Mindemellett meggyőződésem, hogy Izraelnek kifejezett érdeke, hogy Aszad hatalom maradjon. Annak ellenére, hogy nem született béke a két állam között, '73-tól egészen a közelmúltig szinte egy puskalövés sem dördült el a Golán-fennsíkon. A felkelők soraiban viszont jó pár olyan csoportosulás található, amelyeknek kifejezett céljai között szerepel a rezsimváltás utáni konfrontáció Izraellel. Ahogy az angol mondás tartja: „Better the devil you know than the devil you don't know”. Az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy az Aszad-rendszer bukásával a régiós iráni befolyás és a Hezbollah valószínűsíthetően jelentős mértékben meggyengülne. Úgy tűnik, Aszad inkább tudta és tudná biztosítani a stabilitást Szíriában és a térségben, mint az esetleg hatalomra kerülő, enyhén szólva is sokszínű ellenzék.
Törökországról eddig nem esett szó, pedig már a konfliktus kezdete óta komoly figyelmet szentelnek a kérdésnek, és megpróbálják Aszadot elmozdítani. Most, a lehetséges intervenciót megelőző tárgyalások közben a törökök is bejelentkeztek, hogy részt vennének egy ilyen akcióban. Ha ez megvalósulna, a szírek valószínűleg őket is támadnák. Ezzel a manőverrel ugyanakkor Erdogan elterelhetné a figyelmet a kínos belpolitikai helyzetről, valamint egy sikeres akció esetén országa befolyását is növelné a térségben. A több évtized óta sikertelen európai integrációs törekvések miatt a Davotoglu vezette török külügy pár éve kezdi átpozicionálni magát a Közel-Kelet irányába. Az angol nyelvű média „új ottománoknak” nevezi a hihetetlen gazdasági fellendülést követően világpolitikai szerepre törekvő törököket. Azonban a helyzet elég képlékeny, és a török álmok könnyen rémálommá válhatnak egy ilyen konfliktusban. Arról nem is beszélve, hogy a kurdokkal való megbékélés is kudarcba fulladhatna, ha a dolgok szerencsétlenül alakulnának.
A Nyugat is sokat veszíthet egy félresikerült intervencióval. Már maguk a belpolitikai kockázatok is elég súlyosak ahhoz, hogy hazárdjátéknak nevezhessük a törekvéseket – elég ha csak a megerősödő terrorfenyegetettségre gondolunk. Külpolitikailag is szinte csak rosszul sülhet el a dolog. A muszlim világban akkor is gyűlölni fogják a Nyugatot, ha beavatkozik, és akkor is, ha nem. A legviccesebb az egészben, hogy az a két állam a leghangosabb követelője a katonai beavatkozásnak, amelyek legkésőbb '56 óta az Egyesült Államok segítsége nélkül képtelenek bármilyen érdeküket is elérni a térségben. A franciák gloire-ja a primitív eszközökkel folyó fekete-afrikai konfliktusokon kívül már réges-rég megkopott; de a franciák még szeretik azt hinni, hogy világpolitikai tényezők. Nem kevésbé igaz ez az angolokra, akik a „special relationship”-ből adódó eredményeken kívül szintén semmit sem tudnak felmutatni az elmúlt ötven évben (talán a Falkland-szigetek védelme idetartozik, de azok az idők is elmúltak már).