Jenkik földjén

Új-Anglia: a legrégebbi Újvilág

2017. július 29. 16:25

Sűrű erdők, patakok, folyók, hegyek, hidak, nagy autópályák és kis, kanyargós hegyi utak – a Kolozsvárról elszármazott texasi magyarok szerint Új-Anglia igazából olyan, mint Erdély. Nem is Amerika. Pedig az, Virginia mellett ugyanis ez az Egyesült Államok szülőhazája. Így aztán a legeurópaibb rész egyben a maga módján a legamerikaibb is. Téli-tavaszi útirajz Új-Angliáról: connecticuti fahidak, óceánpart, világítótornyok, hegyek, kisvárosok, no meg a nagyváros: Boston.

Az Egyesült Államok legnosztalgikusabb vidéke, a legrégebbi Újvilág: Új-Anglia. Az USA térképén nézve a jobb felső csücsök. Így kicsinek látszik, de kétszer akkora, mint Magyarország. Hat tagállam, köztük a legkisebb, Rhode Island. Erdők, dombok, kisvárások, folyók, patakok, déli részein pedig New York vonzáskörzete és alvóvárosai.

Számos „leg” fűződik a vidékhez: ez Amerika legrégebben kolonizált vidéke; egyben a legeurópaibb; s ahhoz képest, hogy a legtörténelmibb, egyben a legszabadelvűbb is. Amilyen kicsi, olyan sokan tolonganak itt, azaz magas a népsűrűség. S nemhiába a legszembetűnőbb a kontraszt a Délhez, Dixie-hez képest: a havas-kontinentális északi csücsök – a jenkik hazája.

Ez itt Jenkiföld. Nincs jenkibb város Bostonnál. Persze magyar szemszögből nézve ez sem épp apró terület: a szinte szubtrópusi New Yorktól, ami már nem Jenkiföld, de épp alatta van, a kanadai határig nyolcszáz kilométer a táv.  Connecticut, Rhode Island, Massachusetts, Vermont, New Hampshire és Maine. Utóbbi, előre szólok, most ki fog maradni, pedig arrafelé aztán vannak vadregényes hegyek, meg ott lakik Stephen King, és híresek a sziklák szabdalta tengerpart világítótornyai.

Honnan kezdjük Új-Angliát? A nemhivatalos főváros: Boston. A legelső település: Plymouth. Ahol a puritánok először kikötöttek: Cape Cod. Azonban mi menjünk csak New Yorkból. Délről északkelet felé. És akkor Connecticut az első. Sőt, előbb tegyünk egy kitérőt Long Islandre. Long Island ugyan New York államhoz tartozik, New York állam pedig nem Új-Anglia, hanem valamiféle „közép-atlanti régió”, Mid-Atlantic (New York, New Jersey, Pennsylvania) ahogy Tony Horwitz írja egy könyvében (Confederates in the Attic): jellegtelen ütközőterület a Dél és az Észak között. Azért mi látogassunk csak el ide is.

Long Island ugyanis biztos, hogy nem átmeneti, sajátosság nélkül zóna. Nagyon is sajátos. Vonat is megy New Yorkból, Long Island Railroad (LIRR), autóval azonban könnyebb. A sziget kétszáz kilométer hosszú, van egy déli és egy északi autópályája. A déli az Ocean Parkway. Az északi part nyugisabb, a délit a nyílt óceán ostromolja, az (szó szerint) viharvertebb. A déli részen van Long Beach, s a sziget végén: Montauk. Az itteni világítótorony 1796-ban épült, az államban a legrégebbi; utána már Európa a következő állomás. Hosszú az út, nyaralóvároskák vannak a környéken, Montauk is az. Hideg van, fúj a szél, a világítótorony zárva. Az országúti pihenőhelyek némelyikéről előre jelzik, hogy ott szép a kilátás. Az amerikaiak közül sokan úgy élvezik a látványt, hogy ki se szállnak a kocsiból. Megállnak, fotóznak, mennek tovább. Mi megállunk, az óceán látványa, a bokrok, kis fák és a homok látványa lenyűgöző. Kicsit félelmetes is.

Montauk után átmennénk a sziget északi csücskére, Greenpoint bukolikus kikötővárosába, ám egy helyen komp állja utunkat, a díjat pedig, hogy így nevezzem, nincs kedvünk kifizetni. Visszafordulunk. Errefelé a mocsár, az óceán öblei keverednek Long Island szigeteivel és félszigeteivel. Az északi autópályán száguldunk visszafelé, hogy megnézzünk még ezt-azt. Erre van az Aranypart, nem a siófoki változat, hanem a Gold Coast, ami exkluzív luxuskörnyék, itt játszódik a Great Gatsby, a Great Necken. Kihagyjuk, és továbbmegyünk pár faluval, az Oyster Bayben található Sagamore Hillbe, aminek ritkásan, magányosan lakott, erdős dombjai egyikén található Theodore Roosevelt egykori otthona, birtoka.

Úttalan utakon, kanyargós aszfalton kocsikázni mindenhol jó, Long Islanden is, de a legjobb Connecticutben; Connecticut kicsi állam, egynapos autótúrákkal be lehet járni. Az óceánpart párhuzamosan fut Long Island északi partjával, és Bridgeportról még komp is van, ami egy óra alatt átvisz Long Islandre, Port Jeffersonba. Itt persze nincsenek úttalan utak, itt óceánparti autópályák vannak, soksávos, városok felett futó sztrádák, Merritt Parkway és I-95.

Az amerikai alvóvárosi élet egyik nehezen szerethető sajátossága itt, az I-95 New York utáni szakaszán a legmarkánsabb. Errefelé az emberek elsősorban nem valamelyik városkában laknak, emberi településen, hanem autópálya-lejáratoknál: „Hol laksz? A 15-ös exitnél.” A sztráda tehát a mindennapi élet meghatározó sajátossága. New York vonzáskörzete nem húsz, hanem kétszáz kilométer, másfél órás-két órás kocsikázás reggel, este, itt teljesen bevett, mindkét időszakban természetesen számolni kell a dugóval. Elkerülő utak nincsenek.

A partmente nem annyira sajátos: végeláthatatlanul összefüggő településhalmaz ez, pár nagyvárossal, mint Stamford, New Heaven, Bridgeport. Hogy a korai telepesek, az első érkezők tényleg mennyire úgy érkeztek ide, mint a leszerelt katona sok év után a hazájába, eufóriával telve, sírva-nevetve, a földet megcsókolva, azt a névadás is mutatja: New Canaan az első kisváros, ahol Connecticutben jártam. Itt lakik Papp László építész, prominens ’56-os – vele készült portréinterjúmat itt olvashatják. Lent, az óceánparton van New Heaven, a Yale Egyetem városa. New Heavenben van a Yale, az egyetemi gótika egyik nagyszerű campusa. Egyébiránt a város iparváros, a másik nevezetessége pedig, számomra, a Hatebreed hardcore banda. Kinek miről mi jut eszébe, ugyebár.

A Merritt Parkway nem I-95, inkább olyan, mintha parkon mennénk keresztül: végig gondozott, lenyírt fű oldalt és középen. Nem hiába nevezik Parkwaynek. A parkwayek eredetileg parkokon vagy ligetes területeken mentek keresztül, gyakran szabadidős autókázáshoz találták ki őket, de sokuk főútvonallá fejlődte ki magát. A Merritt Parkwayt  az egyik legszebb környezetben futó autópályának tartják errefelé. Tényleg olyan kis hidacskák ívelnek felette át, hogy egy 18. századi kisvárosi parkban érzi magát az ember. Szinte mindig sűrű a forgalom, gyakori a dugó, olyan autópályák ezek New York körül, mint otthon a 10-es út. Néha még éjjel kettőkor is.

Ha a part mentén utazva lejövünk az I-95-ös sztrádáról, akkor tényleg szinte erdélyies hegyek és völgyek közé érünk. Romantikus utak kanyarognak a folyók mentén, hiszen az óceánpartot folyótorkolatok szabdalják fel.

A Gillette-kastélyhoz tartunk, ami a Connecticut-folyó partján magasodik, egy dombon, és egy William Gillette nevű színész lakhelye volt, aki Sherlock Holmes-alakjáról volt híres. Errefelé a települések olyasfélék, mint Gyimesben az esztenák: biztonságos távolságról vannak egymástól a házak, a településközpont pedig ott van, ahol öt-hat ház sűrűn egymás mellett áll egy kereszteződésben. Az egyik általában a városháza, többnyire van egy templom, s persze esetleg posta meg rendőrség is, néhány bolttal. A kastély határozottan extravagáns, de mivel február volt, amikor ott járunk, nem tudunk bemenni. A látvány így is gyönyörű, a kastélyparkkal sem lehet betelni.

Cheshire-ben, ami már Connecticut szívében van, kérdezősködni kellett, hol találjuk Somogyi Balázs, úgyszintén ’56-os kitelepülő orvos házát. El tudnánk tölteni itt is a nyarakat: hatalmas telkek, hatalmas házak, Somogyiéknál is nyírt fű, tágas, napos belső tér, összejövetelekre tervezett ház (Papp László tervezte, minden szál összeér), nagy terasszal, napsütéssel, az erdélyi református templomok kazettás mennyezetét idéző konyhamennyezet. Mintha egyenesen elhozattak volna egy kazettás mennyezetet, de nem – Somogyi Balázs felesége készítette.

Új-Anglia sajátos, gyakori településformája a „township”, az időnkénti gyűlésekkel kormányzott városka, ami igazából nem város, de nem is falu, hanem házak, farmok laza halmaza. Ezek a városgyűlések a közvetlen demokrácia jó példáiként is felfoghatóak. Connecticutban még az is érdekes, hogy a megyéknek nincs megyei kormányzata, minden hatalom az állam után a települési önkormányzatoknál van. És persze Connecticut a keleti parti politikai és gazdasági elit egyik gyülekezőhelye, ennek megfelelő ingatlanárakkal.

Rhode Islandtől nem messze a tengerparton van a kikötőjéről híres Mystic.

Érdemes azonban még bejjebb menni a tengerparttól. Hartfordba, a fővárosba igazából leginkább Mark Twain háza miatt érdemes ellátogatni. Hartford olyan, mint a magyar foci: dicső múltja van, jelene kevésbé az. A polgárháború után évtizedekig a leggazdagabb amerikai város volt, ma a szegények közé süllyed.

Történelmét tekintve van mire büszkének lennie persze Hartfordnak: 1635-ös alapításával az egyik legrégebbi város az Egyesült Államok területén, itt van a legrégebbi amerikai művészeti múzeum, a Wadsworth Atheneum, és a legrégebbi közpark, a Bushnell (a közpark annyit tesz: nem magánpark, amit megnyitnak a köz előtt, hanem önkormányzati vagy állami fenntartású); és itt adják ki a legrégebb óta folyamatosan megjelenő amerikai lapot, a Hartford Courant-ot. 1814-ben Új-Anglia majdnem itt mondta ki az elszakadást az Egyesült Államoktól (Hartford Convention), amikor nem akadtak katonákat adni államai egy szerintük felesleges háborúhoz.

Ez ugyan nem következett be, de a Dél elszakadását nagyban elősegítették errefelé: Hartford az „abolicionista”, azaz rabszolgaság-ellenes mozgalom egyik központja volt a 19. században; Harriet Beecher Stowe itt írta a Tamás bátya kunyhóját. Később is a progresszió fontos bástyájának bizonyult a város, ami a vigaszágon büszkélkedhet olyasmikkel, hogy 1987-ben itt választottak először fekete női polgármestert, Minő dicsőség. Már csak rendbe kéne tenni a várost, ami úgy van a legszegényebbek közt, hogy – még egy „leg” – Amerika biztosítási fővárosa. Hogy mi Hartford baja? Magas adók, túl sok szabályozás, túl sok közpénzből fenntartott intézmény.

Inkább maradjunk a vidéken: Connecticut nyugati határa mentén felcsorogva, Danburyn át Kent felé autózva az Appalache felé tartunk, óceánnak nyoma sincs, hegyi települések, hegyi életmód fogad minket. Errefelé érdemes azonban fedett fahidakat nézegetni: a jó új-angliaiak azzal próbálták időtállóbbá tenni hídjaikat, hogy tetőt húztak rájuk. Connecticutban is van pár, mi megnézzük például a Bulls Bridge-t, a kenti vízesés fahídját (ez csak 1967-es), illetve a a West Cornwall-i hidat.

West-Cornwall mesebeli kis városka, pontosabban falucska, akár filmet is lehetne forgatni itt, folyópart, erdő, hegy… Akárcsak Erdélyben, pusztán csak kocsikázni a hegyi utakon is hatalmas élmény. A fahidak a többi új-angliai államban is karakteres látnivalók, és Connecticutnek van egy extraterritoriális fahídja: A New Hampshire és Vermont határfolyóján átívelő fedett híd hovatartozásáról időnként fellángol a vita, mivel mindkét fél a magáénak szeretné tudni. Így aztán a hidat Connecticut tartja fenn, egyben ő a tulajdonos is.

A legkisebb állam az Egyesült Államokban Rhode Island, amit vallásos elhajlók alapítottak; mármint akik megtörték a puritán konszenzust. Az egyik lelkész, Roger Williams azt tanította, hogy nem szép dolog másokra ráerőszakolni a vallást; ez a puritánoknak nem igazán tetszett, és másfél évtizeddel azután, hogy megalapították első kolóniájukat, eltiltották a lelkészkedéstől az illetőt, aki erre kibékült két indián törzsfőnökkel, és a területükön megalapította Providence-t, a mai Rhode Island-i fővárost. Itt sok látnivaló nincs, habár maga a város megér egy sétát.

Ellenben a fél államot elfoglaló, a Providence-folyó torkolatánál található Narragansett-öböl déli részén fekszik Newport aranyos kikötővároska, ami igen híres a gazdag kereskedőinek hatalmas palotáiról.

Innen már Massachusettbe vezet következő utunk, mégpedig Cape Codra, ami az itteniek „magánjátszótere” az útikönyv szerint. Cape Cod egy karom alakú félsziget, pontosabban, mióta a tövénél ástak egy csatornát, technikailag sziget. Sok a mocsár és az erdő. A 6-os főút hoz ide, de ha nem csak sztrádát akarunk látni, érdemes letérni a 6-osról, és a kertek alatt kocsikázni. Ha a déli hídon érkezünk, akkor rögtön megnézhetjük az Aptucxet Postaállomást, ami az első, 1627-ben felállított északi-amerikai postahivatal – másolata. Lemenve Cape Cod déli csücskére, Woods Hole-ban igen kiválóak a tengeri kaják az éttermekben, és ott található egy óceanológiai intézet is. A kikötőből indul a komp a Martha’s Vineyard szigetére, ami elnöki üdülőközpontként szolgál, ide jártak például Obamáék.

Mi azonban az északi úton megyünk, s le is térünk a sztrádáról Barnstable-nél, hogy megnézzük a korai gyarmati építészet egyik mintapéldányát, az itteni templomot. Mikor a gyülekezet kinőtte az épületet, a közösség 1723-ban egyszerűen félbevágta és megtoldotta azt. Innen pedig szépen felkocsikázunk Provincetownig, a csücsökig. A napsütötte, idilli falusi-kisvárosi környezet soha nem ér véget. Csak amikor északnak kanyarodunk a karom vége felé, ekkor ugyanis már nyugatra a nyílt óceán ostromolja a partot, így a növényzet is megtépázottabb, homokdűnésebb, tűlevelesebb.

Provincetown előtt megállunk egy kilátó-pihenőnél, ahonnan állítólag látszik, hol kötött ki először a Mayflower. Öt hétig ugyanis itt állomásoztak Amerika-alapító puritánjaink, utána hajóztak be az öbölbe. Provincetown egy könnyed, turistáktól hemzsegő nyaralóváros, közepén egy hatalmas toronnyal, ami a puritánoknak ajánlott emlékmű, és iszonyat szeles. A kilátás viszont fenséges belőle. Mint minden ilyet Amerikában, civil egyesület tartja fenn sok önkéntes segítségével, a bevételek jelentős része pedig az ajándékboltnak köszönhető, ahol van mit nézni. Mármint például könyveket és más érdekes, hasznos dolgokat is, nem csak turistagiccset. A városka és a környék másik érdekessége a rengeteg szivárványos zászló, ami hivatalokon és magánlakokon egyaránt ott lobog. A város határában ér véget a 6-os út, nagyjából úgy a semmiben.

Visszafelé megcsodáljuk az óceánt. Hamar kiderül, hogy miért ácsorog rengeteg ember a parton: bálnalesen vannak. Sajnos nagyon messze vannak a bálnák, de kivehető, ahogy kibuknak és lebuknak az óceánba, míg kifújják a vizet.

Kicsit arrébb árválkodik a Cape Cod-világítótorony, ami igazából nem is a parton van közvetlenül. Vajon hogy látják innen a hajók (hiszen még ma is működik, rendeltetésszerűen)? Mint kiderül, eredetileg kijjebb meredt az égnek, a part szélén; az építést engedélyező Washington korában azonban még nem sejtették, hogy az óceán kétszáz év alatt úgy kimossa, megeszi a partot, hogy a világítótornyot beljebb kell telepíteni jó száz méterrel.

Egy héttel később újra Massachusetts a cél, mégpedig Plymouth és Salem. A legelső új-angliai település városként nem éppen érdekes, de itt látható a Plymouth Rock, ahová elsőként léptek a Mayflower megfáradt utasai – nos, ez tényleg csak egy kő, egy felé emelt, klasszicista baldachinnal, de a mítoszok jó dolgok. Annak már nem örülünk az esős-szeles hidegben, hogy a Mayflower másolatának hűlt helyét találjuk, mivel a hajót elvitték felújítani, a 2020-ban esedékes alapítási ünnepségekre készülve.

Így tovább is állunk Salembe. A városka a boszorkánypereiről híres, ám méltatlanul elfeledik kikötőjét és az ott található, Friendship nevű vitorlást. Ami azonban ugyanúgy eltűnt a színről, mint a Mayflower, kénytelen vagyunk hát a boszorkányokkal foglalkozni. A városka láthatóan a boszorkánysztoriból él, olyan vidám szobor fogad minket, hogy csak na, az egyik múzeum és már turistacsalogató látványosságok érezhetően elszakadtak a történelmi valóságtól. Így egy egykori helyi potentát házát nézzük meg, ami korhű, tehát 17. századi módon van berendezve, és talán még köze is volt a boszorkányperekhez.

Tragikus, hogy az 1626-as alapítású, békéről elnevezett városka boszorkányperekről lett híres. De mik is voltak ezek? Samuel Parris lelkész házában szolgált egy Tituba nevű, barbadosi rabszolgalány, aki mindenfélét mesélt Parris lányainak – azok pedig egy idő után furcsa viselkedést produkáltak, hisztiztek, a földre vetették magukat és azt kiabálták, hogy valami szurkálja a testüket, máskor órákra megmerevedtek. Miután a korabeli orvostudomány nem segített a helyzeten, a salemiek ördögi befolyásra kezdtek gyanakodni. Elővették a rabszolgalányt, aki kínzás határása azt állította, hogy boszorkányok társaságában érkező, magas, bostoni férfi átkozta meg a lányokat. Tituba két városi hölgyet is megemlített, akiknek közük lehetett a dologhoz, és a végén négyszáz nő volt a gyanúsítottak közt. Végül húsz embert végeztek ki, mígnem a kormányzó, Sir Williams Phips visszatért északról, ahol a franciák és indiánok ellen harcolt, és le nem állította az egész szörnyűséget – amihez alighanem annak is köze volt, hogy a saját feleségét is a gyanúsítottak közt találta.

Salemből teszünk egy kitérőt Portlandba, a harmadik legkorábbi amerikai városba, New Hamsphire-ben. Ott ugyanis van egy olyan, 19. századi városrész, „szomszédság”, környék, ha tetszik, amit megőriztek korabeli állapotában.

Utolsó utunk Bostonba vezet, előbb azonban beugrunk Lowellbe, ahol, ha már annyi autós túrát teszünk, lerójuk tiszteletünket a város szülötte, Jack Kerouac, a beatnemzedék legendás írója, az Úton szerzője, a 66-os utat halhatatlanná tévő személyiség előtt. A városba vezető úton hatalmas házak, egykor szebb napokat láthatott a település. Az emlékpark egy ipari környéken van, a márványtáblákon idézetek. Jack Kerouac még mindig Dean Moriartyra gondol.

Boston tényleg a legeurópaibb város, amit Amerikában láttam. Megvan a maga Central Parkja is, mellette a törvényhozás épülete. Itt többé-kevésbé a piros csíkot követjük, hogy az amerikai szokásokkal ismerkedjünk. A piros csík a földön fut, és a turisták számára ajánlott útvonalat mutatja. Szájbarágás, ha nem tetszik, útmutatás, ha tetszik.

A régi városháza ma étterem.

Az új városháza pedig a brutalista stílus ékes (?) példánya.

Az egyik fontos központi épületecske, kormányzói ház ma felhőkarcolók tövében húzza meg magát.

Megrendítő a holokauszt-emlékmű.

A kikötőn túl ott a reptér.

A bostoni teadélután múzeumánál korabeli ruhákban megy a színház folyamatosan, meg lehet tekinteni a teaszállító hajók másolatát is. De túl drága, csak a hídról nézelődünk.

Aztán végre találunk egy hajót, amit ingyen meg lehet nézni és nem is tűnt el állomáshelyéről: a USS Constitution hadihajónál azonban átnézik a cuccunkat, hiszen a hajó a hadsereg területén állomásozik – most épp szárazdokkban. Ezt is felújítják, de legalább a látogatás nem szünetel.

Végül teszünk egy kört Cambridge-ben, a Harvardon.

New Hampshire és Vermont hegyei, kisvároskái most kimaradnak. Majd talán legközelebb. Új-Anglia nevéhez számos érdekesség fűződik: amennyire régies a környék, annyira újító a gondolkodás. Vermontban született 1801-ben az első természetvédő, George Perkins, aki a földművelési technikákat elemezve arra jutott, hogy a nagy mediterrán civilizációk azért omlottak össze, mert az emberi beavatkozás által hanyatlásnak indult a természet. És Bostonban alapították a transzcendentalista iskolát (főleg korabeli unitáriusok). E misztikus, 19. századi filozófia az ember alapvető jóságát, az intuíció észt megelőző elsőségét, valamint egy, az egész teremtést átható Lélek létét tanította. A transzcendentalizmus legismertebb alakja Henry David Thoreau volt. Korabeli hippikként a transzcendentalisták kommunafarmokat hoztak létre, ám ezek nem maradtak meg sokáig. az iskolát vezető Ralph Waldo Emerson tanainak még azonban ma is vannak követői. A mai Új-Angliában bőven elférnek.

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/111668