Egyiptom: új diktatúra az új hidegháborúban?

A történész Mestyán Ádám (kép forrása) nem tartja magát politikai elemzőnek vagy nemzetközi kapcsolatok szakértőnek: a modern Közel-Kelet történetével foglalkozik, egész pontosan a tizenkilencedik és a huszadik század történetével a térségben. Szűkebb szakterülete a késő tizenkilencedik század egyiptomi és oszmán arab kultúrtörténetének politikai vonatkozásai (pl. a korai arab színház és a hatalom kapcsolata, az egyiptomi királyi dinasztia esztétikai legitimációja, a korai arab újságírás, stb.). Az elmúlt évben az Oxfordi Egyetem Keleti Karán a tizenkilencedik és huszadik századi arab történelmet oktatta, kb. 1805 és 1962 közötti periódusra koncentrálva, különös tekintettel az Oszmán Birodalom megszűnésére, a mandátum-periódusra, arab nemzetállamok kialakulására és az 1950-es évek pán-arabizmusára. Ebből következik, hogy megközelítése elsősorban történelmi. Mestyán Ádám sokat élt arab országokban és Törökországban is, ahogy Egyiptomban is hónapokat töltött kutatással az utóbbi években.

Rajcsányi Gellért: Ha 2011 az arab tavasz volt, akkor mi van most? Arab nyárvég? Tél? Jégkorszak? Egyáltalán, a mából visszatekintve, mit jelentett az arab tavasz fogalma szerinted? Ha egyáltalán volt értelme a fogalomnak.

MÁ: Én nem használom az arab tavasz fogalmát, mert nem tudom, hogy mit jelent. Ez egy elsősorban konzervatív amerikai találmány, állítólag már 2005-ben is így nevezték az éppen mozgolódó liberális mozgalmakat néhány arab országban. Tetszetős, de teljesen üres, a prágai tavasszal való párhuzam pedig félrevezető. Én nem bátorítanám a magyar újságírókat, hogy ezt a fogalmat használják. Ha jól értem, a kérdés valójában arra vonatkozik, hogy miképpen viszonyul a mai helyzet a 2011 januárjától kezdődő változásokhoz. Vagyis az elmúlt két és fél év után most vége van-e a változásoknak vagy sem. Én azt gondolom és remélem, hogy nem, nincs vége a változásnak, legalábbis Egyiptomban. Azonban tisztán kell látni, hogy az elmúlt két és fél év hihetetlenül nagy magasságokat és mélységeket hozott az egyiptomi társadalomnak. Pszichológiailag lassan kimerül a tartalék. Mindehhez hozzájárul, hogy az állam gazdasági túlélése 2011-ig – és azóta már különösen – csak külső segítséggel lehetséges. Számos üzleti érdek diktálja azt, hogy egy stabil kormányzat legyen Egyiptomban.

Földi Bence: De mégis, milyen változások zajlanak az arab világban?

MÁ: Több történelmi folyamat is most tetőzik. Először is, az első világháború utáni arab nemzetállamok rendszere új formát kap. Nemcsak új és befolyásos szereplők (pl. Katar) jelentek meg, hanem a nemzetállam mint politikai egység, úgy tűnik, sok helyen nem működik, vagy nem úgy, ahogy az európai modell. A második történelmi folyamat az Egyesült Államok közel-keleti érdekeinek immáron közvetlen eszközökkel való érvényesítése, elsősorban a saját nemzetbiztonsági szempontjaik – az arab világ történései 2001 után közvetlen amerikai figyelmet követelnek –, valamint az olaj és Izrael biztonsága miatt. Mindez párosul egy új „hidegháborús helyzettel”, amelyben Oroszország igyekszik megőrizni minimális politikai befolyását az amerikai fölénnyel szemben, míg Kína vagy India gazdasági érdekeit akarja érvényesíteni. A harmadik történelmi folyamat pedig az iszlám új, modern politikai értékének „beérése”, vagyis tömegmozgósító ereje. Ezek együttesen olyan feszültségeket és folyton változó nemzetközi és regionális koalíciókat generálnak, amelyek nem hagyják, hogy nyugvópontra jussanak a folyamatok. Tehát, nem, ahogy arab tavasz sincsen, úgy arab nyárvég sincsen. A világ ezen szeglete, de talán a világ egésze, átrendeződik. Az első világháború után megteremtett rendszer most átalakul.

RG: Az arab tavaszként felcímkézett eseménysor nyugati (és hazai) értékelése általában két szélső vélemény között ingadozik: vannak, akik az arab demokrácia hajnaláról, Facebook-demokráciáról, arab rendszerváltásról, tehát a bekövetkező szép, demokratikus jövőről beszéltek. És vannak azok, akik szerint az egész úgyse vezet sehova, arab demokrácia nem létezhet, az erős ember, diktátor bukása után nem demokrácia, hanem legfeljebb anarchia, és utána egy új erős ember, diktátor felemelkedése fog bekövetkezni. Szerinted melyik álláspont érvényes(ebb): az optimistáké vagy a pesszimistáké?

MÁ: Ez szerintem egy hamis szembeállítás és kérdés. Téves vagy legalábbis bizonyíthatatlan előfeltételeken alapul. Az általatok bemutatott „optimista” vélemény azon alapszik, hogy a demokrácia automatikusan a többség boldogságához vezet, vagy legalábbis a technikai fejlődést jobban garantálja, míg a „pesszimista” azon, hogy az arabok nem képesek a közképviseleti elvek alkalmazására. Az első érdekes és lehet rajta gondolkodni, a második azonban a durva esszencialista rasszizmus kategóriájába esik. Persze, erről is lehet vitatkozni, ha valakinek van ideje. Azonban nemcsak a leegyszerűsítő kettősség, hanem a kérdés egésze rossz. Se a demokrácia eszményének, se az arab általánosított lényegének semmi – vagy vajmi kevés – köze nincs ahhoz, hogy miféle új politikai rendszer fog létrejönni a területeken. Az átalakulóban lévő országok népei vagy azok elitjei – Irak, Szíria, Egyiptom, Líbia, Tunézia – ugyanis nem kapnak a nemzetközi közösségtől időt és szabadságot, hogy eldönthessék a saját sorsukat. Az is valószínű, hogy nem egyetlen, hanem többfajta rendszer lesz – illetve már most is többfajta politikai rendszer létezik az arab országokban, melyek igen különbözőek. Például az elemzők gyakran rámutatnak, hogy az elmúlt két év eseményeiben azok az arab országok, ahol örökletes monarchia az államforma, meglepően szilárdnak bizonyultak a reformokat követelő tömegekkel szemben.

FB: Tehát arról beszélhetünk, hogy a Nyugat – beleértve Magyarország – közvéleménye teljesen félreérti az arab világbeli köztük az egyiptomi eseményeket? De akkor mi történik valójában?

MÁ: Én azt hiszem, igen. Az események megértéséhez viszont fel kell elevenítenünk a történelmet. Az első világháború után francia és brit gyámság alatt különböző arab nemzetállamok jöttek létre az Oszmán Birodalom romjain. A helyzet hasonló az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnése után a Közép-Kelet Európa új államaihoz. Csak itt közvetlen francia és angol uralom „segítette” az önálló állam megteremtését.

Egyiptomban egy törökül beszélő uralkodócsalád a tizenkilencedik század elejétől kezdve a saját érdekeit nézve részlegesen önállósult az Oszmán Birodalomtól. A Nílus völgye eleve adott egy nagyon komoly területi identitást, amit a tizenkilencedik században számos egyiptomi értelmiségi – olykor európai ihletésre óegyiptomi szimbolikával kiegészítve – egy nemzeti eszmévé rendezett össze. Ebben óriási szerepe van annak, hogy az első uralkodó, Mehmed Ali (1805-1848, megh. 1849), egyiptomi parasztokat toborzott-kényszerített a magánhadseregébe. Ez volt az első modern közel-keleti hadsereg. Az oszmán hadsereg – mint minden birodalmi hadsereg – ugyanis soha nem toborzott helyi katonákat helyi feladatok ellátására. A nemzeti eszme elsősorban a lassan arabul is beszélő dinasztia érdekét szolgálta (az oszmán helytartóságot a nemzettel mint legitimációs eszmével cserélve fel), az 1882-es brit megszállás után pedig az egyiptomi ellenállás fő ideológiája lett. Így az első világháború utáni rendezéskor, amikor Egyiptom egyoldalúan megkapta a „függetlenséget” (valójában az ötvenes évekig az angol nagykövet az ország egyik hatalmi pólusa, és 1956-ig a brit hadsereg uralja a szuezi csatornát), Egyiptom egy többé-kevésbé liberális parlamenti nemzeti monarchiává válik.

1952-ben Gamal ‘Abd al-Nászir („Nasszer”) egyiptomi tiszt egy rosszul működő politikai rendszert, de jól működő nemzeti eszmét vett át egy katonai puccsal, amit utólag forradalomnak neveztek. Az egyiptomi hadsereg ekkor beváltotta küldetését, mely a tizenkilencedik század óta Mehmed Ali kegyetlen politikájának szándéktalan következménye volt: a nemzeti eszme és a nemzetállam végső letéteményesévé vált. Ez a rendszer, számtalan módosítással, de lényegében máig érvényben van. Egyiptom minden más arab államnál régebbi és erősebb nem-vallásos nemzetállami tradíciókkal rendelkezik (olyan erősekkel, hogy sokszor néhány pán-arab teoretikus, pl. Száti’ al-Huszrí, vagy néhány egyiptomi patrióta értelmiségi, nem is tartotta arabnak az egyiptomiakat).

FB: Akkor a mostani egyiptomi események csak egyfajta generációváltásnak tekinthetőek – a katonai eliten belül?

MÁ: Ez is egy lehetséges olvasat. Az eredetileg katona Mubárak ugyanis a saját fiait akarta utódként megnevezni, akik azonban már nem a hadsereg berkeiben szocializálódtak. A 2011 előtti egyiptomi belpolitika nagy kérdése ugyanis ez volt: elfogadja-e a hadsereget irányító öreg tábornokok köre a fiatal üzletembereket politikai vezetőkként. Gamal es Alá Mubárak egyre agresszívebben terjeszkedett, apjuk politikai vezető szerepét használva fel az üzleti életben, legalábbis a mendemondák szerint. Mubárak bukásával ők is buktak, azonban a katonai elit megmaradt. 2011 januárja után a Hadsereg Legfelső Tanácsa vette át az ország irányítását (az idős Tantávi tábornok vezényletével). Miután elnöki választásokat kényszerültek tartani – amit közismerten Muhammad Murszi, a Muszlim Testvérek jelöltje nyert meg –, az új alkotmányban is rögzítették a hadsereg privilégiumait (pl. a védelmi miniszter nem lehet civil személy, a hadsereg költségvetése nem nyilvános, stb). Murszi ugyan – egy valószínű politikai paktum következményeként – nyugdíjba küldte Tantávit, de éppen a Tantávi által kiszemelt utódot, ‘Abd al-Fattáh asz-Szíszí tábornokot nevezte ki védelmi miniszernek. Vagyis az egy éves „demokratikus periódus” alatt a hadsereg megőrizte privilégiumait. Ők mozdultak meg akkor is, amikor soha nem látott tömegek követelték Murszi leváltását 2013. június 30-án. Így tehát lényegében nem történt változás az ország hatalmi szerkezetében. Ezen olvasat szerint pusztán a hadseregen belüli generációváltás az elmúlt két év hozadéka. És ma nyilvánvalóan asz-Szíszí tábornok irányítja az országot.

De könnyű úgy is interpretálni a jelenlegi helyzetet – ami igen divatos a mai kairói értelmiség körében –, hogy a hadsereg voltaképpen csak végrehajtja az emberek akaratát. Mubarak ellen tüntettek? Lemondott. Választásokat akartak? Megvolt. A megválasztott Murszi ellen tüntettek? Eltávolították. Egyiptomban a hadsereg és a nép egysége nem pusztán egy ad hoc szlogen (2011 tavaszán több pillanat is volt, amikor a „hadsereg és a nép egyetlen kéz” vagyis „a hadsereg és a nép jegyesek” volt a legtöbbet skandált jelmondat), hanem éppen azon az évszázados hagyományon alapszik, amiről a fentiekben is beszéltem. Tehát a nemzetállam és a nemzet identitásának egyik generálója és mindenképpen letéteményese a hadsereg. Ezt a hagyományt természetesen propaganda-célokra is kitűnően fel lehet használni.

FB: Ezek szerint – ha jól értem, amit mondasz – a nyugati véleményformálók túlságosan leegyszerűsítik, ezáltal félreértik a közel-keleti eseményeket?

MÁ: Pontosan. Nincs egyetlen arab tavasz, hanem egymással összefüggő, de nagyon eltérő lokális okok és adottságokkal rendelkező országokban történő eseményekről van szó, rendkívül eltérő végkifejletekkel. A félreértés legsúlyosabb oka a tudatlanság. Az elmúlt két évben azon amerikai „szakértők” kerültek túlsúlyban a politikai véleményformáló testületekben, akik azt a nézetet képviselték, hogy az iszlámmal meg kell egyezni. Ez a „kiegyezés” az iszlám állam és a demokrácia összeegyeztethetőségén alapult. Paradox módon ez a „galamb” vélemény vezet a zavarhoz. Ugyanis nem veszi figyelembe az arab kultúra sokrétűségét, a különböző politikai tradíciókat és a lokális identitásokat. Azon alapszik, hogy az arab nemzetállam, mint szekuláris eszme halott, és csak az iszlám fogalomrendszerével lehet magyarázni az arab politikai mozgást, és egyáltalán az arabokat. Az iszlám a kulcs. Ha pedig így van – gondolták tovább a „szakértők” –, akkor találni kell az iszlámon belül egy képviselőt, akivel tárgyalni lehet. A másik oldalon az új politikai iszlám képviselőinek egy ilyen megközelítés tiszta méz. Természetesen minden alkalmat megragadtak és megragadnak, hogy alátámasszák ezt az érvelést. Így az iszlamológia, a politikai vezetők, és számos modern muszlim csoport egyetlen logika mentén és egyetlen diskurzusban közös érdekeket találnak, egymást legitimizálják.

A Muszlim Testvérek Társasága több szempontból is kiváló volt a feladatra: hierarchizált, centralizált szervezet, számos tagjuk jól beszél angolul, és vallásosságuk az öltönyökben igen jól harmonizál az amerikai stílussal. 2012 nyarán, az egyiptomi (és tunéziai) választások után, pedig demokratikus legitimációval is rendelkeztek. Tehát mindkét amerikai politikai alapelvnek – vallás és demokrácia – tökéletesen megfeleltek. Ezért az USA és szövetségeseik, az EU vezetői is, támogatásukról biztosították Murszit, hiszen a retorikai pipa után a Muszlim Testvérek képviselni tudják az iszlám „emberi” arcát – vagyis politikailag uralható arcát –, és féken tartják a saját szélsőségeiket, így garantálva Izrael, Amerika, Európa és az olaj biztonságát.

Ez a logika és ez a hit bukott meg 2013. június 30-án, a tüntetések napján, és július 3-án, amikor a hadsereg letartóztatta Murszit. Ezért a nyár nagy része azzal telt, hogy az EU és Amerika különböző vezető diplomatái teljes kétségbeesésben rohangáltak Kairóba és a fenyegetéstől a cukorkáig mindent felkínáltak Szíszínek, csak ültesse vissza az elnöki székbe Murszit. Azonban minthogy a puccs a területi nacionalizmus retorikáját is beindította, az egyiptomi (kairói és alexandriai) elit nagy része a nemzeti szuverenitás kérdéseként éli meg a változást. Noha az egyiptomi katonai vezetők nagy része – maga Szíszí tábornok is – az USA-ban is tanultak, a kongresszusi képviselők ettől még nem tudják uralni őket, pláne, hogy az amerikai katonai támogatás voltaképpen elenyésző összeg (2 milliárd dollár alatt van évente, nagyrészt technológiai licenszek). Jelen pillanatban minden nemzetközi beavatkozás a nemzeti retorikát és így Szíszí legitimitását erősíti.

FB: Sokan igencsak leegyszerűsítik az egyiptomi helyzetet, egyszerűen úgy hivatkozva az eseményekre, mint amelyeken a Murszi pártján álló Muszlim Testvérek állnak szemben az egyiptomi hadsereggel. Azonban úgy tűnik, hogy rengeteg különböző társadalmi- és politikai csoport került konfliktusba. Melyek a főbb törésvonalak? Milyen az egyes csoportok társadalmi támogatottsága, csak hogy érezzük a számarányokat?

MÁ: Nem tudok számarányokat, nem vagyok politológus vagy szociológus. Amit utcai és társasági beszélgetések alapján leszűrtem, az az, hogy Alexandriában és Kairóban mind az elit, mind a flaszter népe nagyrészt a katonaságot támogatja. Bár fene tudja, Alexandriában nagyon sokan tüntettek a Muszlim Testvérek (továbbiakban MT) mellett is. Vannak olyanok is, akik most még bátrabban mondják, hogy ők meg bizony igazából mubárakisták. Vannak olyanok, akik egyszerűen csak rendet akarnak. Aztán persze ott vannak a Testvérek extrém hívei. De olyanok is akadnak, akik nem tagok vagy nem tüntetnek, de hallgatólagosan azt gondolják, hogy Murszi meg volt választva, és ki kellett volna várni a négy évét, így a Testvériség ellenállását jogosnak gondolják.

A nagy törésvonal, amelyről igen keveset hallani, az a vidéki városok és falvak, és az említett két nagyváros között húzódik. Például Marsza Matrúh város vagy Szíva oázis, és állítólag Fajjúm is nagyrészt Murszi- és MT-támogató. A falvak is valószínűleg jelentős részben. Azonban politikai érdekérvényesítő képességük nincsen a vidékieknek. Egyetlen módon vehetnek részt a MT ellenállásában – állítólag buszokkal viszik őket Kairóba a tüntetésekre.

Aztán ott vannak azok, akik se Murszi-, se hadsereg-pártiak. Sokan vannak, különösen a „hardcore” forradalmárok 2011-ből. Azonban úgy tűnik, jelen pillanatban nincsen politikai opciójuk.

FB: Sok variáció látott már napvilágot, szerinted mi okozhatta valójában Murszi elnök lemondatását és a hadsereg közbeavatkozását?

MÁ: Mint a fentiekben kifejtettem, szerintem a 2013. június 30-i tömegtüntetés és a hadsereg válasza okozta közvetlenül a bukást. Én azt gondolom, hogy az egyiptomiak nagy része ekkor valójában nem a MT ellen vagy az iszlám állam ellen tüntetett, hanem Murszi és embereinek inkompetenciája ellen. Az egy éves kormányzás alatt kiderült: nem politikusok, nem ismerik az államapparátust, képtelenek működtetni intézményeket kompromisszumosan, és elsősorban a saját üzleti érdekeik megszervezésére használják fel az államot. Természetesen azonban a bukás nem egyetlen, hanem számos ok összejátszásán alapult.

És itt érdemes egy ellenőrizhetetlen vagy legalábbis ellenőrizetlen mendemondákon alapuló, ám valószerű teóriát felállítani. Ezek egy része szerint a bukás igazi oka gazdasági természetű. Két gazdasági érdekcsoport csapott össze az egyiptomi állam ellenőrzése felett és az egyik vesztett. Ehhez azt kell megérteni, hogy a MT vezetői egyben üzletemberek. Befektetők, gyáraik, üzleteik, hoteljeik vannak, élükön Khajrat Sátir, a MT-ben a Vezető első képviselője, kb. a MT főtitkára (ő volt az MT eredeti elnökjelöltje Murszi előtt, de végül nem indult). A katonai elit tagjai is üzletemberek. A Mubárak-éra kitermelt néhány nem katonai, ám mindenképpen lojális milliárdost is. Az ő érdekeik ütköznek.

Másrészt azt kell megérteni, hogy akárcsak Magyarországon, politikai beállítástól függetlenül, a gazdasági csoportok az államon keresztül érvényesítik érdekeiket. Tehát az állam politikai irányítása a magántőke szempontjából létkérdés.

Akad olyan mendemonda, amely szerint az elmúlt egy évben a MT a kormányzati szerepüket személyes gazdasági előnyszerzéshez használták fel. Hallani olyasmit, hogy Sátirt például jobban érdekelte egy híres kairói hotelkomplexum megszerzése, mint az alkotmány reformja. Olyasmit is rebesgetnek, hogy az ország talán leggazdagabb üzletembere, a kopt Szavárísz, fiaival a választások másnapján külföldre repült és csak hosszú hónapok alkudozásai után tért vissza Egyiptomba, lemondva néhány érdekeltségéről a MT javára. Ezekből egyelőre semmi nem bizonyított.

Mindenképpen idetartozik, hogy a június 30-i tömegtüntetést megelőzte egy kb. két-három hetes benzinhiány Egyiptomban. Ilyen már többször is volt, oka általában megmagyarázhatatlan. Aztán amint a katonaság és az ideiglenes kormány átvette a hatalmat, csodaszerűen újra lett benzin. Egy ennyire kitett gazdaságban, ahol ennyi szegény ember van, az üzemanyaghiány értelemszerűen felbőszíti az egyszerű embereket. Érdemes megemlíteni, hogy a június 30-i tüntetés megszervezésében kulcsszerepet játszó Tamarrud mozgalmat (Lázadás) részben Szavárísz hozta létre és pénzelte. Így a Mubárak-éra gazdasági elitje közvetetten és talán közvetlenül a MT ellen hangolta az amúgy is kiábrándult tömegeket.

FB: Tehát a mendemondák szerint kizárólag gazdasági okai vannak az Egyiptomban kialakult helyzetnek?

MÁ: Nem, más jellegű történeteket is hallani. Például ma elég divatosak Kairóban az olyasféle elméletek, melyek szerint a MT a palesztinoknak játszotta volna át a Színai-félszigetet, amerikai nyomásra, így mentesítve Izraelt. Olyan térképet is mutogatnak, ahol egy vitatott zónát az egyiptomi-szudáni határon a MT Szudánnak adott el állítólag. Ezek természetesen az egyiptomi nemzetállami eszmét erősítik, a hadsereg vezető szerepét legitimálják, és a MT-t nemzetárulónak állítják be. Ezek az okok, a suttogó propagandával együtt, elég erőt képviseltek, hogy a tömegek fellázadjanak Murszi ellen és a hadsereg feljogosítva érezze magát, hogy visszavegye a hatalmat. És utólag is legitimálják a katonák cselekedeteit.

FB: A Muszlim Testvérek hálózatáról úgy tudjuk, hogy alulról szerveződő, kvázi demokratikus szervezet, amelyben egyre magasabb szintekre delegálnak képviselőt a közösségek. Mennyire hatja át ez a társadalmat, és vannak-e külön egyiptomi jellemzői az itteni szervezetnek?

MÁ: A MT egy igen nehezen hozzáférhető szervezet, amennyiben a belső politikát, toborzási struktúrát, felső irányítást, vagy konkrét politikai célokat nézzük. Én nem ismerem igazán a mai szervezetet, de mint történész, annyit fontosnak tartok elmondani, hogy a MT voltaképpen a két világháború közötti bajtársi közösségek egyik utolsó fennmaradt példánya. Az egyiptomi nem az „itteni” szervezet, hanem ez az eredeti. A MT-t Haszan al-Banna alapította 1928-ban egy vidéki ipari városban, Iszmá’ílíjában. Eredeti neve szerint ez a szervezet a Muszlim Testvérek Társasága (Dzsamá’at al-Ikhván al-Muszlimín). Itt a lényeg a Társaság szón van. Ez nem egy párt vagy egy térítő szervezet. Ez egy társaság, egy bajtársi közösség, amely elsősorban a társadalmi reform érdekében jött létre. Eredeti alapelvei szerint az iszlám értékeinek és belső átélésének bátorítása segíti az erősebb társadalmat és a világversenyben a muszlimok jobb érvényesülését. Sejtszerűen szerveződtek, „klubok” alakultak, eredetileg egy városi középréteget szólítva meg. A tagoknak fel kell esküdniük, arra is, hogy követik a Vezetőt (mursid). Ebből a szervezettségből is látszik, hogy mennyire 1920-as évekbeli fogantatású a szervezet.

FB: A Muszlim Testvérek már a legelején hatalomra akartak kerülni?

MÁ: Nem egészen. Az 1930-as években például hűséget esküdtek a fiatal egyiptomi királynak, Fárúknak, és ekkor általában támogatták a monarchiát a brit nagykövettel vagy éppen az egyiptomi liberális nemzeti pártokkal szemben. Az 1940-es évekre tömegbázisuk megnőtt, a királyban elvesztették a bizalmukat, és lassan komoly belpolitikai szereplővé váltak. Ekkoriban lettek más arab országokban is fiókszervezeteik. Konkrétan Brit Palesztinában be is avatkoztak a cionista telepesekkel vívott korai harcokba. Az 1940-es évek végére világos lett, hogy közvetlen befolyással vannak a nagypolitikára, például különösen sikeresek voltak diáktüntetések szervezésében.

Egyiptomban később betiltották őket, erre politikai gyilkosságokkal adtak választ. A kaotikus helyzetben Haszan al-Bannát valószínűleg bosszúból, állami megrendelésre meggyilkolták. Az 1952-es puccsban ezért a MT eredetileg ’Abd an-Nászir oldalán állt, azonban hamar realizálták, hogy a hatalmon nem osztoznak a katonák, és sikertelen merényletet kíséreltek meg ellene 1954-ben. Ekkor a katonai rezsim – éppoly brutálisan mint ma – lecsapott rájuk: ezreket zártak börtönbe, kínoztak meg, és a MT-t betiltották. Az 1950-es és '60-as években az MT vezetőinek meghatározó szocializációja a börtön volt, és tulajdonképpen máig az (Murszi maga is sokat ült börtönben). Ekkor egy újabb fázis kezdődött. Nemcsak a politikai hatalom megszerzése lett a cél, amelyet új ideológusok új radikális érvekkel indokoltak, hanem a MT új tömegbázist kezdett el szervezni, mint jótékonysági szervezet. Kórházakat és egyéb jóléti szolgáltatásokat tartottak fent a legszegényebb területeken, amelyekről az állam tulajdonképpen lemondott.

A '90-es évekre némileg kiegyeztek a rendszerrel, például az utóbbi években voltak egyéni MT-képviselők az egyiptomi parlamentben. Nem szabad elfelejteni, hogy 2011 januárjában a MT először habozott, hogy voltaképpen csatlakozzanak-e a tüntetésekhez. Még korábban találtak egymásra a katari emírrel, akinek a szaúdi dominancia miatt kapóra jött egy iszlamista szervezet. Így financiálisan is megerősödtek. A 2012-es választásokra ezért kész szervezettel és kampánnyal tudtak készülni. Noha sok a szimpatizánsuk, érdekes módon mégis csak részlegesen hatják át az egyiptomi társadalmat. Nagyon sok muszlim egyiptomi inkább fogadja el az iszlám helyi képviselőit, elsősorban a szúfi rendeket vagy a hivatalos muszlim tudósokat, az Azhar sejkjeit, mint a MT öltönyös-szakállas vezetőit. Nagyon sok családban megfigyelhető a szakadás jelen pillanatban: például az apuka támogatja a MT-t, a gyerekek viszont a hadsereget – vagy fordítva. De a különbség nem azt jelenti, hogy egyik vallásosabb lenne, mint a másik.

Ami érdekes, az az, hogy az új erős ember, Szíszí, tkp. egy vallásos muszlim képét mutatja (ezért is volt talán meggyőző Murszi számára). Eddig ugyanis a MT tudott hivatkozni az iszlámra, mint legitimációs eszmére a szekuláris elnöki rendszerrel szemben, és vice versa. Ám ha Szíszí sikeresen építi fel a nyilvános muszlim karaktert és indul az elnökválasztáson, akkor egy új politikai hibridet láthatunk majd. Talán ez elhozza az amerikaiak által várt „iszlám államot”, azonban nem biztos, hogy barátságos lesz az USA számára.

FB: Az iszlám fundamentalisták körében erősnek tűnő mártírkultusz mennyiben befolyásolhatta a Murszi-párti tüntetések eldurvulását?

MÁ: Nem értek hozzá, de szerintem nem nagyon. Ugyan nyilván van egy pár megszállott, aki meg akar halni az ügyért, de az „eldurvulás” az nem az ő döntésük volt, hanem a hadseregé, vagyis pontosabban a belügyminisztériumé. A mártíromság majd a jövőben játszik szerepet, ha az öngyilkos merényleteket esetleg újra megengedhetőnek gondolják majd a MT vezetőségében.

RG: Akkor mi magyarázza az egyiptomi összecsapások rendkívüli brutalitását, nagyszámú emberhalálát? Ennyire csekély arrafelé az értéke az emberéletnek?

MÁ: A politikai erőszaknak sajnos van tradíciója Egyiptomban, mind a rezsim, mind a MT részéről. De nem hiszem, hogy az emberélet értéke volna csekély általában. A hadsereg, illetve a rendőrség az uralkodó érdekében már a tizenkilencedik században is kegyetlenül lépett fel a lázadókkal szemben. Aki kihívja maga ellen az uralkodó elitet, azt itt könyörtelenül eltiporják.

FB: Milyen összeesküvés-elméletek, illetve bűnbakképzési folyamatok jellemzőek az egyes társadalmi csoportokra, akik aktív résztvevői a konfliktusnak? Kiket okolnak a helyzetért, kiket annak elharapódzásáért?

MÁ: Vannak különböző összeesküvés-elméletek, néhányat már említettem. Például hogy USA-támogatással a Murszi-vezette kormány átjátszotta volna a Színai-félszigetet a palesztinoknak – konkrétan a Hamasznak –, hogy Izrael megoldja egyre égetőbb arab túlnépesedési problémáját. Az biztos, hogy miután az amerikai nagykövetasszony és amerikai diplomaták – meglehetősen hebehurgya módon – komoly nyomást akartak gyakorolni az egyiptomi katonaságra és az átmeneti kormányra, az amúgy is meglévő USA-ellenes hangulat tápot kapott. Törökországgal vagy Szíriával is lehűltek a kapcsolatok.

FB: A koptok kívülállóként szemlélik-e a konfliktust, avagy valamely oldal pártjára állnak? A híradások szerint a Murszi-pártiak például felgyújtottak nem egy kopt templomot is, mert a keresztényeket okolják a helyzetért.

MÁ: A kopt egyház, akár az Azhar mecset, vagy a görög ortodox egyház egyiptomi ága, mindig a hatalom birtokosaival való kiegyezést támogatja. Jelen esetben ez a hadsereg, illetve az átmeneti kormány. Számos kopt ismerősöm egyenesen „szerelmes” Szíszíbe. Mások azonban hadsereg-ellenesek, mert jól emlékeznek arra, hogy két évvel ezelőtt éppen a katonai rend ellen lázadtak fel. Azt hiszem mindenesetre a koptok nagy többsége most az átmeneti kormányt és persze a hadsereget támogatja. Hogy pontosan kik és miért gyújtanak fel templomokat vidéken (!), azt nem tudom, és azt sem tudom, hogy miképpen reagálnak arra a helyben élő koptok. A kairói értelmiségi koptok jó része például folyamatosan posztolja a Facebookra a leégett templomok számát, ezzel is bizonyítandó, hogy a MT „terrorista”. Így retorikailag egy olyan sarokba szorítják a MT-et, amivel a hadseregnek is nagy szolgálatot tesznek. Az is nagy kérdés, hogy miképpen történhetett ez meg, miért lehetett felgyújtani ezeket a templomokat, miért maradtak őrizetlenül?

FB: Az egyes nagyhatalmak miért nem érzik szükségét a beavatkozásnak, ha adott esetben az általuk vallott értékeket sérti a hadsereg demokratikusan választott államfővel szembeni eljárása? (Pl. USA)

MÁ: Ez egy nemzetközi kapcsolatok téma, nem tudok rá érdemben válaszolni. De azért hadd jegyezzem meg, hogy a kérdés azt feltételezi, hogy a nagyhatalmaknak jogukban áll beavatkozni bármilyen országban, ahol a demokrácia csorbul. Csak mert nagyhatalmak. Hát ez elég durva volna. Pláne katonaság révén. Egyiptomban a nyár folyamán az USA is és az EU is diplomáciailag mindent megtett, sőt, az EU még embargót is vezetett be Egyiptommal szemben. Azonban egy katonai beavatkozás hihetetlen következményekkel járna. És egyébként hadd legyek cinikus: a nagyhatalmak kiválóan elvoltak több évtizedig arab katonai diktátorokkal. Amennyiben Szíszí indul az elnökségért, csak a régi szókincset és reflexet kell elővenni. Ha az elsősorban amerikai érdekek nem sérülnek (olaj, Izrael, muszlim szélsőségesek féken tartása), nem lesz semmiféle beavatkozás. Persze most a szíriai helyzet mindent boríthat, pláne, ha az egyiptomiak közelebb mozognak (akárcsak az ötvenes években) az oroszokhoz.

RG: Egyiptom az ókor óta a mindenkori nagyhatalmak egyik ütközozónája. Mely külföldi hatalmak érdekeltek a jelenlegi helyzetben, és ki mire törekszik, ki milyen megoldásokat és csoportokat támogathat Egyiptomban?

MÁ: Korábban már utaltam erre az amerikai és az orosz új mini-hidegháborúval, illetve új érdekek megjelenésének említésével. Azonban volna itt még valami. Lehet ugyanis a Murszi-rezsim bukását a nemzetközi iszlám szempontjából is értelmezni. Mégpedig, hogy az igazi harc nem is a nagyhatalmak vagy helyi gazdasági érdekek mentén folyik, hanem a szunni iszlámon belüli modern hegemóniáról van szó. Ez a harc tulajdonképpen az oszmán török kalifátus eltörlése (1924) óta zajlik. Ki lesz az új, modern, immár globális iszlám vezető hatalma?

Ma a következő versenyzők vannak: természetesen Szaúd Arábia, Törökország, Katar és a MT. Ha Szíszí egyfajta iszlamista katonai diktatúrát hozna létre, ebbe Egyiptom is beszállhat. Murszit éppen ezért támogatta Katar (részben legfontosabb propagandacsatornája, az al-Dzsazíra által), míg ezért ajánlkozott Szaúd-Arábia azonnal a puccs után, hogy kifizeti a kieső amerikai támogatást. Világos, hogy a MT bukása Egyiptomban Szaúd-Arábia iszlámon belüli vezető szerepét erősíti. Valamint, ebből a szempontból a katonai puccs és tömegtámogatása az egyiptomi nemzeti eszme győzelmét jelenti a nemzetközi iszlám felett.

FB: Érdemes-e szerinted „erőltetni a demokráciát” Egyiptomban, vagy a társadalom és a hadsereg miatt nem érett még meg az ország egy Nyugaton is elfogadott rendszerváltásra? Szükség van-e egyáltalán egyiptomi rendszerváltásra, demokratizálódásra? Ha igen, akkor mi kellene ehhez a rendszerváltáshoz?

MÁ: Szerintem nem a politikai forma a legégetőbb kérdés. Az egyiptomi társadalom olyan szinten kasztrendszerű, olyan hihetetlen távolság van gazdagok és szegények között, hogy az első tennivaló az állam reformja kell, hogy legyen. Csak központilag lehet ezen változtatni, úgy ahogy Nászir csinálta az ötvenes években. Hogy az állam feletti uralom ne klánok vagy egyéni gazdasági tőkeszerzést jelentsen, vagy legalábbis ne ilyen mértékig. Ez egy tojás-tyúk szituáció. Az államreformhoz ugyanis társadalmilag érzékeny elit kellene. Társadalmilag elkötelezett elit azonban, csak jó helyi közoktatás által jöhetne létre, mert a jelenlegi elit gyerekeinek többsége amerikai vagy európai egyetemeken tanulva újabb klikkeket hoznak létre, az elit gyermekei közül pedig sokan már nem is beszélnek arabul. Jó közoktatáshoz azonban jó állam kellene. Esetleg az, hogy a politikailag aktív fiatalok beszállnak a hivatalos politikába, nem csak a tüntetések szervezésébe. Ez volna a valódi rendszerváltás. Én egyébként nem látom, hogy Egyiptomban végzetes vagy „halálos” lenne a helyzet. Minden valószínűség szerint egy puha katonai diktatúra lesz, amely konzerválja, illetve itt-ott módosítja a Mubárak-érában kiérlelt modellt, talán egy orosz nyitással. Ez nyilván nem a legjobb, de így működik az ország legalább negyven éve. És ezen csakis az egyiptomiak változtathatnak. Amúgy bármi lehetséges, az elmúlt két-három évben az egyiptomi nép hihetetlen találékonyságról és aktivitásról tettek tanúbizonyságot, ha a társadalmi elégedetlenséget kellett kifejezni. Én drukkolok nekik.