Bassam Tibi: A Willkommenskultur zsarnoksága uralja Németországot

„Aki nem ért egyet Németországban a »Wir schaffen das!« dogmájával, kirekesztik, populistának és iszlamofóbnak bélyegzik meg. Ez már nem demokrácia” – ezzel a kétségkívül erős felütéssel kezdődik Bassam Tibi írása, amit a svájci Basler Zeitung jelentett meg augusztus végén. 

A göttingeni egyetem 72 éves szír származású professzorát az iszlamológia tudományának megteremtőjeként szokás emlegetni, Keresztes háború és dzsihád című magyarul is olvasható könyve alapműnek számít. Írásaiból az utóbbi időben rendre egyfajta keserűség és önostorozás süt, amiért nem kapta meg Németországtól azt az elismerést, ami szerinte életművéért járna. Tibi az utóbbi időkben számos cikkel jelentkezik, amelyekben Merkel menekültpolitikáját bírálja.

Csalódott Németországban

Bassam Tibi egy frankfurti konferencián tavasszal részletesen mesélt múltjáról: a hatvanas években antiszemitaként jött Németországba, ám a frankfurti iskolából érkező tanárai, főleg Adorno és Horkheimer ezt gyökeresen megváltoztatták. Tibi már azon a konferencián is arról beszélt, hogy bár alapvetően nem érezte magát rosszul Németországban, ő már akkor is inkább az amerikai egyetemekre vágyott: „Családunk a 17 vezető szír szunnita család egyike, és már elnézést, de nem Dortmund, hanem a Harvard a mi nívónk.” Tibi beszélt arról is, hogy a muszlimok témájában két szélsőségességet lát Németországban: az egyik a menekültáradatot ellenőrizetlenül befogadó kancellár, a másik az ellenük heccelő szélsőjobboldal és annak legnépszerűbb pártja, az AfD. 

A Basler Zeitungban megjelent írásban Tibi folytatja azon, már a frankfurti konferencián is elkezdett csalódott gondolatmenetét, miszerint nem tud hazájaként tekinteni Németországra, hiába van német állampolgársága és útlevele. „Szír vagyok. Németül csak 18 évesen kezdtem el tanulni a Goethe Intézetben, ám az elmúlt negyven év során számos új szót és kifejezést vezettem be a német nyelvben. Az egyik ilyen a »Leitkultur« (talán domináló kultúraként lehet a legjobban fordítani – a szerk.). Ha ezt a fogalmat az uralkodó német gondolkodásmódra alkalmazzuk, úgy német Leitkulturról lehetne beszélni. Csakhogy ez egy olyan förtelmes politikai kultúra, amit én egyértelműen elutasítok. Én egy európai Leitkulturért állok ki, és teszem ezt úgy, hogy külön kihangsúlyozom, hogy nem kívánok semmiféle németet.”

Merkel megkapja a magáét

A társadalomtudós úgy látja, Németországban konkrétan nincs demokratikus vitakultúra. Tibi kijelentését külön tetőzi is azzal, hogy az angol opinion leader szót használja, a szó német megfelelőjét ugyanis idegennek tartja a német közbeszédtől. „A német politikatörténet DNS-éből hiányzik az egymással való tárgyilagos vita lefolytatásának kultúrája. (...) Németországban ez nem ismert, így ezért nem lep meg senkit, hogy a hivatalban lévő kancellár autoriter módon hoz meg egzisztenciális döntéseket, mint például azt hogy beenged másfél millió muszlimot Németország területére.”

Angela Merkelt a mainstream német sajtótól – ahol egyébként szintén érik a kancellárt kritikák napi szinten – megszokottakhoz képest kifejezetten erős szavakkal bírálja. Bassam Tibi írásának ezen részét egyik sajtószemléjében Lovas István is felfedezte. „Ez az NDK egypárti diktatúrájában szocializálódott, kultúrprotestáns lelkészgyerek ma katasztrofális módon nyugattalanítja Németországot” – írja Tibi Merkelről.

Az iszlámszakértő ezt követően felidézi Helmut Kohl médiaügyi tanácsadójának, Hans-Hermann Tiedjének augusztus elején a Neue Zürcher Zeitungban megjelent írását, melyben a volt Bild-főszerkesztő arról ír: Merkel az NDK-s múltjából kifolyólag a népre csak olyan homogén tömegre képes gondolni, amelynek tekintettel kell lennie a politika előírásaira. Így kell tenniük az embereknek Merkel »Wir schaffen das!« szlogenjével is, és ezt a németek ellenállás nélkül meg is teszik, holott igazán nem is értenek egyet vele, írja, majd megállapítja: a »mi« alatt Merkel minden németet ért, és aki ellenáll, rögtön megkapja a »jobboldali populista« bélyeget.

Németország nyugatisága

Írásában Bassam Tibi hitet tesz a német alaptörvény nagyszerűsége mellett. „A demokrácia és az alaptörvény a két legnagyobb ajándék, amit Németország az 1945-ös vereséget követően a győztes nyugati hatalmaktól kapott. Ezek parancsra születtek, egyik sem Németországban fejlődött ki. Heinrich-August Winkler német történész fő művében »Németország nyugatosításának« nevezi ezt az általa kifejezetten előnyősnek tartott folyamatot. Ennek a nyugatosításnak a fő eleme az alaptörvény elfogadása.” 

Nyugatinak lehet-e tekinteni Németország politikai kultúráját? – teszi fel a kérdést az iszlamológus, majd rögtön meg is válaszolja: ő nem tekinti annak. „A német politikai kultúra nem annyira demokratikus, mint amivel az alaptörvény eredetileg számol. Helmuth Plessner »az elkésett nemzetként« hivatkozik Németországra.” Tibi szerint Németország ezt a mai napig nem volt képes meghaladni, ahogy a józan mértékletesség megtalálására való német képtelenség is tetten érhető a mai napig. „Merkel uralma, ami tulajdonképpen a politikai kultúra keletiesítése, ezt a nyugatosítást váltja fel.”

És Bassam Tibi csak itt lendül bele úgy igazán.

A Merkelt permanensen keletnémetező, elegánsnak nehezen nevezhető gondolatmenet nemhogy nem áll meg, tovább folytatódik: az egypárti diktatúrában szocializálódott kancellár, valamint az NDK-ban lelkészként szolgáló elnök, Joachim Gauck aláássák az Adenauer és Schmidt alatti nyugatosítást, írja.

Tibi a Wikipédiára hivatkozva megemlíti, hogy Merkel anno a doktori disszertációja mellé csatolt egy húszoldalas elemzést arról, hogy miért kompatibilis gondolkodásmódja a marxizmus-leninizmussal. „Döbbenetes, hogy egy ilyen élettörténettel rendelkező nő ma nem csupán a konzervatív CDU-t, hanem Európa legfontosabb országát vezeti” – írja. Tibi egykori frankfurti tanárát, a filozófus Theodor Adornót idézi fel, amikor azt írja, a kirekesztés miatti félelemből ma ott tartunk, hogy sok német kénytelen egyfajta belső cenzúrát gyakorolni, ami nem csupán a kényelmetlen gondolatok kimondását, hanem azokat magukat is eltünteti idővel.

Az uralkodó narratíva diktatúrája

Merkel egyre keményebb keletnémetezése és egypártrendszerezése körülbelül a cikk felénél éri el retorikai célját: diktatúrázásba csap át. „Ez a menekültválság alatt kifejezetten szélsőségesen tűnt fel. Merkel uralma alatt, a mellette álló média ujjongása által kísérve megszületett az uralkodó narratíva diktatúrája, amitől senkinek nem szabad eltérnie” – írja Bassam Tibi. „Azon kényelmetlen figurák közé tartozom a német nyilvánosságban, akiket el akarnak hallgatni. Ám nem vagyok egyedi eset. Damaszkuszból származó muszlim szírként, etnikai nyugat-ázsiaiként büszkén hordom magammal a Német Szövetségi Köztársaság által kiadott útlevelet. Mert ennek az országnak olyan alaptörvénye van, amit én az egész világ legmodernebb és legdemokratikusabb alaptörvényének tartok. A probléma tehát nem ez, hanem azok a nagyhatalmú véleményformálók, akik hegemón módon uralják politikai kultúránkat.”

Tibi John Stuart Mill angol filozófus szavait kölcsönkérve az uralkodó vélemény és érzések zsarnokságának nevezi azt, amit Merkel és társai csinálnak a Willkommenskulturral. Meg is nevezi őket: szerinte egy bővített nagykoalíció teszi mindezt, amely Merkel CDU-jából, a szocdemekből, a zöldekből és a Balpártból áll, a hozzájuk közel álló média által kísérve. Tibi úgy látja, ez a zsarnokság bunkósbottal üt le minden másként gondolkodót. Ám a bunkósbot nem alternatíva, írja, megemlítve, hogy Mill már a 19. században a szólásszabadságra leselkedő veszélyként beszél erről. „Ma, Merkel Németországában mindez a politikai realitás” – így Tibi.

A szír származású társadalomtudós szerint nagyon negatív következményei lesznek a menekültek befogadásának, és Tibi úgy látja, a Willkommenskultur narratívája eltereli ezekről a figyelmet: „A közel-keleti és afrikai menekültekkel együtt érkezik majd az erőszak kultúrája, a totalitárius világszemlélet, az etnikai-vallási szegénység, és az az antiszemitizmus, amit ezek a muszlim magukkal cipelnek Európába.” 

De mégis, mi a baj?

És ekkor Bassam Tibi felteszi cikkének fő kérdését. „Mégis milyen jogon engedem meg magamnak Németországban élő nyugat-ázsiai szírként, hogy nem csupán tükröt tartok a németek elé, de még demokráciadeficittel is vádolom őket? Saját fészkembe ürítek ezáltal, hálátlan leszek, amiért mindezt ráadásul külföldön, egy svájci lapban teszem? Lerombolom a német demokrácia jó hírét?”

Az erre adott válasza tulajdonképpen saját keserűségének, csalódottságának okait is megvilágítja: az elismerés hiánya. „Szír vagyok. Nem német. Az angol debating culture és a francia Citoyenneté azonban rendre hiányzik nekem Németországban. Bár rendelkezem német útlevéllel, mégsincs helyem citoyenként a német társadalomban.” Bassam Tibi ennek okát abban látja, hogy tátong egy bizonyos szakadék az alkotmány betűje és annak gyakorlati megvalósítása között, ennek pedig ő nap mint nap az elszenvedője. „Ellentmond az alaptörvény 5. cikkelyének, amikor az uralkodó narratíva képviselői elveszik a másként gondolkodóktól saját véleményük kifejezésének szabadságát. Éppen ezért tetszik, hogy J. S. Mill ezt zsarnokságnak nevezi.”

A végső döfés

Zárszavában Bassam Tibi egyenesen a muszlim országokhoz hasonlítja Németországot. Felidézi, hogy az iszlám számos helyen államvallás, ahol akár halálbüntetést is kaphat, aki nem hisz benne. „Németország formálisan szekuláris ország, amely nem rendelkezik államvallással. Jogilag láthatatlanul bár, de létezik egy kötelező mantra, a Willkommenskultur, amelynek fő hittétele a »Wir schaffen das!« mottó. Aki ezzel nem ért egyet, az bár eretnek nem, de populista és iszlamofób lesz. A gazdasági bevándorlóknak, valamint üdvözített premodern kultúráiknak bármikor lehet helye Németországban, csak az adornói értelemben vett kényelmetlen gondolatoknak nem.” És végül meg is forgatja a tőrt. „Differenciálásra lehetőséget adó képességeim ellenére nehezemre esik, hogy különbséget tegyek az iszlámot az alkotmányban államvallásnak tartó Egyiptom és a Willkommenskultur németországi állami mantrája között.”