot csak kétszer látott, 1702-ben és 1740-ben. Imádnivalóak az ágyúk. És imádnivaló St. Augustine világítótornya, amit nonprofit módon tartanak fenn önkéntesek, mint annyi mindent az Egyesült Államokban.

Az aljában ott vannak azok a gyönyörű fák, amelyekkel nem tudok betelni. Southern live oak, déli tölgy. Örökzöld. Ágai megmerevedett kígyók. Fenséges fák, csak úgy írná az ember a doom metal lemezeket a tövükben. 

St. Augustine-ból a Mély Délre érkezünk, Savannah felé félúton megállunk az Okefanogee-mocsárnál. Itt mindenhol aligátorveszély van hivatalosan, amitől azért annyira nem kell izgulni, de a biztonság kedvéért kiírják a bejáratra, hogy márpedig háziállatokat és zsebkutyákat bevinni tilos, absolutely no, mert nem csak a személyzet imádja őket, hanem bizony az aligátorok is.

Utóbbiak látogatásunkkor éppen hibernált állapotban voltak, szemben a korláton fürgén szaladgáló, miniatűr változatukkal. 

New York környékén nehezen találni egy szabad négyzetmétert, errefelé nagyobbak a terek, nincsenek végeláthatatlan városok. És vannak végre hosszú országutak, amelyek mentén nincsenek lépten-nyomon települések. Viszont az amerikaiak szeretnek valamiért úgy költözni és építkezni, hogy jó messzire legyenek egymástól, még főút mentén is.

Mintha egy sűrű tanyarendszer lenne az egész ország. Errefelé, Georgiában már többet látni lepukkant vagy elhagyott házakat, s vidékiesebb a terep. A természet gyönyörű, a hosszú, északi tél után jólesik a déli meleg, a fák lenyűgözőek. Kocsikázni jó. Addig is mesélek.

A 18-19. század folyamán az utazók, legyenek külföldiek vagy északiak, mind sorban megállapították, hogy amikor leutaztak Délre, ott valami teljesen más nép lakik, mintha nem is a gyarmatok földjén, később az Egyesült Államokban lennének. Egyesek odáig mentek, hogy azt írták: mintha különálló nemzet lenne a Dél.  

S valóban. Ugyan Amerika a Mayflower és puritán utasainak 1620-as kikötését készül megünnepelni, a mai Virginia területén található – tehát déli – Jamestown  hamarabb alapult, 1607-ben, így a déliek akár a történelmi elsőséget is vindikálhatnák maguknak. Észak és Dél között számos attitűd- és felfogásbeli különbség felsorolható: az északi puritánok azután menekültek el Angliából, hogy a korona nem tűrte az anglikán egyházat a pápista maradványoktól megtisztítani kívánó követeléseiket. Az anglikán egyház így sokáig nem volt szívesen látott vendég Új-Angliában. Délen nem üldözött keresztény menekülők laktak, akik új életet akartak kezdeni, hanem elsősorban kalandorok, vállalkozók, akik gazdagodni érkeztek Jamestownba – szólt a morális felsőbbrendűséget vindikáló északi felfogás. Délen viszont az anglikán egyháznak jól kiépült bástyái voltak. A polgárháború előtti évtizedekben pedig a leírások alapján tényleg elég világos ipari-agrárius különbség volt a két vidék közt. 

S ehhez még hozzájön az északiak északias attitűdje, szemben a déliek mediterrán lazaságával és temperamentumával: mintha a tüchtig észak-németeket eresztenénk össze a dél-franciákkal…

S itt aztán megfoghatjuk mindezen törésvonalak egyik legfontosabbikát: a déliek szimpátiával tekintettek az európai ancien régime-ekre, magukat is arisztokratának beállítva és romantizálva a feudális Európát. A idealista északiak viszont inkább a forradalmakkal szimpatizáltak és az ancien régime-ek elől menekültek.

Ancien régime, Európa, mediterrán, agrárium, arisztokrata önfelfogás, hierarchikus társadalmi rend az egyik oldalon mediterrán lazasággal és könnyelműséggel; jövőbe tekintő, expanzionista, hierarchiaellenes, ipari, egyenlőségpárti, idealista tüchtig északiság a másik oldalon. Carl Schmitt mind a tíz ujját megnyalná ennyi ellentét láttán.

*

Megérkezünk a régi Dél hangulatát őrző, legendás Savannah-ba. Nem a várossal, hanem az amellett található Wormsloe-ültetvénnyel indítunk. Jó pár egykori vagy épp ma is működő ültetvény tekinthető meg ezekben az államokban, még többjük pedig ma sem látogatható magánbirtok. Ezt a birtokot Georgia egyik alapítója, Noble Jones hozta létre pár négyzetkilométeren, a Remény szigetén, 1734-ben. A terület egy kis része egy hatalmas házzal még ma is magántulajdon, most is a családé. Az ültetvények területét nagyrészt visszafoglalta az erdő, a legfőbb látványosság pedig a lélegzetelállító tölgyfa-sétány, amit  az 1890-es években alakítottak ki.

Savannah városa egy gyöngyszem, az egyik legszebb amerikai település. A belvárosban minden utca, minden ház csodálni való, és az ember megállna minden kis terecskén is, nem unjuk meg. Az 1733-as alapítású városban eredetileg nem látták szívesen a katolikusokat, az alkoholt, a jogászokat – és a rabszolgákat (Georgia első alkotmánya tiltotta a rabszolgaságot; a gyarmat gyakorlatilag börtönnek lett alapítva; „penal colony”-ként).

A város az adósok paradicsomának készült, de aztán mégis az egyik fő rabszolgakereskedelmi központ lett. De ez már régen volt. A várost tényleg napokig lehetne csodálni – mi szisztematikusan próbáltuk végigjárni az utcákat. Errefelé a föderális és az antebellum, tehát a polgárháború előtti stílus dominál. A Savannah folyó partján hangulatos helyek találhatóak, az egykori gyapottőzsde épületében pedig hotel működik. Mindenhol lehet könyveket kapni Savannah szellemeiről, ami, úgy látszik, errefelé mindenütt sikeres befektetés, egykoron pedig szellemek által igencsak sűrűn lakott volt az amerikai Dél. A random kiválasztott burgerezőben aligátor lóg a falon. 

Savannah-n túl, a folyó másik oldalán már Dél-Karolinában vagyunk. Ez az első állam, ami 1861-ben kimondta az elszakadást az Uniótól, amit a polgárháború (déli interpretációban: államok közti háború, nem Civil War, hanem War Between the States; vagy War of Northern Aggression; esetleg The Recent Unpleasantness vagy épp Invasion of the Southern States).

Egy hatvanas években újraalapított teaültetvényre tartunk, ami tulajdonosi szempontból az amerikai álom megtestesülésének bizonyul: megmutatják, milyen apró házban kezdték a tulajdonosok, és mekkora házban laknak most. Már amennyire bármelyik is látszik a fáktól. Kedves bácsi visz minket körbe buszával az ültetvényen, megjegyezve, hogy ő inkább kávépárti, de nyugdíjasként nagyon szívesen dolgozik itt. A gyári idegenvezetésnek pedig új minőségével találkozunk: már az idegenvezetést is gépiesítették, a mesélnivalót pedig képernyők mondják fel. 

Nem álljuk meg, hogy be ne vásároljunk némi teát, hátha rendezünk egy Tea Partyt (inkább itt, mint Bostonban), s továbbállunk, megnézni az Angyaltölgyet. Az Angyaltölgy, avagy Angel Oak egy hatalmas famatuzsálem, amelynek külön parkja van, ágai olyan nehezek, hogy földön pihenteti őket, felmászni rá nem szabad, de csodálni igen. Ha a Candlemass tehetné, biztos ide szervezne koncertet, Under the Oak, a tölgy alá. 

Charlestonba érkezünk, ami úgyszintén a legelegánsabb amerikai városok egyike, és egykoron legfontosabb kikötője volt, sok antebellum és neoklasszikus épülettel,. Az 1670-ben alapított várost, aminek fő látványosságai a színes házak, egykoron ültetvényesek irányították, és az egyetlen nagyobb város volt, aminek többségi lakossága rabszolga volt. Mai napig megtekinthető a rabszolgapiac (rabszolgák nélkül, természetesen).

1500 és 1860 között nagyjából 35 ezerszer fordultak a mintegy háromszáz fős „rakományt” szállító hajók Afrika és az amerikai kontinens között, a becslések szerint 12 és félmillió rabszolgát hozva az Újvilágba, beleszámítva az összes európai gyarmatot és az idővel függetlenné vált országokat, köztük az Amerikai Egyesült Államokat is – utóbbi azonban 1808-tól tiltotta a nemzetközi rabszolgakereskedelmet.

A legtöbb rabszolga, kétmillió fő a 18. század utolsó negyedében érkezett. Kétmillió fő körül volt azok száma is, akik az évszázadok folyamán még a hajóúton meghaltak. A partot érőknek azonban csak az 5 százaléka került Észak-Amerikába, a többségnek Dél-Amerika és a Karibi-szigetek lett új, kényszerű otthona. A rabszolgákat többnyire maguk a törzsfőnökök adták el a fehér embernek, akkoriban még nem létezett pánafrikai szolidaritás. 

Az első gyarmat, ami törvénybe iktatta a rabszolgaságot, 1641-ben érdekes módon az a Massachusetts volt, ami később a rabszolgaság eltörlését követelő mozgalomnak is a központja lett. A függetlenségi háború idején, a 18. század második felében Új-Anglia 660 ezer lakója közül 17 ezer volt rabszolga. 1860-ban, mielőtt kitört a polgárháború, négymillió rabszolga volt az Egyesült Államokban, túlnyomórészt a Délen. Korábban Északon is voltak rabszolgák, de ott nagyjából 1830-ra megszűnt az intézmény a gyakorlatban (háromezer rabszolga maradt). Ez persze nem jelenti azt, hogy integrálták a feketéket, tekintve, hogy a feketeellenes rasszizmus ugyanúgy létezett, csak épp a rabszolgaság nem (illetve azért elvétve mégis). Szegregációs törvények is Északon voltak először, és hiába volt hangos a rabszolgaság eltörlését követelő, abolicionista mozgalom, az északiak több mint 90 százalékát nem érdekelte az abolicionizmus

Az északi többség örült, hogy a rabszolgaság intézménye Délen tartja a feketéket, és így nem öntik el a munkaerőpiacot. Massachusetts és benne Boston, a rabszolgaság eltörléséért küzdők egyik központja például közvetlenül a polgárháború előtt törölt el pár szegregációs törvényt. New Yorknak és Philadelphiának pedig olyan fekete gettói voltak, amilyeneknek nem volt párja a déli városokban. Tocqueville szerint Északon még erősebb is volt a faji előítélet, mint Délen. Az északi rabszolgaság-ellenesség jelentős részben azon az elképzelésen alapult, hogy a feketéket vissza kellene küldeni Afrikába, vagy bármilyen más módon el kellene távolítani az országból.

A legtöbb rabszolgatartónak kettő-három rabszolgája volt, a nagy ültetvényeseknek volt pár száz, néhány különösen gazdag úrnak volt ezren felül, a túlnyomó többség azonban még a rabszolgaság fénykorában sem rendelkezett ilyesfajta, „tulajdonnal”, még Délen sem. Azt is érdemes számításba venni, hogy az Egyesült Államok létrejöttekor a rabszolgatartás lehetőségét az Alkotmány garantálta, mivel számos addigi gyarmat csak ennek garantálásával volt hajlandó belépni az államszövetségbe. 

S ahogy voltak rabszolga feketék Északon is a 19. században, a polgárháború előtt, ugyanúgy voltak szabad feketék Délen, habár nekik is szembe kellett nézniük számos, őket másodrangú polgárokká tévő törvénnyel és szokással. Északon több államnak voltak olyan törvényei, amelyek még a belépést vagy a letelepedés is tiltották vagy limitálták a feketék számára (például Lincoln Illinios-ja). S még fekete rabszolgatartók is előfordultak, például Dél-Karolinában az egyik legnagyobb rabszolgatartó egy William Ellison nevű fekete fickó volt. A feketék Afrikába való visszaküldésének ötletei pedig (Libéria) Északon virágoztak. Számos északi rabszolgatartó pedig a felszabadítás előtt gyorsan eladta rabszolgáit Délre. Több déli ültetvénynek pedig, például a louisianai cukorültetvényeknek, voltak északi résztulajdonosai is.

A charlestoniak mindenesetre egy idő után kellemetlennek érezték, hogy a nyílt utcán kereskednek a rabszolgákkal, ezért valaki a magánházában rendezte be az emberpiacot. Ez ma a múzeum, ahol a rabszolgakereskedelem szívszorító menetével is megismerkedhetünk: ki mennyit ért, mennyit adtak érte, s hogy a rabszolgakereskedőket senki sem becsülte. 

A polgárháború is Charlestonban kezdődött, itt dördültek el az első lövések; habár nem magában a városban, hanem a Charles-folyó torkolatában, a szigeten található Ford Sumternél. S ha már itt vagyunk: miért is tört ki az amerikai polgárháború, vagy ahogy sok déli tartja: az államok közti háború?

A legtöbben annyit tudunk az amerikai polgárháborúról (1861-65), hogy a déli rabszolgatartókat ekkor győzték le a rabszolgatartás miatt, azaz voltak a jó ügyért küzdő északiak, ezután egy szemét déli lelőtte Abraham Lincoln elnököt, Verne Gyula pedig írt egy regényt azzal a címmel, hogy Észak Dél ellen.

A bennfentesek tudni vélik, hogy a háború igazából nem is a rabszolgaság miatt tört ki, hanem mert az iparosodott, gazdag Észak egyszerűen le akarta törni az agrárius, vidékies, szegény Délt, aminek egészségtelen szerkezetű gazdasága a hatalmas, monokulturális gyapotültetvényeken nyugodott, amiket persze rabszolgák műveltek. Ennyi van a tankönyvekben.

A rabszolgaság azonban csak az egyik oka volt a háborúnak, pontosabban nem is közvetlen oka, hanem a viszonyt elmérgesítő téma. Rabszolgák a 18. század végéig Északon is voltak, bár sokkal kevesebben, mint Délen. Viszont az alkotmány explicite megvédte a rabszolgaságot, minthogy az Egyesült Államok életre hívásakor a független gyarmatok által kötött kompromisszumok egyike a rabszolgaság megmaradása volt. A Lousiana-területek 19. századi elején történt megszerzése után (Napóleon eladta az amerikaiaknak, Thomas Jefferson elnökségének idején), amivel az USA megduplázta a területét (addig az USA a Mississippiig tartott), azonban egyre többet vitáztak a rabszolgaságról, illetve akárhányszor új államot vettek fel az Unióba, mindig kitört a vita, hogy a rabszolgatartó vagy a szabad államok közé sorolják be őket, mindenki féltette ugyanis a törvényhozásbeli többségét. Ez a vita mérgesedett el a hatvanas évek elejére. Napóleon amúgy körülbelül miattunk, a Habsburg-birodalom miatt adta el jó olcsón észak-amerikai területeik Jeffersonéknak, mivel kellett neki a pénz az ellenünk való háborúzáshoz.

És akkor a déli államok kiléptek az Unióból. Kiléptek, majd megalapították a Konföderációt, melynek első fővárosa az alabamai Montgomery, a második a virginiai Richmond volt, elnöke pedig Jefferson Davis. Lincolnék azonban úgy gondolták, az Amerikai Egyesült Államokból nem lehet csak úgy kilépni, így katonai erővel parancsolták vissza az Unióba a délieket. Ez volt Amerika legvéresebb háborúja. 1865-ben Robert E. Lee tábornok letette a fegyvert Ulysses Grant tábornok előtt, aki később elnök is lett.  

A háború másik, közvetlen oka tehát a tagállamok szuverenitásának hangsúlyozásából, a states’ rights-filozófiából fakadt, és a vitából, hogy ki lehet-e lépni egy ilyen szövetségből. De erről később.

Odamennénk az erődhöz, de drága a komp; a történelmi zarándokhely kimarad. Inkább a sétát választjuk a takaros városban, ahol nem lehet betelni az utcák szépségével. A szellemjárás itt is gyakori, az egyik anglikán templom például azzal hívogat: az egyetlen szellem itt a Szent Szellem. 

A turistaipar mindenhol igen fejlett, rengeteg giccs, szuvenírboltok, baseball-sapkák az adott város nevével, pólók, és persze hűtőmágnesek segítik az emlékezést és a bizonyítását annak, hogy „itt jártam”. Bár mivel ma már a legtöbb helyi sajátosságot körbeexportálják a földkerekségen, tehát kis túlzással a világ bármely pontján lehet bármilyen messzi helyi sajátosságokat enni, inni, viselni, kivéve talán a természetet, azt kell mondanom, szinte már a helyi baseballsapka az egyetlen helyi sajátosság, amit nem árulnak ország- és világszerte. Ettől függetlenül csak a turisták veszik azt. Az egyetlen város, ahol a lakosság többsége a lakhelyét reklámozza a baseball satyekján, az New York. A New York-iak New York-os baseballsapkában járnak, mások meg maximum focicsapatosban. Erre is van magyarázat: a baseball északi dolog; az amerikai foci déli.

Charlestonból az utunk hosszú: egy charlotte-i megállással Virginiába, Richmondba tartunk. Charlotte nem különösebben érdekes város, de az egyik parkból igen szépen mutat a „skyline”, a belváros felhőkarcolóinak csoportja. Virginiába már sötétben érünk át. Jamestownt kihagyjuk, mert információink szerint csak egy nem túl érdekes szabadtéri múzeum van a helyén.

Richmondban hét ágra süt a nap. A Jefferson tervezte állami törvényhozás épülete vakítóan fehér, körülötte más fontos középületek és a kormányzói szolgálati ház állnak. Az épület parkjában számos szobor alakítja a szimbolikus teret, köztük van a polgárháború egyik vezető, déli személyisége, valamint akad polgárjogi emlékmű is. Egyet ide, egyet oda. Amit megnézünk még, az a Konföderáció Fehér Háza és a Konföderációs Múzeum. A Fehér Ház, amiben Jeff Davis lakott, nem túl nagy, emeletes épület, körülötte ma már kórházépületek terpeszkednek, a Fehér Ház kicsit nem tudja, mit keres itt. Washingtoni párjához képest elég szerény.

Richmondba az alabamai Montgomeryből költözött át a konföderációs kormányzat. Érdekesség amúgy, hogy Jeff Davis családja mintaültetvényt vezetett Mississippiben, ahol a rabszolgákkal is mintamódon igyekeztek bánni, és az ültetvényesek meg is mosolyogták a Davis-család szerintük utópikus, rabszolgabarát erőfeszítéseit. A háború vége felé pedig Jeff Davis javasolta a rabszolgák felszabadítását, hogy a Konföderáció oldalán harcoljanak – az a tippem, hogy alighanem inkább az északiakat erősítették volna. 

A Konföderációs Múzeum leginkább hadtörténészeknek érdekes ínyencség, meg a magamfajta érdeklődőknek; a kurátorok itt-ott kicsit félrezsűriztek, például számos zászlóalj pont ugyanolyan konföderációs lobogóit is kiállították, egymás mellett. Az ajándékbolt is érdekes, lehet kapni például konföderációs nyakkendőt. És rengeteg érdekes könyvet. 

Talán a konföderációs Fehér Ház és a múzeum a legjobb hely, ahol a states’ rights-ról szót ejthetünk. A Konföderáció államai úgy gondolták, ők pusztán visszatértek az amerikai alkotmány eredeti szelleméhez, és ugyanolyan joguk volt az önállósodáshoz, mint a tizenhárom gyarmatnak, amikor azok megvívták a függetlenségi háborút a „nincs adózás képviselet nélkül” elve alapján. A déliek tehát a saját életformájuk szabadságának védelmében léptek ki, majd háborúztak. A konföderációs alkotmány az USA alkotmányának másolata volt, pár hozzátűzött mondattal.

És mondhatjuk, hogy valóban jogos volt részükről a kilépés: a 13 gyarmat annak idején nyilván nem lépett volna be egy olyan politikai szövetségbe, amiből tilos kilépni, pont azután, hogy elszakadtak a Brit Birodalomtól. Virginia, New York állam és Rhode Island kifejezetten csak úgy fogadta el az alkotmányt, ha ki lehet lépni. A háború után csak azután vonták ki több déli államból is az északi csapatokat, hogy azok törölték alkotmányaikból a kilépési klauzúrákat; ami implicit elismerése annak, hogy joguk volt mindehhez. Lord Acton levelet írt Robert E. Lee tábornoknak, a déliek vezérének, hogy az abszolút hatalom üdvös korlátozását látja a tagállami jogok hangsúlyozásában. Ugyancsak éltette a a tagállami jogok felfogását Tocqueville. Marx viszont Lincolnt éltette.

A déliek ugyanis eleve úgy léptek be az Unióba, hogy a rabszolgaságot védte az alkotmány; a szuverén államok szövetsége pedig, aminek az Egyesült Államok indult, attól szuverén államok szövetsége, hogy azok ki tudnak abból lépni. Ha nem tudnak kilépni, akkor nem szuverének. 

Ez az ügy, mint februárban írtam, egészen érdekes kortárs párhuzamokat rejteget. Nem is rejteget. Kalifornia kilépése vagy több tagállamra bontása már számtalanszor felmerült az előző száz évben, ám amikor republikánus kormányzók dobták be az ötletet, mindenki komolytalannak tartotta. Most, hogy Trump az elnök, viszont már valahogy nem tűnt olyan nevetségesnek az önállósodás gondolata – legalábbis azok számára, akik korábban ezt elképzelhetetlennek tartották.

Márpedig ha ma Kaliforniának van joga kilépni az Egyesült Államokból, akkor nem kérdés, hogy a délieknek is volt joga ehhez 1860-ban. Gondoljunk csak bele, akkoriban még rengeteg „terület” nem volt tagállammá szervezve, egyes területekből csak 1912-ben csinálnak tagállamot, Kaliforniát csak 1850-ben vették fel az Unióba, Texast pár évvel korábban, a déli államok teljes joggal gondolták úgy, nem épp egy véglegesen kialakult és megszilárdult szövetség részesei, ahová még nagyban jönnek a tagállamok, onnan nagyban távozhatnak is. (A Brexit idején a déli államok esete az EU tagállamai számára is figyelmeztető lehet...)

Kevésbé ismert, de azért Új-Anglia szószólói is gyakorta előhozakodtak a kilépés, szakadás lehetőségével, sőt az 1850-es évekig ők beszéltek ilyesmiről többet. A 19. század elején, 1814-ben felmerült bennük a saját elszakadásuk gondolata is, amikor nem akartak katonákat adni egy szerintük felesleges háborúhoz (ez volt a Hartford Convention). 

Új-Anglia, az Észak, North, Jenkiföld, az északiság netovábbja, úgy tekintett magára, mióta a Mayflower utasai kitették a lábukat, mint „a hegyre épült város”, aminek terjesztenie kell a földkerekségen az ideáit. Új-Anglia úgy tekintett magára, mint ami maga szolgáltatja az amerikaiságot az alakuló ország többi részének is. Az új-angliai karakternek kell lennie az amerikai nemzeti karakternek, punktum. Így lett az új-angliai regionális identitás és ethosz nemzeti identitás és éthosz, s maradt a déli regionális identitás – regionális avagy provinciális identitás, ami különbözik kicsit az amerikaitól.

Mindenesetre a háború után a rekonstrukciónak nevezett időszak alatt megpróbálták északiasítani a Délt. Northernization. Iparosítás. Egyes kommentárok szerint nem a rabszolgafelszabadítás volt a baj, hanem ahogy csinálták, mint itthon a jobbágyfelszabadítást. Ekkor alakult ki a nosztalgia a romantikus, békés ültetvények iránt, mint az Elfújta a szélben. És kialakult elég gyorsan a Lost Cause, a veszett ügy identitása: a Dél a saját életmódjáért küzdött, a rabszolgaságnak ehhez persze volt sok köze, de azt gondolták, az úgyis eltűnt volna idővel, Richard N. Current történész szerint például egy generáción belül.

Itt szimplán a hazájukért harcoltak az emberek. Köztük délen sok fekete rabszolga. Ahogy a Gettysburg című filmben látható: az északi ezredes nagyban magyarázza katonáinak, hogy ez az első morális célért vívott háború a történelemben. A déli fogoly meg azt kérdezi: mi értelme a vérontásnak, miért nem hagyjátok, hogy éljük a saját életünket, s mi is hagyjuk, hogy ti is éljétek a sajátotokat. Ez a Jefferson Davis visszaemlékezéseivel is nagyban táplált attitűd még ma is él: csatarekonstrukciókat játszottak, léteztek-léteznek olyan hagyományőrző szervezetek, mint a Konföderáció Leányai vagy épp Fiai.

A Veszett Ügy leggrandiózusabb emlékműve a richmondi Monument sugárút, ahol Robert E. Lee, Stonewall Jackson és Jeff Davis szobra áll az elegáns út mentén. Kérdés, meddig, mivel mostanában egy erőszakos, marxoid mozgalom minden olyan egykori államférfi szobrát le szeretné bontani, akinek voltak rabszolgái, legyen akár volt elnök az illető. Mintha ezzel az egész életművüket ki kellene törölni a történelemből.

Legújabban Lee tábornok szobra esett áldozatul a szoborromboló hévnek New Orleans-ben. Érdekes, hogy a vesztesek vezetőinek szobrai eddig maradhattak, olyankor is, amikor az ellentét élesebb volt, majd mikorra az egész már csak történelem, pont akkor kezdik eltüntetni azon szobrokat, amelyek túléltek nehezebb időket is (melyik országban engednék, hogy egy háború veszteseinek szobrot emeljenek?).  És hát, a Veszett Ügy nem védhetetlen. Nagyon is védhető. Jeff Davis például a háború után két évig raboskodott, ezután tárgyalták volna ügyét, de mivel kiderült, hogy erős a védelem, tehát meg tudja védeni a kilépést, inkább ejtették az ügyet.

A mi lett volna, ha kérdése igenis feltehető, kellemes agytorna, és ez alapján feltehető a kérdés: nem halt volna ki a rabszolgaság egy-két étvizeden belül háború nélkül is? Főleg, ha azt vesszük, hogy Lincoln részéről a cél nem a rabszolgaság eltörlése volt, hanem az Unió megőrzése. Lincolntól, aki amúgy kevesebb voksot kapott 1860-ban, mint a következő négy vesztes elnökjelölt, a Délen pedig rajta sem volt a szavazócédulákon a rabszolgaság nyugodtan maradhatott volna, ha épp ez lett volna a biztosítéka az egység megőrzésének, amit ő teljesen nyíltan le is szögezett. Ulysses Grant tábornok, az északiak serege vezetője feleségének négy rabszolgája volt. A háború kezdetekor több rabszolgatartó állam volt az északiak oldalán, mint a Konföderációban, New York City pedig majdnem átállt a déliekhez gazdasági okokból – a déli alkotmány nem tiltotta a nem rabszolgatartó államok belépését a konföderációba.

Az államszövetség felbontását egyébként sok abolicionista északi is rendszeresen felvetette, a states' rights egyik legnagyobb szószólója pedig épp egy rabszolgaságellenes közéleti személyiság, Carl Shurz volt, aki később az északi seregben szolgált. A tagállami jogkörök tiszteletben tartásának abolicionista pártolói ugyanis pont attól féltek, hogy a rabszolgatartó államok próbálják meg a szövetségi kormányon keresztül befolyásolni a szabad államok törvényeit.

S ha nincs háború, talán szegregációs törvények sincsenek a Délen 1890 után, mivel nincs egyfajta „csakazértis”-trauma és visszavágási kényszer. Lincoln háború előtti beszédei egyértelmű, feketékkel szembeni rasszizmust tükröznek, a háború során pedig az északiak felégettek egy csomó déli várost (például Richmondot), utána pedig megtagadták tőlük a kongresszusi képviseletet, és más furcsa, erőszakos eszközökkel akarták őket „rendbe tenni”.

Egyes gonoszkodó, de nem alaptalan gondolatmenetek szerint az Észak csak azért indított háborút, mert a déliek nélkül gazdasági összeomlással kellett volna szembenéznie: a Dél ugyanis egyáltalán nem volt olyan szegény és egészségtelen gazdasági szerkezetű, mint sokan mondják. A Dél nélkül összeomolhatott volna az északi gazdaság. A Dél például gyűlölte a szövetségi kormány magas adóit, amelyek segítségével az ő termelésének profitjából segítették az Északot, és nem álhatta az Észak protekcionista gazdaságpolitikáját sem. Charles Dickens például kinevette Lincolnt, s úgy tartotta, az Észak csak gazdasági okokból indított háborút.  A polgárháború tehát: felesleges volt. Az Unió persze megmaradt, de milyen áron?

Na, de azóta sok idő eltelt. A Dél továbbra is mediterrán, s ha nem is annyira, mint régen, de különbözik az Északtól. A tagállami jogoknak például még mindig erős bástyája, meg hát erre van a  Bible Belt, a mélyen vallásos protestánsok földrajzi félköríve is. A feketék is magukénak, a saját otthonuknak érzik a Délt, sőt volt olyan fekete írónő, Etta Willis, aki negyven év után, 1994-ben Mississippibe visszatérve Kaliforniából megjegyezte, hogy itt kevesebb a rasszizmus, mint San Franciscóban.

A Délen az attitűd, a konyha, az autók, a fák (ó, azok a tölgyek és magnóliák) a különbözőek. Egyben jelenleg a Dél az Egyesült Államok demográfiailag legegészségesebb régiója, és gazdaságilag is jön föl, mint a talajvíz. Hozzájárul mindehhez a fegyvertartás lehetősége, a családközpontúság, a környezetvédelem (igen, az, igen, itt) és az adózás alacsony szintje.  

Száz éve csak álmodoztak arról, hogy a Dél letolja a térképről az Északot, benne Rozsda-Amerikát. De egyes déli városok a progresszió olyan bástyáivá váltak, hogy minden új-angliai megirigyelhetné őket, például Charlotte vagy Dallas  Amikor Neil Young a Southern Man című számában zenésítette meg sztereotipikus gondolatait a déliekről (azóta megbánta), jött is a válasz a southern rock részéről: mindenki ismeri a Lynyrd Skynyrdtől a Sweet Home, Alabamát. Turn it on. Big wheels keep on turnin’.

Thomas Jefferson, az Egyesült Államok harmadik elnökének és a Függetlenségi Nyilatkozat fő fogalmazójának otthona, Monticello mesebeli hely. Ház a hegytetőn, körülötte az egykori birtok. Jefferson itt kertészkedett, elvégre a kertészkedés-gazdálkodás sokkal jobban érdekelte az amerikai Alapító Atyákat, mint a filozófiai problémák, bár kötelességből utóbbiakkal is megbirkóztak.

Az alapítás és kormányzás fáradalmait viszont csak virágkeresztezéssel, kísérleti kertészkedéssel lehetett kiheverni. Jefferson  ellenezte az erős központi kormányzatot, ezügyben a későbbi déli hozzáállás előfutára volt. Máskülönben viszont idealista volt és frankofón – támogatta a francia forradalmat, szemben például barátjával és elődjével, az új-angliai John Adamsszel, aki föderalista volt és az emberi természet tökéletlen mivoltát hirdette, egyben inkább anglofónnak nevezhető, aki nem kedvelte a francia forradalmat.

Adams és az úgyszintén északi Benjamin Franklin sokkal inkább monarchista volt, mint a déli Jefferson, Washington és Madison. Adams tehát örökölte a puritánok protestantizmusát, de az idealizmusukat nem. Jefferson és Adams tehát részben megtestesítik a későbbi észak-dél-ellentéteket, részben viszont épp keresztbe szabják azokat.

Itt gazdálkodott Jefferson, a dombról letekintve, pedig láthatta az általa alapított Virginiai Egyetemet is. Monticellóról lefelé kocsikázva csodálatos a táj, egymás mellett terpeszkednek a farmok, a fű olyan, mint Angliában, a postaládáktól sokszor messze laknak a tulajdonosok, a szomszédhoz nem lehet átkiabálni. Fehér kerítések mindenütt, itt-ott egy-egy kis magántavacska. A virginiai táj megragadó. Itt aztán van mire alapozni a vidéki romantikát, az agrárius-falusi életmód dicséretét, lovakkal és jó borokkal! 

Másnapra pedig Washingtonba érünk, ami egy mocsárra épült, tervezett város, korai állapotában pedig magának Washingtonnak kellett győzködnie a tehetős urakat, hogy költözzenek már az új fővárosba, annyira nem volt ott semmi.

Washington, D. C. eredetileg a Maryland és Virginia által adományozott földeken jött létre, Virginia viszont később visszavonta az adományt, ugyanis nem volt jó buli, hogy elkerült a szövetségi kormányhoz a legjobban tejelő kikötője, Alexandria. A Potomac-folyó déli oldalán tehát Arlington és Alexandria jogilag külön városok, gyakorlatilag viszont egybenőttek Washingtonnal. Alexandriában van Mount Vernon, George Washington egykori birtoka és legnagyobb büszkesége. Mondom, minden alapító azt szerette legjobban, ha művelhette kertjeit. A Potomac partján virágzik a cseresznye, amitől a tágas, ligetes város klasszicista központjának robosztus, komor hangulata vidámabbra vált.

Ez az amerikai Dél, legalábbis a keleti része, a floridai pálmáktól a georgiai tölgyeken és magnóliákon át a virginiai cseresznyefákig.

***

Szilvay Gergely amerikai útinaplójának korábbi fejezeteit itt olvashatják:

New York vs Budapest

Új-Anglia: a legrégebbi Újvilág

Ne szórakozz Texasszal!