Káldos János a Mandinernek: A fundamentalizmus az iszlám társadalmak válságtünete

Korábban ateista voltam, egy nem vallásos polgári családban nőttem fel. Engem már meg sem kereszteltek, viszont azt szüleim fontosnak tartották, hogy az Európában elérhető vallásokról, filozófiai rendszerekről minél szélesebb körű képem legyen. És persze engem is érdekelt, hogy ki mit gondol a világról. Mivel édesapám unitárius vallástörténettel is foglalkozik, így erről sokat beszélgettünk otthon, és sok minden megragadott az unitáriusok Isten-felfogásában. Így később is egyértelműen a szigorú monoteizmus felé keresgéltem: a szentháromság tana mindig problémát okozott. Bár sokféle vallási közösségben megfordultam és érdekelt, hogy ki miben hisz, a nyugati keresztény felekezetek kapásból kiestek. Csak az unitáriusok jöttek szóba, meg a zsidó vallás, de az más dolgok miatt esett ki a rostán. Persze az igazat megvallva ekkor még fel sem merült bennem, hogy nekem egyáltalán bármilyen közösséghez kellene tartoznom. Az iszlámról ekkor még gyakorlatilag semmilyen képem nem volt. A menyasszonyom viszont arab szakos lett a Pázmányon, és nyilván engem is érdekelt, hogy mit tanul.

 

 

Elkezdtem olvasni a Koránt, ami egészen sajátos élmény volt. Megközelítése, nyelvezete abszolút távol esett a modern európai gondolkodás nyelvi készletétől, mégis nagyon gyakran volt aha-élményem: „ezt én is így gondolom!” A feleségem gyakorló katolikus volt, de a szentháromsággal neki is mindig problémái voltak: a hitvallásban odáig jutott, hogy „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában”. Közös kereséssé vált a dolog, és bár a hit többé kevésbé már megvolt bennem, az jó ideig nem merül fel bennem, hogy nekem valamilyen formális vallást fel kellene vennem. Annak, hogy ez felmerült, egészen különös története van. Egyszer egy jordániai nyaraláson beszélgettem a taxissal, és mondtam neki, hogy én is egy Istenben hiszek, és még azt is elfogadom, hogy Mohamed próféta volt. Ő félreállt és megkérdezte, hogy tudom-e: most mondtam ki a sahadát, és így most lettem muszlim. Ez aztán elindított bennem valamit, hogy az iszlámra ne úgy tekintsek, mint valamilyen közösségi keretre, hanem mint egy ember és Isten közötti kapcsolatra, vagy még inkább az ember Istenhez való viszonyulására. Utána fél évvel mondtam azt magamról, hogy muszlim vagyok. A feleségem Kuvaitban tanult eközben, s ő ott vette föl az iszlámot, valamivel hamarabb, mint én.

 

 

Nehéz megmondani, hányan vagyunk pontosan. Állandó jelleggel körülbelül 15 ezer muszlim hátterű ember él itt. A vallásgyakorlók száma három-négyezer fő, ha azt nézzük, hányan jelennek meg a mecsetek környékén valamilyen rendszerességgel. Ez nem jelenti azt, hogy a többiek nem muszlimok, de ha például vidéken laknak, ahol nincs mecset, vagy nincsenek jóban a mecset fenntartójával, akkor távol maradnak. És nem mindenki muszlim, akit annak nézünk: a régebben érkezettek a szocialista együttműködések keretében jöttek diákként ide, és így sokuk ateista arab. Az egyiptomiak és szíriaiak gyakran keresztények, ahogy az arab gyrosos sem feltétlenül muszlim. Egy iraki, káldeus bácsi pedig, hiába nem muszlim, gyakran megfordul a mecsetben, mert ott találkozik a földijeivel. Az idejövő, muszlim bevándorlóknak nem csak az európai kultúrába kell beilleszkedniük, hanem szembesülnek azzal is, hogy egy más nemzetiségű muszlim máshogy gyakorolja a hitét: egy jemeni és egy arab nem ugyanazokat a népszokásokat hozza magával, mint egy török. A magyarországi muszlimok többsége szunnita, a kevés perzsa viszont síita. 

 

 

Két helyen van magyar nyelvű pénteki ima Budapesten. A legtöbb imát lakásokban tartják. Egy olyan önálló épület van, amit ma mecsetnek használnak, de az sem annak épült. Gyakorlatilag ma – és itt az elmúlt húsz évről beszélek – Magyarországon nem lehet mecsetet építeni: többször próbálkoztak evvel, egyszer sem sikerült, és általában csúnya vége lett. Hol erőteljes – néha egészen tisztességtelen eszközöktől sem visszariadó – politikai, hatósági nyomásgyakorlás, hol lakossági tiltakozás miatt.

 

 

 

 

Ez jobban érezhető Nyugat-Európában: ott általános a sehova sem tartozás érzése. Egy mai franciaországi muszlim fiatal, akinek a nagyszülei voltak bevándorlók, már nem beszél más nyelven, csak franciául. Viszont a francia társadalom sem tekinti franciának: ő a „harmadgenerációs bevándorló”. A magyarországi migránsok helyzete más: nálunk a muszlimok átlagosan magasabban képzettek a többségnél, a közösségeket szervező mag is általában orvosokból, mérnökökből, értelmiségiekből áll. Egy többgenerációs értelmiségi család pedig könnyebben megküzd a beilleszkedési problémákkal, saját praxist vivő orvosként kevésbé zavarja, ha néha megnézik az utcán. Franciaországban az arab egyenlő a kukással és a gyári munkással, az underclass plebsszel a társadalom szemében. Fontos megjegyezni, hogy Franciaországban az ilyen sokad-generációs bevándorló közösségek jelentős része nem vallásos. A legtöbb országban úgy néz ki a rétegződés, hogy van egy szűk, szekularizált értelmiségi rétege a bevándorlóknak, akik jellemzően a közszférában helyezkednek el. Mellettük van egy vallásos középosztály, jellemzően önálló egzisztenciával. Ők például kereskedők, akik beilleszkednek, de vallásgyakorlók, és részben megőrzik őshazájuk identitását, miközben egy új európai muszlim identitás kialakításának fő motorjai is. És van a harmadik csoport, az underclass gettókultúra, amelynek általános „értékei” a rap, a pisztoly és a kábítószer. 

 

 

Valamilyen szinten nyilván ez is hozzájárul a jelenséghez, azonban nem hiszem, hogy ezt lehetne egyetlen okként megjelölni. Főleg nem Európa és az európai migránsok kapcsán. Szerintem az Iszlám Állam kérdése elsősorban nem európai kérdés. Európában az Iszlám Állam kifejezetten labilis, frusztrált, sőt elmebeteg személyeket igyekszik meggyőzni az ügyének. Nem társadalmi csoportok körében kifejtett propagandáról van szó, hanem konkrét személyek beszervezéséről, bármilyen társadalmi csoportból. A magyarországi muszlim közösségekbe is kis túlzással havonta beesik egy olyan magyar, aki haragszik a világra, kiesett a megszüntetett OPNI-ból, és kitalálja, hogy valahova elmenne lövöldözni. A médiából azt látja, hogy a muszlimok lövöldöznek, ezért megkeresi a muszlim közösségeket. Persze a többségük a valóságban tökéletesen ártalmatlan ember, és néhány tea mellett eltöltött beszélgetés után lemond ilyen terveiről, a többiek meg eltűnnek a muszlim közösségek látóteréből. De ennek ismeretében nem nehéz elképzelni, mi lenne, ha nem egy normális közösséget, hanem az ISIS egyik toborzóját találnák meg. Bár a migránsok integrációja, a gazdasági, társadalmi problémák kezelése létfontosságú Európa jövője szempontjából, az Iszlám Állam kérdése nem igazán tartozik ide. Európában az Iszlám Állammal nincs más teendő, mint felszámolni a toborzóhálózatát.

 

 

 

 

Szíria három éve totális káoszba süllyedt, a kormány elleni lázadás mára etnikai, vallási, sőt, egyes klánok, hadurak által vezetett csoportok közti konfliktussá vált. Ugyanekkor Irakban az északi szunnita területek partvonalon kívül érezték magukat több mint tíz éve a síita kormány miatt. Az iraki helyzetet nehéz pontosan rekonstruálni, de annyi bizonyos, hogy 2014 elején az iraki lázadók még a kurdokkal együttműködésben készítették elő az északi területek feletti hatalomátvételt. Ekkor az ISIS még csak az egyik volt a sok felkelőszervezet között. Egy Jordánia által az iraki kormánnyal szemben szövetkezők számára szervezett találkozón egy újságíró riportot készített néhány felkelőcsoport vezetőjével: ők azt állították, hogy az ISIS tagjai körülbelül a felkelők létszámának 10 százalékát teszik ki. Csakhogy mind Szíriában, mind Irakban sok felkelőcsoportban egyszerű polgárok szorongatják a fegyvereket, az Iszlám Állam – vagy éppen a Jabhat an-Nusra – harcosainak magját azonban évtizedes harci tapasztalattal rendelkező veteránok adják, akiknek összehasonlíthatatlanul nagyobb a harcértékük a polgári milíciáknál. Egy Afganisztánt vagy Csecsenföldet megjárt, „főállású” harcos szinte teljes természetességgel lett különböző kisebb felkelőegységek parancsnoka – hiszen neki volt harci tapasztalata –, így gyakorlatilag az Iszlám Állam nagyon gyorsan einstandolni tudta az egész felkelést. Egyébként ugyanez lezajlik a másik oldalon is. Szíriában a kurdoknál is először a hétköznapi kurdokból álló helyi milíciák alakultak meg, aztán a PKK, a Kurd Szocialista Munkáspárt, aminek több évtizedes, kommunista gerillaháborús tapasztalata van, gyorsan átvette a hatalmat, a többiek pedig golyófogónak jók. Mintha a spanyol polgárháború menete zajlana le újra, ahogy átveszik a hatékonyan harcoló szélsőségesek az irányítást.

 

 

A muszlimok nagy részének feláll a hátán a szőr az Iszlám Államtól. Én is el tudnám mondani részletesen, hogy teológiailag miért problémás az egész felfogás, de persze kétlem, hogy bármelyik Iszlám Állam-támogató eljutna odáig, hogy meghallgasson. Az pedig – több nyugati szerző véleményével szemben – egyszerűen nem igaz, hogy a középkori, vagy még inkább a mohammedi gyakorlatot követik. Természetesen az Iszlám Állam erre hivatkozik, csakhogy nem a mohammedi gyakorlat valós működését követi, hanem egy olyan konstruált rendszert, ami legfeljebb néhány formális elemében kapcsolódik a mohammedi örökséghez. Az Iszlám Állam alapvető technikája az, hogy egy partikuláris eseményt a kontextusából kiemelve és teljesen új kontextusba helyezve általános gyakorlatként kezel. Mohammed és utódai középkori technológiával működtettek államokat, amelyek háborúztak is. Ha kiemelsz ebből a gyakorlatból viselkedésmintákat, mert olyan már egyszer volt, akkor gyakorlatilag bármit meg tudsz tenni az iszlámra hivatkozva, sőt bárminek az ellenkezőjét is. Persze első ránézésre, kellő távolságból, hunyorítva nagyon iszlám lesz a dolog: minden cselekedethez lesz egy, az autentikus hagyományból kiszedett félmondat.

 

 

Amellett, hogy a hadviselés jogos indokait is meghatározza, a hadviselés szabályairól a Korán egészen egyértelműen rendelkezik. Csak hadviselő ellen szabad fegyveresen harcolni. Aki nem visel hadat, az ellen nem, akkor sem, ha egy ellenséges csoport tagja. Ha egy harcoló megadta magát, akkor nem lehet megölni, hanem fogságba kell ejteni a háború végéig vagy váltságdíjért elengedni. Mohammed a különböző hadjáratokban is ennek megfelelően járt el, sőt megtiltotta, hogy terményekben, jószágokban, fákban szándékosan kárt tegyenek a harcolók. Összesen két alkalommal fordult elő, hogy Mohammed tudtával és engedélyével csatán kívül öltek meg ellenséges hadviselőt. Mindkét esetben olyan emberről volt szó, aki a muszlimok elleni háborúk egyik fontos szervezője, irányítója volt. A cél mindkét esetben az volt, hogy az e szereplők által létrehozott muszlimok elleni szövetség a kulcsszereplő kiesésével szétessen. Ezt mai értelemben lehet célzott likvidálásnak, politikai gyilkosságnak tekinteni, vagy éppen hasonló logikával működnek a tálib vezetők elleni dróntámadások is. Az Iszlám Állam viszont kiragadja ez a két eseményt, gyakorlatilag elfelejti mind a Korán témába vágó előírásait, mind a prófétai hagyományok általános és univerzális parancsait, és felhatalmazva érzi magát arra, hogy tömegesen végezzen ki embereket, gyilkoljon meg bárkit.

 

 

 

 

A kalifátus mint ténylegesen létező államforma a Közel-Keletre korlátozódott. Az indonéz muszlimok például sohasem éltek semmiféle kalifa uralma alatt az előző nyolcszáz évben. A muszlimok többsége számára az első négy, „igaz úton vezérelt” kalifának van teológiai jelentősége; a síiták pedig még ezt sem fogadják el. A Közel-Keleten persze van nosztalgia a kalifátus, mint társadalmi-kulturális integráló intézmény iránt. Amikor megszűnt a kalifátus, akkor a Közel-Kelet nagy része már régen nyugati államok gyarmata és protektorátusa volt, a többi terület pedig frissen került nyugati országok igazgatása alá mandátumterületként. A pánarab szocializmus és az egyéb 20. századi domináns nacionalista ideológiák szemében a kalifátus valami elavult, középkori jelenségként tűnt fel. A politikai gyakorlatban nem számított, hogy a vallási értelmiség és az átlag földműves mit gondolt erről. Aztán kiderült, hogy az arab nacionalizmus és szocializmus nem hozott semmi jót, így megerősödött az a gondolat, hogy az iszlám út elhagyása hozta rájuk a bajt, és nem kellett volna eltörölni a kalifátust. A törökökben is nyilván él nosztalgia az Oszmán Birodalom iránt. Részemről azt gondolom, hogy a különféle muszlimok gyökeresen mást gondolnak a kalifátusról: szóval ha valaki vissza akarná állítani, minden lenne, csak egység és béke nem. 

 

 

A kérdésnek van egy olyan teológiai vonatkozása is, ami az ISIS megértése szempontjából döntő jelentőségű. Az iszlám hagyományban van egy nagyon sokak által elfogadott apokaliptikus vízió, mely szerint a kalifátust a Mahdi fogja helyreállítani, aki Jézussal együtt jön el a világ vége előtt, és hét évig tart majd az uralkodása. Nos, amikor az Iszlám Állam vissza akarja állítani a kalifátust, akkor implicite azt mondja, hogy a saját vezére, Abu Bakr al-Bagdadi a Mahdi, azaz mindjárt itt a világvége. Ezért az Iszlám Állam működésének megértéséhez fontos azt is látni, hogy a fő ideológusaik sem fenntartható struktúrában gondolkodnak, nem akarnak semmit évszázadokra visszaállítani, hanem saját értelmezésük szerint a jó és rossz közti utolsó háborút vívják – ilyen muszlim szekta viszont már sok volt a történelemben, és természetszerűen viszonylag gyorsan mindig el is tűntek a süllyesztőben. Ami esetünkben lényeges, hogy az Iszlám Állam rövid távon gondolkodik. Kérdés, van-e olyan változási potenciál bennük, hogy ha nem jön ez be, akkor csavarjanak egyet az ideológián, ahogy Sztálin is a magáén, amikor a globális proletárforradalomról átállt egy birodalmi szovjet-ideológiára. Ha nincs, akkor maguktól is nagyon gyorsan el fognak tűnni.

 

 

Ami sohasem érintett meg egy vallásban sem, az pont a miszticizmus. De ettől függetlenül sem gondolom, hogy bármely vallási irányzatot érdemes lenne kiemelni és kijelenteni, hogy ez jelenti a modernitással való kapcsot. Az viszont igaz, hogy az iszlám fundamentalizmus válságtünet: az iszlám társadalmak válságtünete. Egy vallás mint szociológiai rendszer működése szoros kapcsolatban áll a társadalom működésével, és ha diszfunkcionális a társadalom, a vallásos intézmények sem fognak jól működni. Az iszlám világ és ezen belül is a Közel-Kelet a modernitásból valóban rosszul jött ki. A modernitásra adott 20. századi válasz, a Nasszer és Kemál pasa által képviselt szekuláris modernizáció elbukott. Szerintem például az atatürki modern, szekuláris, demokratikus Törökország nem volt sem modern, sem szekuláris, sem demokratikus. A szekularizmus ott nem az amerikai laissez faire rendszert jelentette, hanem a francia vallásellenes „laicité” egy még szélsőségesebb változatát. Az egy főre jutó GDP viszont nem volt több, mint a teokratikus Iránban, a demokrácia helyett pedig egy katonai felügyelet alatt álló rendszer működött. És a törököknek még voltak részsikerei, az araboknál viszont totális kudarc volt. Ennek ellenhatásaként pedig jött az iszlám fundamentalizmus.

 

 

 

 

Én azt látom, hogy az iszlámnak van alkalmazkodási potenciálja, de a közel-keleti társadalmaknak nagy problémái vannak a modernitással; és jelenleg nem is igazán látszik annak az esélye, hogy evvel a közeljövőben sikeresen tudnának megküzdeni, talán a törököket és a perzsákat leszámítva. És ezt az egész régióra jellemző súlyos és mélyen gyökerező válság természetesen érinti az összes társadalmi alrendszert, így a vallási intézményeket is.

 

Ráadásul a Közel-Kelet és általában a modern kori iszlám vonatkozásában van egy nagyon fontos körülmény; ez pedig Szaúd-Arábia, amely a térség legerősebb gazdasági hatalma, egyben uralja az iszlám központjait, és katasztrofális hatással van a Közel-Kelet modernizációs potenciáljára. A szaudi vahabizmus nemhogy a modernitásra keresne választ, de az oszmán vagy a korábbi arab társadalmak viszonyaihoz képest is egy archaikusabbnak tűnő, de a valóságban korábban soha nem létezett berendezkedést képvisel, amely az ortodox iszlám legszigorúbb, hanbalita vallásgyakorlata vulgarizált változatának és a helyi szokásjognak egyfajta keveréke. Ez nem is lenne túl nagy baj, ha egy kulturális érdekesség lenne az arab félsziget déli részén. Csakhogy az első világháború során, angol segítséggel előbb az iszlám központjait, Mekkát és Medinát szerezték meg, majd a világ legnagyobb olajkészletének megtalálásával a Közel-Kelet legnagyobb gazdasági hatalmává váltak anélkül, hogy bármilyen valós és értelmezhető válasszal álltak volna elő a modernitás kihívásaira.

 

A közel-keleti arab társadalmaknak általában is vannak problémái a modernitással; de Szaúd-Arábiával a kőkorszak nyomul, csak van olaja is. Így jelenleg az arab társadalmaknak egy kettős nyomással kell szembenézniük, amivel nem igazán tudnak mit kezdeni. Viszont a távol-keleti iszlám társadalmak, Indonézia, Malajzia már sokkal hatékonyabb, működő válaszokat tudtak adni a modernitásra, iszlám kontextusban.

 

 

Semmiképp nem vagyok az iszlám liberális végén. Más részről új betérőként és európaiként sok mindent nyilván másképpen látok, mint azok, akiknek az iszlám egyben erős kulturális meghatározottságot és tradíciót is jelent. A kulturális háttér hiánya és a vallás tudatos választása sokkal erősebben indít arra, hogy a legalapvetőbb, természetesnek vett gyakorlatok miértjére is rákérdezzek, és sok esetben nyilván európai gyökerű gondolkodási sémákban próbálom megérteni az iszlám kategóriáit. Egyébként a „szigorúság” konkrét kérdéstől függ: egyes kérdésekben az átlagnál szigorúbb a felfogásom, más kérdésekben liberálisabb, megengedőbb. 

 

***

 

 

Fotók: Földházi Árpád.